Ha összeállítanánk egy sétát a pusztuló budapesti épületekről, az egyik állomás biztos, hogy a Reáltanoda utca 13. szám alatt álló Kincsem-palota lenne. Évek óta néztük már, hogyan mállik az építési háló mögött a vakolat és adja át magát szép lassan a teljes enyészetnek a ház, amiben egykor grófok, bárók, királyok is megfordultak, hogy lássák az ország legendás versenylovát: Kincsemet. Jó hír, hogy a palotát hamarosan felújítják, addig pedig Weiler Péter Kár lett volna disszidálni kiállítását is megnézhetjük a beltérben.
A Reáltanoda utca és környéke mintha gyűjtené az omlásközeli állapotban lévő épületeket, mert egymás közelében van három olyan ház is, amik fénykorukban a város építészetének remekei voltak. Ezek az Unger-ház, az Almásy-palota és a Kincsem-palota, utóbbi kettőt pár hónapja elkezdték felújítani, így amíg a munkálatok tartanak, aranyszínű textillel borították be őket. Ez persze önmagában már nem olyan nagy hír, hiszen februárban tele volt vele a sajtó, viszont az ország leghíresebb lova, Kincsem palotája június 5-ig látogatható, úgyhogy akit vonz az elhagyott épületek romantikája, az ne hagyja ki ezt a lehetőséget. Sőt, a helyszínt még érdekesebbé teszi, hogy itt nyílt meg Weiler Péter Kár lett volna disszidálni című retrospektív kiállítása is.
A neoreneszánsz palotát még 1878-ban építtette Blaskovich Ernő, aki nemcsak Kincsem tulajdonosa volt, de ő alapította az ország első magánménesét is 1863-ban.
A neoreneszánsz palotát még 1878-ban építtette Blaskovich Ernő, aki nemcsak Kincsem tulajdonosa volt, de ő alapította az ország első magánménesét is 1863-ban.
A legenda szerint a fényűző palotát a csodakanca díjaiból építtette, ám a tervek már akkor megvoltak, amikor Kincsem még nem nyerte sorra a futamokat, másrészt Blaskovich elég tekintélyes vagyonnal rendelkezett ahhoz, hogy a Palotanegyed közelében építkezzen. A palotát Bukovics Gyula tervezte, aki a Kodály köröndön lévő Hübner-udvart és az Agrárminisztérium épületét is.
A palotában uralkodók, arisztokraták és gazdag polgárok egyaránt megfordultak, egy legenda szerint még a pápa is ellátogatott ide, csak hogy Kincsemet meglesse márványtetős istállójában. A díszes ajtók, színes üvegablakok és a lépcsőforduló faldíszítései a mai napig megvannak, a selyemtapéta azonban már a múlté, mert annak ellenére, hogy a háborús ostromot is viszonylagos épségben átvészelte a palota, az utána következő elhanyagolást és a filmstábokat már nem.
Mivel az elmúlt években leginkább filmforgatások és különféle rendezvények helyszíne volt, a falakon és az egykori kandallók helyén ma már díszletmaradványokat találunk, ahogy az istállónál is különféle ajtók és ablakok, tükörmaradványok állnak egymásra dobálva. Ha azonban a legdíszesebb teremből, ami egykor grófok és bárók fogadására alkalmas szalon volt, átsétálunk a titkos tapétaajtón, akkor találunk egy régről itt maradt mementót: az árnyékszéket.
A palota elhagyott és pusztuló tereiben most egy izgalmas kiállítás nyílt, ami a menni vagy maradni kérdését járja körül, és noha konkrét válaszokat nem ad, mindegyik alkotás gondolkodóba ejt és beindítja a nosztalgiát – még akkor is, ha nem a 80-as, hanem a 90-es években nőttünk fel. Weiler Péter retrospektív kiállítása a művész 30 éves képzőművészeti pályafutásából válogat, és noha nagyon személyes témákkal foglalkozik, mégis mindannyian tudunk kapcsolódni hozzá, mert a Trabant, a Zsiguli, az Aranykéz utcai robbantás, a Pesti Est olvasása vagy a Queen együttes budapesti koncertje mindannyiunknak ismerős.
A négy teremben berendezett tárlat vegyes technikájú munkákat vonultat fel: látunk olajvászon- és akvarellmunkákat, újraértelmezett közlekedési táblákat, amik a bizonytalanságra reflektálnak, a berlini falat idéző betondarabokat, de plexi- és NFT-alkotásokat is. Weiler Péter Kár lett volna disszidálni kiállítása június 5-ig ingyen látogatható, utána nemcsak a tárlat, de az épület is végleg bezár, és megkezdődik a felújítása.
