A Pilis hegység nyugati lábánál, a Dorogi-medencében fekvő település, Piliscsév község és környéke közkedvelt kirándulóhely, amin az Országos Kéktúra útvonala is keresztülhalad. Érkezhetünk távolsági busszal – ebben az esetben a Hősök tere megállónál kell leszállni –, vagy autóval, amivel a legcélszerűbb, ha a templomnál parkolunk le, esetleg elgurulunk a horgásztóig és ott állunk meg vele. A vonat is érinti Piliscsévet, viszont az állomás nagyjából 3 km-re fekszik a község központjától, így ebben az esetben ennek a távnak a megtételével is számolni kell. Ebben az esetben viszont kicsit
Piliscséven is szét tudunk nézni, aminek története egészen a római időkig nyúlik vissza; akkoriban is volt itt egy település, melynek a mai napig láthatók a nyomai, emlékei.
Piliscséven is szét tudunk nézni, aminek története egészen a római időkig nyúlik vissza; akkoriban is volt itt egy település, melynek a mai napig láthatók a nyomai, emlékei.
Ha a horgásztó mellől indulunk – a piros és kék kör jelzéseket követve –, akkor egy darabig még az autóút mellett haladunk, de ez senkit ne rettentsen el. Mellette ugyanis egy szuperhangulatos, akáckfák övezte liget fut a közepén egy ösvénnyel, az út másik oldalán pedig a legelésző lovakat meg a környező hegyeket és dombokat csodálhatjuk, köztük azt is, ahova tartunk. Ez itt még a Kéktúra része, amiről aztán később le is térhetünk. Fontos tudni, hogy ez egy olyan körtúra, ami menet közben rövidíthető – vagy akár hosszabítható is, attól függ, mi volt az eredeti terv –, mert vannak fárasztó, nehezebb szakaszai, meg persze az sem mindegy, mikor indulunk el, alapból, ha a teljes 12-13 km-t megtesszük, akkor 5 órát biztosan rá kell fordítani a kirándulásra.
A piliscsévi pincefalu mellett elhaladva mi csak azon csodálkoztunk, hogy sehol nem láttunk szőlőt, pedig szemmel láthatóan van élet a helyes kis házak között, melyek lazán fekszenek egymás mellett a hullámos talajon. A falu végén találjuk a szőlőhegyek védőszentje, Szent Orbán szobrát, amiben az különleges, hogy magas talapzata római kori emlék, eredetileg mérföldkő volt, és ennek tetejére került rá a nem túl nagy szobor. Ez után az út ketté válik: a piros kör az Eszperantó-forráshoz vezet, míg a kék egyenesen be az erdőbe és fel a hegyre. Ha a forrás felé indulunk, talán rövidebb a túra, viszont innen felérni a csúcsra sokkal megerőltetőbb – és aztán vissza is kell jönni –, érdemesebb az erdei úton felmenni, majd onnan leereszkedni a forráshoz.
Tehát megyünk tovább egyenesen előre, be az erdőbe, de nem olyan sokáig, ugyanis balra letér az út – piros háromszög jelzi – és a Basina-hegy teteje felé indulunk el. (Fontos megjegyezni, hogy a jelzést nehéz itt észrevenni, de szerencsére egy tábla mutatja az irányt a Basina csúcsa felé.) Erre-arra kanyarog az út felfelé, hol meredekebben, hol meg kevésbé, minimum közepesen fárasztó a felmenet, az viszont kárpótol, hogy a túrának ez a szakasza olyan, mint ha Tolkien klasszikusának, a Gyűrű ura díszletei között járnánk. Bónuszként pedig rengeteg őzlábgombát lehet szedni útközben – feltéve, hogy van nálunk táska vagy hátizsák, amibe bele tudjuk gyűjteni a természet eme ízletes ajándékát. Az út párszor elágazáshoz vezet, de minden út a hegytetőre vezet, viszont hosszabban és rövidebben is eljuthatunk oda – ez már választás kérdése.
Felüdülés felérni a hegy tetejére. Lesz is időnk kifújni magunkat, olyan csodálatos látvány tárul elénk a sziklaszirtről: a Nagy-Gerecse meg a Kétágú-hegy, meg maga Piliscsév is a horgásztóval és pincefaluval együtt. És itt hozhatunk egy nagyon fontos döntést. Vagy visszafordulunk, és pár lépést követően a hosszabb, de könyebb úton ereszkedünk le a Basina-hegyről az Eszperantó-forráshoz a sárga háromszög jelzés mentén, vagy a rövidebb, vadregényes és izgalmas, de jóval nehezebb utat választjuk lefelé, ami a sziklaszirt mellett vezet lefelé. Az utóbbit ajánljuk, már csak azért is, mert akkor nem csak tisztes távolságból nézhetünk rá a Csévi-barlangra, mint a másik útról, hanem érintjük a barlangot, sőt bemegyünk, meg keresztül is megyünk, pontosabban mászunk rajta. Mint egykor az ősemberek, merthogy állítólag a barlang egykor a lakóhelyük volt.
Az Eszperantó-forrás kitűnő pihenőhely. Van bőven letepednivaló hely, ha netán elered az eső, van hova behúzódni, megtölthetjük a kulacsunkat vízzel és még tűzrakóhely is van, ha netán szalonnát sütnénk. Akár itt is el lehet tölteni egy napot. A története pedig kimondottan érdekes. Az országban található három darab Eszperantó-forrás közül (a másik kettő a Bükkben van) ez volt az első, amelyik megkapta ezt a nevet. Eredetileg Elletíšká studenka volt a forrás neve a környéken nagy számban élő szlovák lakosság miatt, ám az 1920-as években egy bányászokból álló illegális kommunista sejt gyülekezőhelye lett, itt tartották a szemináriumaikat.
De hogy elfedjék tiltott tevékenységüket, az akkoriban divatba jövő eszperantóra hivatkozva azt vetítették kifelé, elsősorban a hatóságok irányába, hogy ők itt csak a nyelvet tanulni jönnek össze rendszeresen. Aztán rajta maradt a helyen a név.
De hogy elfedjék tiltott tevékenységüket, az akkoriban divatba jövő eszperantóra hivatkozva azt vetítették kifelé, elsősorban a hatóságok irányába, hogy ők itt csak a nyelvet tanulni jönnek össze rendszeresen. Aztán rajta maradt a helyen a név.
Az Eszperantó-forrásnál aztán hozhat egy fontos döntést az ember: visszasétál a faluba és befejezi a túrát, vagy még egy kicsit tekereg az erdőben, és felkeres még pár szirtet meg barlangot. A forrástól elvezető út elágazásánál balra fordul az, aki az utóbbi mellett tör lándzsát és még mászna tovább, jobbra pedig az, aki az előbbi megoldás mellett dönt, és befejezi. Ha folytatjuk, akkor ismét csak felfelé vezet az út. A piros jelzés visz el minket a Csévi-szirthez, ami felett aztán kettéválik az út, egyik irányba a Legény-barlangot találjuk, a másikba pedig a Leány-barlangot. Itt ismét nehéz, köves talajon kell mászni, és ezúttal nem lefeleé, hanem fel. A barlangok után visszatérhetünk a piros jelzésű útra.
Amikor a piros jelzésű útról a zöld jelzésű leágazás következik, azon folytatjuk az utunkat szirtről szirtre haladva, közben a környéket mustrálhatjuk. A Boldog Özséb által 1256-ban alapított egykori kolostor romjainál csatlakozunk vissza a Kéktúra útvonalára, és ez pedig már egyenesen visszavisz minket Piliscsévre, pontosan oda, ahonnan elindultunk. Készüljünk fel rá, hogy a végére elfáradunk, mert ez a túra, még ha rövidítünk is rajta itt-ott, nem egy könnyű és laza erdei séta. Ha nem is nagyon, de meg kell szenvedni – vagy inkább jobb, ha úgy mondjuk: meg kell dolgozni – a látványért és az élményért. De ez senkit ne ijesszen el az erdei kalandtól.
