Percenként 1200 cigarettát is gyártottak a budapesti dohánygyárakban

Nem, ez nem egy dohányzást népszerűsítő cikk lesz, de akkor is érdemes megnézni a budapesti dohánygyárak történetét, ha a múlton nem hamvadó cigarettavéggel merengünk. A dohányzás szenvedélyét az Amerikát felfedezők hozták be Európába, ahol az újdonság varázsa meg a dohánylevelek bódító hatása hamar elterjedt, így a Kárpát-medencében is viszonylag korán belekezdtek a termesztésébe. II. József pedig olyannyira támogatta a dohánytermesztést, hogy a magokat egyenesen a tengerentúlról hozatta. Noha Hollandiában már élvezeti cikként tekintettek a dohányipar termékeire, a kontinens nagy részén még inkább dísz- és gyógynövénynek gondolták a dohányt. Sőt, a pestisjárványok idején a dohányzást még az orvosok is előszeretettel ajánlották, persze szigorúan csak a betegség megelőzéseként. 

Az első dohánygyártól a lágymányosi nagyüzemig

Mivel az uralkodó is támogatta a termesztést és a gyártást, a XVIII. század folyamán sorra alakultak a dohánytermékeket előállító manufaktúrák a Monarchia területén. A tubákkal és szivarral foglalkozó üzemek virágzása1850-benegy kicsit megtorpant, mivel onnantól kezdve szigorú feltételekhez kötötték a dohánytermékek előállítását és a velük való kereskedelmet. Az államilag szabályozott tevékenység megjelenésekor az erzsébetvárosi gyár (Síp utca 23.)volt a legnagyobb, ráadásul ez volt az első budapesti dohánygyár, falai között 300-400 ember dolgozott, és egészen a II. világháború végéig működött.

A főváros nagy dohánygyárai az 1867-es önálló magyar dohányjövedék létrejötte után alakultak, és bármennyire soknak számított a 400 fős munkásbrigád, a Ferencvárosi Dohánygyárban már 1200 embert foglalkoztattak. A Köztelek utca, Üllői út, Kinizsi utca által határolt területen eredetileg egy kaszárnya, később pedig katonai kórház működött, de 1850-től Magyar Királyi Dohánygyár – Ferencváros néven nyílt meg Pest második dohánygyára, ami egyből a legnagyobb lett. Itt a legfinomabb szivarok mellett burnótot (dohánypor, amit felszippantottak) is készítettek a munkásnők – merthogy többségében nők dolgoztak a dohánygyárakban –, és ez volt az az üzem, ahol legelőször használtak gőz- és dohányvágó gépet, de bármilyen újítás történt is a gyártásban, azt is a ferencvárosi üzemben alkalmazták először.

Az elsőbbség egészen az 1900-as évekig tartott, ekkorra már kicsinek is bizonyult ez a kétemeletes üzem a termeléshez, a gépek is elavultak voltak, a vidéki gyárak (Pécs, Debrecen) pedig elkezdték lekörözni a ferencvárosit, aminek nem maradt helye terjeszkedni, mert körbenőtte a polgárosodó Ferencváros. Mivel a dohányjövedék presztízsvesztésnek gondolta, meg furcsa is lett volna, ha nem a fővárosi marad az első számú királyi dohánygyár, ahol a legmodernebb felszerelés van és a legnagyobb termelés folyik, új és nagyobb üzem felépítésébe kezdett. A hely pedig adta magát: a XX. század elején indult meg Lágymányos fejlődése, az öböl egy részét feltöltötték, az értékes telkeken pedig semmi és senki sem akadályozta meg, hogy gyárak épüljenek, ráadásul közel s távol nem volt egy lakóépület sem, ami zavarta volna az üzem működését és későbbi terjeszkedését. A Lágymányosi Dohánygyár építését 1908-ban kezdték meg, a ferencvárosi részleg pedig 1911-ben költözött át az új épületbe.

Ahol percenként akár 1200 cigarettát is gyártottak a gépek

Miután a 3–5 emeletes historikus és szecessziós bérházak kiszorították a dohánygyárat Ferencváros közepéből, az egészet áttelepítették a kevésbé sűrűn lakott Budafoki útra – kivéve a gőzgépet, ami a Műegyetem kertjébe került (ezt ma senki ne keresse, a II. világháborúban eltűnt). Az 1908-ban megindult lágymányosi üzem építését kiemelten támogatta az állam, mivel a dohánygyárak hatalmas bevételt hoztak. 1911-re elkészült az új épület, amit a dohányipari üzemek mestere, Zobel Lajos tervezett.

„Termelőképessége 15 millió szivar és 20 000 q pipadohány egy esztendőben. Raktárai egy egész épületrészt elfoglalnak s dacára a rossz gazdasági viszonyoknak, ezernél több munkásnak ad kenyeret. Szociális vonatkozású felszerelések szempontjából a legelső helyen álló üzem. Hogy ennek jellemzésére csak néhány példát említsünk, rámutatunk arra, hogy külön orvosi rendelő áll a munkások rendelkezésére s délben egy közös ebédlőben, patyolatfehér asztalok mellett fogyasztják el a gázfőzőkön felmelegíthető ebédet” – írja a Dohányárusok Évkönyve 1929-ben.

A rendkívül modernnek számító, várszerű, vasbeton szerkezetes épületnek a csodájára jártak, ráadásul ha Európában bárki dohánygyár alapításába fogott, akkor a lágymányosi üzemet vette alapul. Egy 1927-es újságcikkből azonban kiderül, hogy bármennyire is iparépítészeti remek volt, a berendezések és a gyártás tekintetében pedig példaértékű, a sajtó és a fotóriporterek nemcsak a lágymányosiba, de az ország más dohánygyáraiba sem tehették be a lábukat, egészen 1927-ig. A Tolnai Világlapja újságírója annyira örült az új lehetőségnek, hogy egészen részletesen számolt be a dohány útjáról, a levelek szárításától a cigaretta sodrásáig. Miután a dohány beérkezett a termelőktől a dohánybeváltókba, pár hónapig erjesztették, majd a leveleket kiválogatták, nedvesítették, előkészítették, eladták a dohánytőzsdén, majd bekerült a gyárakba és a szivarkészítő nők kezébe. 

„A szivarkészítő nő ujjai boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal csinálnak a levelekből szivart és a munkaasztalon gyorsan telnek meg a készárupolcok. Ezeket az ujjakat ma még nem pótolja gép és szerszám s a szivar kecses, formás alakját bizony minden segédeszköz nélkül a dohánygyári munkásnők adják. Megható ezeknek a nőknek a szorgalma és munkássága a hatalmas, tiszta és világos termekben, ahol itt-ott oltárok láthatók és ahol örökmécses ég Mária szobra fölött. E nők közül sokan negyven éven át dolgoznak itt, illetve dolgoztak a régi gyárban. A dohánygyári munkásnő állása nyugdíjas állás.” – olvasható a Tolnai Világlapja 1927. január–márciusi számában.

A kőbányai gyárból a vezetőség csempészte ki a dohányt

Kőbányán nemcsak mészkövet bányásztak és sört gyártottak, de egy dohánygyárat is létrehoztak 1922-ben egy régen kaszárnyaként és fegyvergyárként működő épületben, bár ez működött a legrövidebb ideig, ugyanis 1949-ben be is zárt. A Kőbányai út és a Könyves Kálmán körút sarkán lévő gyárban meglehetősen szigorú ellenőrzésnek vetették alá a munkásokat, de még így is rejtélyes lopások történtek az üzemben. A vezetőség, majd a dohányjövedék hónapokig figyelte a munkásokat, de nem találták meg a tetteseket, úgyhogy kénytelenek voltak bevonni a rendőrséget meg a detektíveket is. Mindenki meglepetésére kiderült, hogy egyáltalán nem a munkások között kell keresni a tettest, hanem a vezetőségnél: öt dohánygyári tisztviselőt állítottak elő, köztük az osztályvezetőt, akik aktatáskájukban csempészték ki a 20-30 ezer pengő értékű dohányt, majd a lopott holmit áron alul adták el a trafikosoknak.

Az Óbudai Dohánygyár nyerstégla homlokzatát, átlagon felüli belmagasságát és boltíves födémszerkezetét mindenki csodálta. Röviddel az indulása után már napi negyedmillió cigarettát, majd virágkorában, az 1930-as években havi 54 millió cigarettát – köztük a Petőfi és a Memphis márkákat – gyártottak a gyárban. A keverést nagyrészt nők végezték, hatalmas kádakban, bolgár, görög és kis-ázsiai dohánylevelekkel dolgoztak, heti 20-30 pengőért. A gyár az óbudai iparvidék élvonalába tartozott, sőt egy 1948-as munkaversenyen budapesti viszonylatban az elsők lettek. A II. világháború után felszámolták a dohányipart, a gyár helyén ma a Flórián Udvar irodaházat találjuk.

Az 1930-as években az országos dohánytermékek több mint 40 százalékát a budapesti gyárakban készítették. A 60-as években ez a szárnyalás véget ért: a város ismét körbenőtte a gyárakat, és szép sorban bezárták őket. Elsőként az Erzsébetvárosi Dohánygyárban állt le a termelés, majd a kőbányai, az óbudai és legutoljára a lágymányosi gyárban, ahol 1965-ben kerültek le az utolsó Fecskék a szalagról.