Kalandozások az elme túloldalán – Roger Ballen fotográfussal beszélgettünk Ballenesque című kiállítása kapcsán

We Love Budapest: New Yorkban, nagyvárosban születtél, aztán gyakorlatilag körbeutaztad a világot, sok helyen jártál. Hogyan kötöttél ki végül is Dél-Afrikában?

Roger Ballen: 1974-ben elstoppoltam Párizsból egészen Fokvárosig. Ekkor jártam itt először, de vissza kellett térnem Amerikába, ahol PhD-ztem geológiából. Közben viszont Dél-Afrikában találkoztam a későbbi feleségemmel. A terület egyébként is borzasztóan gazdag ásványkincsekben, izgalmas egy olyan ember számára, aki geológiával foglalkozik. Ugyanakkor más szempontból is érdekes volt számomra, hiszen az afrikai és a gyarmati kultúra hatása egyszerre érvényesült itt, és éppen az apartheid időszakában jártunk.

WLB: Gondolod, hogy ha más helyen kezdesz dolgozni, akkor másképp alakul a pályád és a művészi látásmódod?

R. B.: Utólag nehéz ilyen találgatásokba bonyolódni, de azt hiszem, sok olyan esemény történt Dél-Afrikában, ami hozzáadott a látásmódomhoz. Sok tekintetben szerencsém is volt, persze. Ha maradok Amerikában, lehet, hogy egy bányászati cégnél kötök ki egy coloradói vagy kaliforniai irodában, és ma már nyugdíjas vagyok. Dél-Afrika jó volt hozzám, ott váltak lehetővé azok a projektek, amiken dolgoztam. Alapvetően egy sokkal bensőségesebb ország, mint az USA, az egyénnek sokkal nagyobb a szerepe, de azért nagyon messze van a mainstream áramlatoktól. Nehéz Afrikából sikeres művésszé válni anélkül, hogy sokat utaznál. Az ásványiparban ez természetesen másképp van. Én mindkettőt ismerem, érdekes volt egyszerre mindkettőt megtapasztalni. De egy ponton azért bizalmat kell szavazni magunknak is. Amit elértem, kemény munka, elkötelezettség, áldozatok és inspiráció eredménye, és én szenvedéllyel, fegyelmezetten dolgoztam. Ami történt velem, nem azért történt, mert Dél-Afrikában éltem vagy sokat utaztam, hanem azért, mert tettem érte.

WLB: Ugyanakkor az egyik legismertebb munkádhoz nem kellett kimozdulnod Dél-Afrikából. Kevesen tudják, hogy közreműködtél a Die Antwoord I Fink U Freeky című videóklipjében is.

R. B.: Igen, ez egy régebbi, 2012-es projekt volt. 2006-ban ismertem meg őket, az énekesnő, Yolandi keresett meg azzal, hogy a munkáim mennyire inspirálják őket, ezért szeretnének velem együtt dolgozni. Ők Fokvárosban, én Johannesburgban élek. Néhány közös projekt után elkezdtünk dolgozni az I Fink U Freekyn, de egyikünk sem számított ilyen sikerre, hiszen azóta több mint 175 millióan látták a videót. Sokan ennek kapcsán ismerték meg a munkásságomat. Nem tudom, ki inspirált kit ebben a kollaborációban, de a videóklip-készítés érdekes, új terület volt számomra.

WLB: Ahogy megnézzük a klipet vagy a többi videódat és körbejárjuk a kiállítást, feltűnhet, hogy mennyire konzisztens a képi világod, jól látszik a fejlődés. Olyan egyedi szimbólumrendszereket, metaforákat használsz, mint a drótok, az állatok vagy a festmények, rajzok. Ezek a szimbólumok végigfutnak a munkásságodon, láthatjuk őket fokozatosan fejlődni. Érzed, amikor rátalálsz egy-egy ilyen elemre, vagy csak visszatekintve tűnik ennyire egységesnek a vizuális nyelved?

R. B.: Azt hiszem, különbséget kell tennünk a képeken megjelenő elemek típusai között. Ha egy tehenet látunk egy fotón, akkor az felidézheti a tej, a táplálás, ezáltal pedig az anyaság fogalmait is, így inkább archetipikus szimbólumként működik. De ha ránézel egy bögrére vagy egy telefonra, akkor annak nem feltétlenül van ilyesfajta többletjelentése. Egyes jelek inkább archetipikusak, másoknak az emberi kultúra ad többletjelentést, de alapvetően nincs éles határ, ami megszabná, miből lehet szimbólum egy alkotáson. Abban nincs semmiféle átvitt értelem, ahogy a felvételhez elém helyezted a mobiltelefont, de lehetne, ha jól fotóznánk. Talán úgy a legegyszerűbb elkülöníteni egymástól ezeket a metaforákat, hogy vannak archetípusok, és vannak azok a tárgyak, amelyek attól kapnak jelentést, hogy egy képen bizonyos módon használom őket.

WLB: Lehet tudatosan használni ezeket az elemeket? Lehet tudatosan nagyobb metaforákat építeni?

R. B.: Csak a kép kontextusában lehet vizsgálni ezeket az elemeket. Nyilván olyan fotókat próbálok létrehozni, amelyeknek van hatásuk, ez néha jobban, néha pedig kevésbé sikerül. Minden helyszín és téma különböző, néha úgy érzed, mondasz valamit, máskor ez nem sikerül, néha csak egy egészen kis dolgot kell megváltoztatni a képen, és akkor sikerül. Semmi sem történik kétszer ugyanúgy. Nincs bevált formula. Ha lenne, bármelyik kép jó lehetne, nem lenne ennyi spontaneitás az alkotásaimban. A műveim folyamatos fejlődés eredményei. Azért ne felejtsük el, hogy mintegy 50 év termését látjuk itt a tárlaton.

WLB: Sokat beszélsz arról, hogy fontos neked egyfajta pontosság, tervezettség az alkotásban, ugyanakkor rengeteget adnak hozzá a képeidhez azok az apró jelenetek, amelyeket nem lehet ilyen tudatosan irányítani. Hogyan kezeled a tervezettségnek és a váratlanságnak ezt a fajta összhangját?

R. B.: A váratlan momentumok kétségtelenül autentikusabbá tehetnek egy alkotást, de ezek a hiteles, eredeti pillanatok sem szükségszerűen művésziek. Ez sokkal inkább a jelentésről, az alkotás komplexitásáról szól.

WLB: Azért is érdekes, amit mondasz, mert sokszor nagyon furcsa, marginalizált személyek a modelljeid, akikről külső szemlélőként azt gondolhatjuk, hogy ösztönös a viselkedésük a kamera előtt. Ugyanakkor mégsem dokumentarista módszereket használsz, olyan, mintha az elmédben tennénk egy utazást. Te is sokszor színházhoz hasonlítod, amit látunk. Hogyan találod meg a képeiden látható embereket?

R. B.: Igazából nemcsak arról van szó, hogy meg kell őket találni, hanem arról is, hogy le kell tudni őket fotózni, meg kell tudni fogalmazni vizuálisan, amit látsz. Ez pedig egy nagyon nehéz és fokozatosan épülő folyamat, ahova az emberek nagy része nem jut el. Mint egy jó étel: mindenki ugyanazokat a hozzávalókat használhatja, cukrot, lisztet stb., de nem mindenki tud belőle összeállítani egy olyan vacsorát, ami finom. A fotóművészet transzformatív folyamat, éppen úgy, mint a festés vagy a rajzolás. Érdekes, hogy a valóság átváltozása nem érhető úgy tetten, mint az előbb említett művészetekben, ettől függetlenül ugyanarról van szó. Megragadunk valami furcsát, valami figyelemreméltót a saját élményeinken keresztül, a transzformálás által. Lehet, hogy amit én furcsának, érdekesnek látok, azt más nem látná annak, és fordítva. Alapvetően csak akkor vagyok ott, akkor fotózok, ha valami érdekel. Több száz emberrel dolgoztam a karrierem során, akik még csak nem is jártak múzeumban, és ezt nem bánják egyáltalán. Nem érdekli őket. Sok dolog van, ami engem sem érdekel, vagy ahova egyszerűen nem jutottam el, és ezért nem törődöm vele.

WLB: Egzisztenciális pszichodrámának hívod a munkáidat. Mit jelent ez a kifejezés pontosan?

R. B.: Azért egzisztenciális, mert alapvetően a lét kérdéseivel foglalkozik, azzal, hogy mi a célunk a világban, miért vagyunk itt, van-e a létnek bármiféle célja. Ezt jelenti az egzisztencializmus. A pszichodráma pedig arról szól, hogy próbáljuk megérteni az elme, a motivációk és az identitás mélyebb rétegeit, megtudni, hogy kik vagyunk. Az a vágy pedig, hogy megtaláljuk önmagunkat, párhuzamba állítható azzal a vággyal, hogy létezésünk legbelsőbb célját megtaláljuk. Így az egzisztencializmus és a pszichológia bizonyos szempontból szinonim és párhuzamos folyamatokat ragad meg.

WLB: Nagyon érdekes külső szemlélőként megfigyelni a munkád, a vizuális világod fejlődésének irányait hosszú karriered alatt, ahogy például az arcok egyre absztraktabbá válnak, a drótokból rajzok, firkák lesznek a fotókon. Hogyan fejlődnek a motívumaid?

R. B.: Lépésről lépésre haladok, körülbelül a 2000-es években kezdtek az ábrázolásaim elmozdulni a portréktól a vizuálisan komplexebb irányzatok felé. Itt most nem jelenik meg, de az utóbbi években az egyik nagyobb projektem a 2014-es Asylum of the Birds volt, amelyben madarak a főszereplők. Érdekes számomra a madarak „arca”, az, hogy mit is jelenthet egy madár. Manapság sok szó esik a portrékról és azok alanyáról, de mi a helyzet egy madár, egy kutya vagy egy borjú arcképével? Rákérdeztünk már arra, hogy mi egy madár lényege, jelentése, vagy mit gondol egy állat? Megszoktuk, hogy mindig az emberek állnak a figyelmünk középpontjában. Az én képeimen az emberek az utóbbi húsz évben már nem olyan fontosak. Mostanában öt évig foglalkozom egy-egy témával. Az utóbbi időszakban készítettem egy 5 éves, madarakról és egy 5 éves, patkányokról szóló projektet, az utolsó 5 évben pedig csak színes fényképekkel foglalkoztam.

WLB: Mik az új projektjeid, amiken most dolgozol?

R. B.: Most épült Johannesburgban egy múzeum, az Inside Out Center for the Arts. Ebben az évben nyílhat meg, és olyan munkákkal foglalkozik majd, amelyeknek köze van Afrikához, a pszichológiához, hozzám és olyan dolgokhoz, amelyek fontosak az afrikai közösség számára. Az első kiállítás az afrikai vadvilág kizsákmányolásáról fog szólni, az 1900-as évektől. A tárlaton az én képeimet lehet megnézni, de valódi, a korszakból származó tárgyak is lesznek, a munkáim művészi látásmódot adnak ezekhez a dokumentumokhoz. Afrikában sokan nem jutnak el a múzeumokba, ezért fontosnak tartottam, hogy olyan alkotást hozzak létre, ami mindenkihez szól.