Elég csak két fotót megnézni a bő 6 kilométernyi, vagyis kábé 2-3 óra alatt teljesíthető körtúráról, hogy azonnal oda akarjunk menni. A Gyadai tanösvényt igazán vonzóvá teszi egyfelől a túra utolsó szakaszán található méretes függőhíd, ami egy kisebb szakadék fölött függ – ide gyalogszerrel is leereszkedhetünk, majd meg is mászhatjuk, ha netán tartunk a híd imbolygásától. A másik vonzerő a túra középső szakasza, egy saras, mocsaras vidék, ahol egészen hosszú szakaszokon kizárólag földbe vert fatuskókon vagy pallókon tudunk előrehaladni. Ezt a részt azonban ki is kerülhetjük a kevésbé kalandos és látványos, de mégiscsak szép erdőn keresztül.
A túra kiindulási és egyben végpontja is a Szendehelyen található Katalinpusztai Kirándulóközpont, ami elsősorban a gyerekekre épít, szinte nekik találták ki a helyet, ahonnan nehéz is őket továbbimádkozni. Egy hatalmas parkolóban hagyhatjuk az autót, ami mellett egy még hatalmasabb rét húzódik minivasúttal, játszótérrel meg információs épülettel, picit arrébb pedig tavacska, kis vadaspark és büfé is található, miközben hívogatóan integet a szomszédos erdő is.
Rendezett, könnyen járható, kavicsos út vezet be minket a rengetegbe, és már rögtön az elején választhatunk: ezen a széles úton haladunk tovább, vagy bevetjük magunkat a fák közé és a kicsit nehezebben járható – de azért simán járható! – ösvényeket választjuk inkább. A kirándulási élmény fokozása végett érdemes az utóbbira voksolni.
A tanösvény egészen pontosan 6,1 kilométer hosszú, és mindössze 200 méter a túrán belül a szintek közötti ingadozás, vagyis még ha itt-ott kell is mászni, a gyadai kaland akkor sem tartozik a nehéz túrák közé. Papíron 2,5-3 órára van belőve a kirándulás, ami reális is, bár dinamikus tempót diktálva akár rövidebb is lehet, de inkább hosszabb, mert a Gyadai tanösvény gyakran inkább meg-megállásra és nézelődésre késztet, semmint tempós túrázásra.
A túrának egyébként jele is van, a zöld T betű, vagyis ha azt gondoljuk menet közben, hogy eltévedtünk – nem fogunk! –, akkor a fák törzsére festett zöld T-t érdemes keresni, vagy a piros jelzést, ami a hegységeken átvezető utak jelzésére szolgál.
A túra érinti (nem is kicsit) a Lósi-patakot, aminek mentén halad, majd egy óriási tisztáson keresztül a patak árterének erdejébe érünk, egy nagyrészt saras, mocsaras részre. Itt haladni csak a földbe állított pallósoron tudunk, ami egyfelől romantikus, vadregényes, másfelől pedig kalandtúrás. Ha este vagy bármikor sötétedés idején, illetve utána megy az ember végig ezen a szakaszon, biztosan egy gótikus rémtörténet közepében fogja magát találni és a szél minden egyes suhogását szellemek, mocsári lények és démonok suttogásának fogja hallani.
De nappal az egész egy mesevidékre emlékezteti. Mindenképp meg kell említeni az itt megbújó Óriások Pihenőjét, ami egy ötletesen kialakított, erdei „bútorokkal” felszerelt piknikező- és szalonnasütőhely, ahol egyszerre több társaság is süthet meg piknikezhet.
Az Óriások Pihenője után újabb mocsaras rész következik, megint csak pallósorral meg földbe vert farönkökkel. Ez a második szakasz rövidebb és kevésbé vadregényes, mint az első, de azért nem fogja csalódás érni az egyszeri túrázót. Pláne, hogy itt találjuk a trükkös hintahidat is, ami ide-oda mozog, miközben átkelünk rajta, de nem kell megijedni tőle, mert a híd nem egy elvarázsolt kastélyban van, hanem „csak” egy egyszerű erdei híd – egy apró „csavarral”.
Kiérve a rengetegből, elérünk a Gyadai-rétre. Megpihenhetünk itt egy időre, ehetünk-ihatunk, a környezet is passzol hozzá. De simán tovább is mehetünk, ha már pihentünk az Óriások Pihenőjén. Fontos tudni, hogy a réten a zöld T melletti piros jelzés elválik a tanösvénytől, és felváltja azt a kék kereszt, ezt kell keresni eltévedés esetén a zöld T mellett vagy helyett.
Állítólag a Gyadai-rét az ország leghangulatosabb tisztása, és mi sem szállnánk vitába e véleménnyel. Az ezt követő, utolsó szakasz újra csak az erdő mélyébe vezet, ahol már vár ránk a túra ékköve, Magyarország leghosszabb gyalogos-függőhídja, ami egy szakadék, de egyszerűbb, ha azt mondjuk, egy mély árok fölött ível át. Akinek tériszonya van, vagy fél az enyhén mozgó hídtól, és még bír mászni, az meg is kerülheti a hidat, úgy, hogy lemászik az árokba, majd pedig fel. De mi inkább azt ajánljuk, hogy mindenki győzze le magában a benne pánikoló függőhídellenest.
A tanösvény a függőhíd után már nem sok újdonságot és meglepetést tartogat számunkra – persze az erdő továbbra is csodaszép és nyugtató, a madarak pedig csicseregnek –, de ez már egyébként is a vége, kábé háromnegyed óra múlva érkezünk vissza a kiindulási helyre, a Katalinpusztai Kirándulóközponthoz. Addig pedig kanyargunk az erdőben, és közben szinte észrevétlenül be is csatlakozunk az Országos Kéktúra útvonalába. Azt még nem is említettük, hogy a túrát végig információs táblák kísérik, összesen 13 állomás van a tanösvény mentén, melyek elsősorban a terület természeti adottságairól és az erdőgazdálkodásról szólnak, de más témákban is sok érdekes információt kapunk, például az itt élő madarak életéről. Vagyis a gyadai kirándulás nemcsak a testnek esik jól, hanem a szellemnek is.
