A technó, az nem egy tánc! – Techno Worlds kiállítás az art quarterben

A technózene rajongóinak kötelező, akik viszont elutasítják, nekik pedig azért az, mert a német Goethe Intézet felkérésére, német kurátorok által megálmodott kiállítás izgalmasan mutatja be, hogy a technó sokkal több annál, mint csak a zene, ami pedig nem csak annyiból áll, hogy megnyomnak két gombot, hogy pár betépett arc jól érezze magát. A technó kultúrája sokszínű és szerteágazó, a szórakoztatás és az elgondolkodtatás szándéka mellett pedig van benne lázadás, politika, filozófia és esztétika is. Sokkal több figyelmet érdemel annál, mint hogy elintézzük az egészet egy kézlegyintéssel vagy annyival, hogy elmegyünk egy-egy technóbulira, hogy kitáncoljuk magunkból a gondjainkat és a bajainkat.

Azt szeretném leszögezni az elején, hogy a technó nagy barátja vagyok. Már a 90-es években is inkább az elektronikus zene varázsolt el, és nem a grunge meg a britpop, és ez azóta is így van. A sokfelé szerteágazó elektronika egyik fontos – ha nem a legfontosabb, egyszerre alfa és ómega – fejezete a technózene, ami körül – akárcsak a többi irányzat esetében – színpompás kultúra sarjadt irodalommal, képzőművészettel, installációkkal, filmekkel, akciókkal és fikciókkal. Nem véletlenül mondta Ben Tausig amerikai zenetörténész azt, hogy

a technózene és -kultúra felfogható úgy, mint az ipariból a posztindusztriális korba való átmenetre adott reflexió.

A válasz pedig sokféle lehet, a zene csak az egyik módja. 

A Techno Worlds című kiállítást nem véletlenül a németek hozták össze. Nemcsak ott létezik ez a zene és kultúra, hanem szerte Európában és a világban, de ha van központja, ahol csúcsra járatták, akkor az Németország. A gyökerei is részben innen származnak, illetve Amerikából, konkrétabban Detroit iparvárosából, ami előtt a kiállítás is fejet hajt. Az egyik installáció – Maryam Jafri 2019-es Model 500 című alkotása – egy gigantikus fali keresztrejtvény, amiben a Detroit-technó klasszikusainak bakelitjei vannak a fekete négyzetek helyén.

Egy technóbuli komoly fizikai munkát kíván a résztvevőktől. Kemény menet végigtáncolni az éjszakát, és – bár erre nem biztos, hogy konkrétan gondoltak a szervezők – a kiállítás a technókultúrának ezt az aspektusát is érinti, merthogy a kiállított tárgyak, installációk nem egyetlen térben vannak kihelyezve. Egy kiállításhoz képest egészen sokat kell menni, hogy mindent megnézzen az ember. 

Az első állomás, ahol a legtöbb művészeti munka tekinthető meg, az egykori raktárépület földszinti részén található, majd egy kis séta után a föld alá ereszkedünk alá, a kiállítás legizgalmasabb helyszínére, a gigantikus budafoki pincerendszer ide eső részébe. Innen pedig felfelé vezet az út, egészen magasra, az egykori ipari épület legfelső emeletén lévő kiállítótérbe.

Menet közben nemcsak a technó zenei vonatkozását érintjük – talán azt a legkevésbé –, hanem képet kapunk az elektronikus zenéhez köthető szubkultúrákról és az ő szabadságfelfogásukról, a 90-es évek rave-bulijairól, az acidről, a bulik utáni csendről és a hajnalokról, a drogokról, a vizuális világról, a hangzásokról, a divatról, és bőséggel jut hely a filozófiának meg a politikának is. 

Kiemelni bármit is elég nehéz lenne – leírva nincs is olyan ereje, hatása a kiállítási tárgyaknak, mint megnézve és megtapasztalva –, de azért voltak kedvencek, mint a monumentális pince (Borsos Lőrinc duó: Mózes techno 2.0) vagy a német elektrozenekar, a Chicks On Speed zenélő patchwork faliszőnyege, a trance-zene lényegét megragadó installáció és a már említett Detroit-keresztrejtvény.

Az art quarter a kortárs vizuális művészet és a kísérleti zenei szcéna fellegvára, hazai központja. A terület egykor sörgyár (Haggenmacher) volt, ipari vidék, manapság pedig nem is elsősorban kiállítótér, hanem az alkotás terepe. Ám mint most is, ha indokolt, akkor kivételt tesznek. Pláne hogy a Goethe Intézet felkérésére, német kurátorok által összeállított kiállítás társrendezője az art quarter, így a Techno Worlds elsőként Budapesten látható, október 3-ig, majd New York felé veszi az irányt.