A történészek lelkének mélyén is ott lapul a játékosság, és nem is félnek kiengedni azt. Legalábbis a BTM Vármúzeumban most ez történt. Az október 28-án megnyitott és jövő év március 15-ig nyitva tartó új kiállításuk, ami a beszédes Kádár (játék)katonái címet kapta, alaposan és látványosan járja körbe a játékkatonák történetét, a fókuszba pedig a szocialista gyerekkort helyezte. Bár a tárlat a 60-as, a 70-es és a 80-as évekkel foglalkozik elsősorban, a korábbi időkről is ad képet, sőt a hazai játékipar részletes bemutatása mellett külföldi kitekintést is ad (például szovjet, amerikai, német, angol, olasz, lengyel, csehszlovák játék katonákról és kiegészítőikről). A legnagyobb bónusz pedig a „magyar Playmobilból” épített, embernagyságú budai Vár és a 450 figurából kirakott kenyérmezei csata.
Mindig is jobban szerettem a játékkatonákat, mint a játékautókat, pedig volt pár elég menő matchbox verdám a 80-as évek szocialista Magyarországán, közelebbről Miskolcon, az egyik egykori proliparadicsomban. Egy-egy katonára – ha még nem volt meg – szívesen elcseréltem bármelyik kisautómat. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy volt „magyar Playmobilból” készült váram, meg olyan is, amit az ezermester anyai nagyapám készített fából, fatörmelékből meg papírból, és legalább olyan menő volt, mint amit a boltban lehetett kapni, hiszen egyedi darab volt.
Ennyi személyes emlék után térjünk rá a Budapesti Történeti Múzeum tagintézménye, a Vármúzeum legújabb kiállításának taglalására, amit legalább úgy vártam, mint gyerekként a szülinapomat vagy a karácsonyt vagy mint a hívő ember a negyvennapos böjt után a húsvéti terülj, terülj asztalkámat. És amikor kiléptem, máris szaladtam volna haza katonázni. A Kádár (játék)katonái lényegre törő címet viselő kiállítás ugyanis nemcsak alaposan körbejárja, részletesen bemutatja a témát, hanem úgy is jól működik, mint nosztalgikus gyűjtés, pláne hogy a kiállított tárgyak jelentős részét játékkatona-gyűjtőktől szerezték be.
A mai harmincas, negyvenes és ötvenes férfiak szinte kéjes örömmel, nagyon lassan fogják bejárni a tárlat termeit.
A mai harmincas, negyvenes és ötvenes férfiak szinte kéjes örömmel, nagyon lassan fogják bejárni a tárlat termeit.
A két legnagyobb látványosság az embernagyságú budai Vár, illetve az a terepasztal, ami a kenyérmezei csatát ábrázolja. Ezek mellett hosszasan lehet álldogálni, miközben elmerülünk a részletekben. Mindkettő a német Playmobil magyar másolatának elemeiből és figuráiból épült meg, amiket bizonyos Schenk Károly vállalkozása készített, 1978 és 1995 között. Érdekes adalék, hogy bár a szocializmus nem nagyon szerette a magánvállalkozásokat, a játékkészítők nagyrészt kisiparosok voltak. A harmadik fontos állomása a kiállításnak a stílszerűen lengőajtóval ellátott „westernszoba”, ahol a cowboy-indián tematikába tartozó játékkatonák és tartozékaik (például erőd, csehó, tábor) láthatók különféle jelenetekbe rendezve.
A kiállítás nem csupán a szocialista Magyarországra figyel, bár az van a fókuszban, hanem kicsit korábbról indulva kezdi el a játékkatona-história elmesélését, és folyamatosan kitekint a külföldi példákra is, Keletre és Nyugatra egyaránt. Az nem titok például, hogy a hazai piacon szinte nem létezett önállóan fejlesztett termék, hanem a külföldi katonák másolatait készítették el, a kiállításon pedig szinte mindegyik harcos mellett ott áll az eredeti minta is.
Ennek az egyik oka az volt, hogy a magyar pártvezetés – ellentétben a többi szocialista ország vezetésével – nem nézte jó szemmel a nemzeti múlttal való játékot és ezzel párhuzamosan a nemzeti öntudat erősödését, hanem jobb szerette, ha inkább cowboyos-indiánosat játszik a gyerek, vagy ha mégis a középkorba nyúlna vissza a játék kedvéért, akkor meg maradjon csak Robin Hoodnál, Tell Vilmosnál vagy Ivanhoe-nál.
Ez az elvárás később, a Schenk-féle Playmobil-másolatok megjelenésével sokat szelídült, a cég ugyanis ráerősített a múltunkra, és magyar történelmi példák alapján készített katonákat. A kiállítás része ebből az időszakból egy olyan levél, amiben gyerekek írták meg a Schenknek, hogy milyen magyar vitézeket szeretnének, és céljuk érdekében még le is rajzolták álmaik katonáit.
A magyar hősök figurái mellett a Schenk kínálatában természetesen ott voltak a sztenderd kalózok és a vadnyugati alakok is. Volt, amiben a játékkatona-bizniszben az élen jártunk: a szocialista blokk országai közül (az NDK mellett) csak nálunk létezett játék vár – ráadásul többféle –, ami a játék katonák első számú otthona volt, van és lesz is. Elvégre ha van vár, akkor van mit elfoglalni. Vagy megvédeni. De ez meg már vérmérséklet kérdése.
A bejáratnál egy óriási, életnagyságú játék katona fogadja a látogatókat, ami egy korabeli Schenk báburól lett mintázva. Nem ide készült, hanem egy korábbi, Schenk Károly munkásságával foglalkozó kiállításra, de itt is tökéletesen helye van.
Befelé menet még csak mosolygunk rá, esetleg óvatosan megérintjük, viszont amikor kifelé jövünk, a kiállítás élményével telve, akkor már legszívesebben magunkhoz ölelnénk, és vele együtt az egész, régen tovatűnt gyerekkorunkat is.
