Arról már a 20. század eleje óta folyt a disputa és a tervezgetés, hogy a világ országainak nemzeti focicsapatai számára világbajnokságot rendezzenek, de erre végül csak 1930-ban került sor. Azóta viszont töretlenül, egyre módosuló szabályok mellett, négyévente újra és újra megrendezik, mindig máshol. Az idei lesz a 23. foci-vb, ami eddig kétszer maradt el a torna a 96 éves története során. De történtek azért más izgalmak is, ezek közül gyűjtöttünk össze 10-et.
Mr. Pickles nyomoz, avagy az ellopott trófea
Kezdjük a sort egy igazi bulvártartalommal! Mivel sokáig nem voltak olyan biztonsági intézkedések, mint manapság, ezért gyakorlatilag bármi megtörténhetett. Az 1966-os angliai világbajnokságon pedig megtörtént: valóra vált a tornák szervezőinek legnagyobb félelme, hideglelős rémálma:
az eredeti, ún. Jules Rimet-kupát röviddel a vb kezdete előtt ismeretlenek ellopták.
Pár hónappal a vb kezdete előtt Londonban, a Central Hall Westminsterben egy szigorúan őrzött vitrinbe helyezve közszemlére tették a kupát néhány hétre, ahonnan 1966. március 20. éjjel eltűnt a becses trófea. A nyomozás nem jutott semmire, annak ellenére sem, hogy a tolvajok egyben zsarolók is voltak – 15 ezer fontot követeltek a kupáért cserébe –, és a közvetítőjüket sikerült elfogni. Végül egy dél-londoni úr, bizonyos Dave Corbett és a kutyája, Pickles bukkantak rá az egyik esti sétájuk során. A kutya szagolta ki a trófeát, ami egy bokor aljában feküdt papírzacskóba csomagolva. A gazdi kapott ötezer font jutalmat, a kutya (egy border collie) reklámokban és show-műsorokban szerepelt, és később a tettesek is kézre kerültek. A vb-t pedig a házigazda angolok nyerték. Ezt azóta sem sikerült megismételniük.
A megfelelő alkalom, avagy az első világbajnokság
Az első világbajnokságot 1930 nyarán rendezték meg Uruguayban. A többi ország, melyek a dél-amerikai államhoz hasonlóan szintén bejelentkeztek vb-helyszínnek, köztük Magyarország is, sorra visszaléptek, így komolyan vehető befutó egy akadt: Uruguay. Persze így is feléjük billent a mérleg nyelve, mivel a torna egybeesett az ország függetlenné válásának 100. évfordulójával, ami arra is jó alkalmat adott, hogy ott rendezzék meg az első foci vb-t. Ünnepet az ünnepben. A tornán végül csak 13 csapat indult, aminek a fő oka az volt, hogy a vb mindennel együtt – meccsek, utazás, felkészülési idő – összesen két hónapos elfoglaltságot jelentett volna a játékosok számára, és ezt sok országban támogatták. A helyi klubcsapatok vezetőségei meg a munkahelyek, ahol a focisták civilben dolgoztak, megfúrták az indulást. Több európai országban, például Magyarországon is ezen bukott el a részvétel.
A hét dél-amerikai, két észak-amerikai és négy európai csapat közül végül a házigazdáké lett a trófea, a szomszédos Argentínát győzték le a döntőben. Érdekesség, hogy az első világbajnoki mérkőzésből mindjárt kettő is van, merthogy egyből két, egy időben megrendezett találkozóval nyitott az uruguayi vb: a franciák 4:1-re porolták el Mexikót, az USA pedig 3:0-ra verte Belgiumot.
Akiknek győzniük kellett volna, avagy az Aranycsapat buktája
Az 1954-es labdarúgó-világbajnokság volt az ötödik a sorban, és Svájcban rendezték meg. Volt más jó csapat a magyarokon kívül is, de a torna abszolút favoritja a mi Aranycsapatunk volt, amelyik magabiztosan menetelt egészen a döntőig, amit az NSZK csapatával játszott. És elbukott 3:2-re, annak ellenére, hogy a meccs 6. percében már 2:0-ra vezettek Puskásék. És a csoportmérkőzések során is találkozott már a két válogatott, akkor a magyarok 8:3-re ütötték ki a németeket. Aztán fordult a kocka. A bukás hosszú időre nemzeti letargiát okozott, ám szembenézésre, hogy miért történt ez, nem került sor. Fogták mindenre: a németek új típusú cipőjére, Puskás sérülésére, csak arra nem, hogy a magyar csapat bizony elbízta magát, és arra például nem figyelt, hogy a két német meccsen nem ugyanazzal a csapattal csaptak össze. Míg a 8:3-nál inkább a tartalék játékosok játszottak a németeknél, a döntőbe már az első sor, a legjobbak kerültek. Így maradt nekünk Kocsis Sándor gólkirálysága (11 gól) meg a futballtörténelem valaha volt egyik legkeményebb összecsapása, ami sok indulatot váltott ki: ez pedig a magyar–brazil negyeddöntő volt, amit 4:2-re megnyertünk.
Mi, magyarok imádjuk felemlegetni az egész nemzetet vagy legalábbis annak jelentős részét érintő tragédiáinkat, fiaskóinkat, traumáinkat, és aztán rágódni rajtuk meg siránkozni. Ez van az 1954-es buktával is. Miközben egyébként jól szerepelt az Aranycsapat, és a világon a második legjobbnak lenni sem annyira nyomasztó – a mából nézve semmiképp. Ráadásul akkor már volt egy ezüstünk az 1938-as vb-ről, amelyen bár jó csapatunk indult, de nem volt kiemelkedő, így kevesen is fogadtak volna arra, hogy döntőt játszunk. De végül így lett. Egy erős meccsen, 4:2-re alulmaradtunk ugyan az abszolút esélyesnek tartott olaszokkal szemben, de
az ezüst így is szépen csillogott és hatalmas dicsőségnek számított.
Csúcsok csúcsa, avagy az a bizonyos Salvador elleni meccs
Bár 1954-et követően lassú fokozatossággal egyre rosszabbul teljesítettünk az első számú nemzetközi focikupán, mégis bír pár csúccsal a mindenkori magyar futball, és nemcsak azokból a korszakokból, amikre jó emlékezni, hanem még a romló időszakból is. Az 1982-es vb-t Spanyolországban rendezték meg, ahol a magyar csapat egy csoportba került többek között Salvadorral. Velük találkoztunk az első meccsünkön, és szenzációs eredményt értünk el: 10:1-re kiütöttük a kis közép-amerikai állam nemzeti tizenegyét. Máig ez az egyetlen olyan meccs a vb-k történetében, ahol az egyik csapat annyi gólt lőtt, hogy azt már csak két számjeggyel lehet leírni. Ha már sok gól, akkor idetartozik az is, hogy az Aranycsapat az 1954-es vb-n a dél-koreaiak fölött aratott kilencgólos győzelme is csúcseredménynek számít. De vissza az 1982-es vb-hez!
A vb-történelem leggyorsabb mesterhármasának csúcsát is magyar játékos tartja: Kiss László csereként állt be a salvadoriak ellen, és csekély 7 perc alatt meglőtte egymás után a 3 gólját. Aztán a továbbiak már nem sikerültek olyan jól. Előbb a Belgiumtól vereséget szenvedő, Maradonával felálló Argentínától kaptunk egy zakót (4:1), majd nem bírtunk a belgákkal, csak döntetlenre futotta, az viszont nem volt elég a továbbjutáshoz. Egyébként az egy meccsen legtöbb vb-gólt lövés csúcstartója az orosz Oleg Szalenko, aki 1994-ben a kameruniak elleni csoportmérkőzésen lőtt 5 gólt. Ugyanezen a meccsen – csak a másik oldalon – lépett pályára Roger Milla, aki szintén lőtt gólt, bár csak egyet, de ez is elég volt ahhoz, hogy elnyerje a minden idők legidősebb gólszerzője vb-en címet. Már 42 is elmúlt, amikor betalált az orosz kapuba.
Amikor a fair play győzött, avagy egy 2018-as továbbjutás története
2018 nyarán Oroszországban rendezték meg a foci-vb-t, és egy addig szokatlan – azóta sem történt ilyen –, ám előírásszerű esettel írt a torna sporttörténelmet. A csoportkör végeredményei és a továbbjutók listája általában egyértelmű, ezen a vb-n az egyik csoportban mégis olyan helyzet született, amilyen korábban még sosem: holtverseny alakult ki két csapat között. Japán és Szenegál ugyanannyi pontot szerzett és ugyanannyi gólt lőtt, illetve kapott. Szerencsére létezik az ilyen helyzetekre is szabály, méghozzá a fair play szabálya. Ez dönt arról, hogy ki jut tovább, nem pedig egy újabb meccs a két csapat között, pedig annak minden focirajongó jobban örülne, ugyanakkor a feszített menetrend miatt nem lenne rá lehetőség. Így végül Japán ment tovább, és azzal előzték meg szegény szenegáliakat, hogy kevesebb sárga lapot kaptak a csoportmeccsek során.
Egy legendás fejes, avagy Zidane felemás búcsúja
A 2006-os, Németországban megrendezett foci-vb volt a legendás francia játékos, Zinédine Zidane búcsúja a labdarúgástól, csak hát nem úgy sikerült, ahogy a focista tervezte. Bár Franciaország eljutott a döntőig, ott a nemzeti csapat alulmaradt az olaszokkal szemben, igaz, csak 11-es-párbajjal tudtak végül döntést hozni. Ekkor azonban már Zidane nem volt a pályán, hanem az öltözőben dúlt-fúlt.
A döntő mérkőzés nem volt különösebben izgalmas, inkább feszült volt, de nagyon, és az ezen a meccsen utoljára a pályára lépő Zidane-nál végül elszakadt a cérna. Hiába lett ő a torna legjobb játékosa, ráadásul gólt is lőtt a végső meccsen, a hosszabbításban elkövetett egy hatalmas hibát. Összeszólalkozott Marco Materazzival, aki az olaszok egyenlítő gólját fejelte. Hogy pontosan mi hangzott el köztük, azt Materazzi egy néhány évvel ezelőtti interjúban árulta el. A francia egy ponton túl nem szóban felelt meg az olasznak, hanem azzal, hogy nagy erővel mellkason fejelte, aki össze is rogyott. Zidane azonnal piros lapot kapott, így a sordöntő tizenegyespárbajt ki kellett hagynia, annak ellenére, hogy ő volt a csapat első számú büntetőlövője. A franciák végül kevésbé bírták a feszkót, és elbuktak.
Fel sem fogtuk, és már meg is történt, avagy a világbajnokságok leggyorsabb gólja
A 2002-es foci-vb-t Japán és Dél-Korea közösen rendezte meg. Az utóbbi csapat egészen a bronzmérkőzésig jutott, némi bírói segédlettel. Ott viszont végül alulmaradt Törökországgal szemben 3:2 arányban. Már a meccs nyitánya is jelezte nekik, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Ezen az összecsapáson született a vb-k történetének leggyorsabb gólja. Bár a kerekítő statisztikák 1 percet írnak az első török gólra, de Hakan Şükür a mérkőzés 11. másodpercében talált be a dél-koreaiak hálójába. Amikor a bíró még szinte ki sem vette a szájából a sípját.
Márpedig szabálynak lennie kell, avagy a sárga és a piros lap születése
A meccs úgy az igazi, ha vannak szabályok – bár sokan vannak, akik szerint manapság már túl is van szabályozva, lásd: videóbíró. Ám voltak idők, amikor még jóval kevesebb szabály létezett, mint manapság, nem volt még sem sárga, sem piros lap, amiről egyébként sokan azt gondolják, hogy a kezdetek óta létező alapszabály, pontosabban figyelmeztető- és fenyítőeszköz. A sárga annyit mond, hogy ejnye-bejnye, vigyázz, mert pórul jársz, a másik pedig szó nélkül és azonnal kitilt a meccsről és leküld a pályáról. Már tervbe volt véve valamilyen elrettentőeszköz bevezetése a szabálytalanságok elkerülésére, csökkentésére, valamint szankcionálására, ám végül egy konkrét meccs és egy kínos eset kellett ahhoz, hogy a tervből valóság legyen.
A már említett 1966-os (angliai) labdarúgó-világbajnokság egyik meccsén, az Anglia–Argentína összecsapáson történt meg az az eset, hogy a német bíró, aki csak németül beszélt, a sorozatosan durva szabálytalanságokat elkövető argentin játékost, Antonio Rattínt többször figyelmeztette, majd leküldte a pályáról. A csak spanyolul beszélő játékos viszont 8 percig meg sem mozdult, nem volt hajlandó elhagyni a játékteret. A nézőtéren ült a FIFA egyik fontos tagja, Kenneth Aston korábbi bíró is, aki kiválóan beszélt spanyolul. Azonnal a pályára ment és ékes spanyolsággal meggyőzte Rattínt, hogy menjen le a pályáról. A játékos később azzal magyarázta a tettét, hogy nem tud németül és nem értette, mit magyaráz a bíró. Pedig egyszerűen csak nem akart engedelmeskedni a bírónak. Hogy ne fordulhasson elő a jövőben hasonló helyzet, ezt követően Kenneth Aston kidolgozta a sárga és a piros lapok rendszerét, amit a következő, az 1970-es labdarúgó-világbajnokságon alkalmaztak. De már az 1966-os meccs előtt, az 1962-es vb-n is volt abból probléma, hogy nem voltak figyelmeztető- és szankcionálóeszközök: a santiagói csata néven elhíresült Chile–Olaszország csoportmérkőzésen úgy elszabadultak az indulatok a pályán a játékosok között, hogy végül a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia és rendet vágnia.
A meccs mindenkié, avagy az első tévéközvetítés
Nem hivatalos törvényszerűség, hogy a meccs mindenkit érdekel, de csak egy elhanyagolható kisebbség, a jegyet váltók jutnak a közvetlen közelébe és nézik meg élőben. Ebben azon a bizonyos 1954-es, számunkra fiaskóval végződött világbajnokság hozott alapvető változást. Ez volt az első foci-vb, amit már a tévé is közvetített – első körben még csak a fejlettebb országokban. Persze ami késik, az nem múlik, és rövidesen egyre több helyen tudtak a tévé előtt ülve drukkolni a kedvenceiknek. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora üzleti potenciált rejt a meccsek közvetítése. Manapság már igazi big business, komoly bevételi forrás.
Háborúban nincs foci, avagy két elmaradt világbajnokság
Az 1938-as, Franciaországban megrendezett foci-vb után nem sokkal kitört a II. világháború, és 12 ínséges év következett a fociban. A soron következő az 1942-es torna lett volna, de mivel épp a közepén járt a háború, senki nem gondolt arra, hogy világbajnokságot rendezzen. Hol? És kinek? Aztán 4 évvel később az esedékes 1946-os vb is elmaradt. Ekkorra ugyan már véget értek a harcok, de romokban állt Európa, mindenki az újjáépítéssel és a számonkéréssel, a bosszúval volt elfoglalva.
Végül 1950-ben rendeztek újra foci-vb-t, méghozzá Brazíliában, mely ország az 1942-es tornát is rendezhette volna, ha nem törlik azt. Ám még erről a vb-ről is többen távol maradtak, például Magyarország. Végül 13 csapat küzdött meg egymással, négy csoportba osztva. Érdekesség, hogy nem volt hivatalos döntő, hanem a csoportgyőztesek körmérkőzéseivel kívánták eldönteni, kié lesz a kupa. Végül szerencsésen alakult a dolog, mintha mégis lett volna döntő a végén: az utolsó körmérkőzést a két legeredményesebb csapat vívta egymással, Uruguay és a házigazda brazilok, akik fej-fej mellett álltak. Ez a meccs döntött közöttük, és 2:1-re az „uruk″ győztek.
(Borítókép: Keystone-France – Getty Images)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
