Valószínű, hogy sokunknak elsőre a magyar folklórkincs és a népművészeti tárgyak gyűjteménye jut eszünkbe, amikor a Néprajzi Múzeumról beszélünk, holott világhíres nemzetközi gyűjteménnyel rendelkezik, amiben nemcsak európai, de még óceániai tárgyak is megtalálhatók. Sőt, a régészeti leleteken és a néprajzi anyagokon túl a jelenkor tárgyait is gyűjti. A Kerámiatér pedig pont ezért is izgalmas, mert annak ellenére, hogy „csak” kerámiákat látunk, mégis leképezi mindazt, amivel a Múzeum foglalkozik.
A kerámia az egyik leggyakoribb anyagtípus, ami a Néprajzi gyűjteményében előfordul – ha ragaszkodunk a számokhoz, akkor ez több mint 35 000 kerámia öt különböző földrészről –, ennek egy szeletét látjuk az ingyenesen látogatható látványtérben. A 35 000-hez képest a közel 4000 darab tényleg kicsinek tűnik, de ez a tárlat elég becsapós, mert lehet, hogy nem találkozunk részletes magyarázatokkal, de minden darab érdekes, úgyhogy a végigrohanás helyett mi erősen javasoljuk a lassú megfigyelést.
Érdemes a nézelődésre egy laza egy órát rászánni, mert így olyan izgalmas tárgyakat vehetünk észre, mint a habán kerámiák, a rémisztő állatokat, már-már szörnyeket ábrázoló dohánytartók, az észak-afrikai polipfogó edény, a miskakancsók, a könyvbutellák, egy mexikói életfa vagy a kedvencünk, a csigacsináló. Lehet, hogy elsőre a tányérok, bögrék, lábasok, köcsögök és kancsók mennyisége egy picit sokkoló, de a színek és a formák elrendezése mögött komoly rendszer rejlik.
A kiállítótérbe vezető lépcső két oldalán helyezkedik el a Kerámiatér, melynek két része olyan viszonyban van egymással, mint az emberi agy két féltekéje. Ahogy a bal agyféltekénk a logikus rendszerezésért, az elvont fogalmakért és a nyelvhasználatért felel, úgy a tárlat bal oldalán – A világ kerámiái – a racionális, muzeológiai gondolkodás rendezését látjuk. Ezzel szemben a jobb oldal – Kerámiavilágok – érzéki szempontok alapján mutatja be a kerámia sokrétűségét.
Az A világ kerámiái tulajdonképpen megmutatja, hogyan gondolkodnak, hogyan rendszerezik a múzeumi anyagokat a muzeológusok, így itt is területi elhelyezkedés, funkció és tipológia alapján sorakoznak a kerámiák. Mielőtt elmerülnénk az amerikai régészeti gyűjtemény darabjaiban, érdemes elidőzni az első két kiállított tárgynál, ami jól mutatja ezt a gondolkodást: egy 19. századi, százkilós, archaikus indiai vizesedényt és egy picike, mázas, nagyon díszes miskakancsót látunk egymás mellett – egyébként az is elég jól látható, hogyan jutott el egy használati tárgy a turizmus kiszolgálásáig.
Mi leginkább az amerikai régészeti gyűjtemény tárgyain ámultunk, mert ezek annyira kidolgozott és finoman munkált kerámiák, hogy alig akartuk elhinni, hogy korong nélkül, kézzel vagy formába préselve készítették őket – legalábbis Kolumbusz előtt. Itt van a Néprajzi egyik legrégebbi tárgya is, egy – valószínűleg – i. e. 2600 körülről származó aprócska női szobor, de látunk itt különféle sámánalakokat, maja edényeket és karazsa agyagbabákat is; utóbbi ma már leginkább turistaszuvenír, de eredetileg fejlesztő gyerekjáték volt, ami a női szerepekre készítette fel a serdülő lányokat. Amerika felfedezése után az agyagművesség is megváltozott, új technikák, formák és díszítőstílusok terjedtek el – akárcsak Európában.
Hogyan használjuk és hogyan díszítjük a kerámiát, egyáltalán, mi ez a mesterség?
Hogyan használjuk és hogyan díszítjük a kerámiát, egyáltalán, mi ez a mesterség?
A Kerámiavilágok sokféle aspektusból mutatja be a kerámia és az ember kapcsolatát, a megértést pedig nemcsak a kiállított tárgyak, de az „agytérkép” és egy kisfilm is segíti – ezen Kovács László népi iparművész, fazekasmester mutatja be a leggyakoribb Kárpát-medencei díszítéseket és technikai fogásokat. A fazekasság jellemzően férfimesterség, úgyhogy igazi ritkaságnak számítottak a női fazekasok, mint az észak algériai berberek vagy Magyarhertelenden (Baranya megye), ahol kézikoronggal, hurkatechnikával készítették a nők a kerámiákat. A látványtárat nézegetve hamar rájövünk, miért is voltak kevesen: az agyag kibányászásától a mázkészítésen át egészen az árusításig ők csináltak mindent. Egy hódmezővásárhelyi fazekasműhely-modell pedig megmutatja, milyen környezetben dolgoztak.
Elsőként mindannyiunk fejében a mázas kerámia képe bukkan fel, pedig ez csak a 16–17. században terjedt el a Kárpát-medencében, és bármennyire gyönyörűek a kék színben pompázók, a kobalt-oxidot tartalmazó színt a legdrágább előállítani. Ennél eggyel érdekesebbek a fekete, hivatalos nevükön redukciós égetésű kerámiák: ezeket úgy készítik, hogy az égetés utolsó fázisában különféle füstölőanyagokat tesznek a kemencébe, a szelelőket betapasztják, ezáltal korom képződik, ami beivódik a kerámiákba.
Sokáig sorolhatnánk azt a rengeteg érdekességet, amit a Kerámiatérben láttunk, de szerintünk sokkal izgalmasabb, ha ti magatok fedezitek fel a klasszikus miskakancsókat, a főzőfazekakat, a japán és kínai hatásokat meg azt, hogy milyen tréfás üzeneteket írtak a használóik egy-egy kulacsra.
