Mi vagyunk Mad Max – „Lassú élet. Radikális hétköznapok” kiállítás a Ludwig Múzeumban

Jól hangzó felszínességgel mondhatnánk, hogy a Ludwig Múzeum kiállításán bárki Mad Maxnek érezheti magát, hiszen annyira koncentráltan kapjuk az egyes környezeti problémákat és a hozzájuk kapcsolódó életmódbeli alternatívákat, hogy úgy érezhetjük, magunk is egy disztópiában élünk. Szerencsére a tárlat jóval túlmutat az öncélú ijesztgetés haragoszöld kliséjén és egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy megértsük és átéljük a fenntarthatósághoz, környezetvédelemhez tartozó, sokszor egymásnak ellentmondó nézőpontok érzelmi hátterét. Végül pedig pozitív tanulságot szűrhetünk le a magunk számára: a környezetről való gondoskodás nem kötelesség, sokkal inkább alapvető belső szükséglet, amit ki kell elégítenünk ahhoz, hogy elégedettek, boldogok legyünk.

A Ludwig Múzeum kurátori csapata egyéni szinten már régóta törekszik a környezettudatos megoldások figyelembevételére, így született meg a kiállítás ötlete is. A megnyitót eredetileg 2020 áprilisára tervezték, Üveges Krisztina kurátor szerint éppen azért volt hátborzongató a Covid19 járvány első szakasza következtében átalakuló életünket látni, mert sok tekintetben a tárlaton felvázolódó lehetőségek öltöttek testet. A tárlat a koblenzi Ludwig Múzeumban is bemutatásra került, de a járvány miatt végül itt is virtuális formában lehet megtekinteni.

A szervezésnél amúgy törekedtek arra, hogy a kiállítást minél környezettudatosabb módon rendezzék meg, az infografikákat például műanyagmentes tapétán, vizes enyvvel ragasztották a falakra, és elsősorban a régióból választottak művészeket, a tárgyak utaztatásával kapcsolatos környezeti terhelés csökkentése érdekében. Ennek ellenére a széles körű online jelenlét miatt nem mondhatjuk, hogy a kiállítás kontextusa csorbát szenvedett volna, sőt, éppen ennek az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Hiszen múzeumi szempontból nem csak negatív hozadéka volt a járványnak.

Az online térbe kényszerülő intézmények ugyanis eddig nem tapasztalt mértékben szorultak rá a digitális megoldások igénybevételére, ez pedig a hibrid múzeumi modell térnyeréséhez vezetett, olyan intézményhez, ahol az online és offline eszközök kiegészítik egymást és új kontextust teremtenek. Így lehetséges, hogy a kiállítás kényszerből születő microsite-ja ma már sokkal inkább online tudásközpont, ahol mindenki utánaolvashat a slow life mozgalommal kapcsolatos fogalmaknak, a kiállító művészeknek és a tárlathoz kapcsolódó változatos programoknak, de a katalógust is megtalálhatja. Kis túlzással tehát azt mondhatjuk, hogy amit megtanulhatunk a honlapról, azt át is élhetjük a tárlaton. Ezért is fontos, hogy a kiállítás meglehetősen interaktív, figyeljük a táblákat, mert míg egyes műveken a feliratok arra buzdítanak minket, hogy megérintsük, kipróbáljuk az alkotást, addig másoknál éppen ennek ellenkezőjét kérik tőlünk.

A kiállítás terébe lépve látványos módon, hatalmas feliratokkal hívják föl a figyelmünket a slow life-ot körülvevő, egymásba szövődő fogalmak hálójára. A következő termekben pedig olyan sűrítve kapjuk a fenntarthatósággal és a környezettel foglalkozó alkotásokat, hogy könnyen egy orwelli vagy akár Az éhezők viadalához hasonló disztópiában érezhetjük magunkat. 

Diana Lelonek Center for Living Things (Élő dolgok központja) című alkotása olyan talált tárgyakat gyűjt össze, amelyeket valaki illegális hulladéklerakókban, a városok körül hagyott el. Ezek az eszközök, ruhadarabok, palackok a fogyasztói kultúra, a felhalmozás és a selejtezés szimbólumai, amelyek a természetbe visszakerülve saját mikrokörnyezetet alkotva, ellentmondásosan illeszkednek be a körforgásba. Az egyes tárgyakon anyaguktól függően más és más növények telepszenek meg, az élet pedig a kiállítási térben sem állhat meg, a tárgyakat különleges lámpákkal világítják, a rajtuk megtelepedett mohákat pedig rendszeresen locsolják. A tárgyak esztétikájukban bármelyik posztapokaliptikus zombisorozatba tökéletesen illeszkednének.

Itt találjuk Szabó Eszter Ágnes és Syporca Whandal Punk konyha fanzin – Kalóz kiadás című munkáját is, amely a társadalmi folyamatok és ezek étkezésre gyakorolt hatását vizsgálja, párhuzamot vonva a jelenlegi szűkülő erőforrások és a kalózok kegyetlenül pragmatikus étkezési gyakorlatai között.

A következő teremben szintén az étkezés gondolata köré épül föl az ex-artists’ collective Inségeledelek című installációja. A fából készült, növények szárítására, magok tárolására és feldolgozására is alkalmas pavilonban olyan, Közép-Európából származó eleségeket találunk, amelyeket bármikor összegyűjthetünk a természetből, az önfenntartást jelenthetik. Az installáció éppen úgy állhatna egy vidéki nagyi vagy kistermelő kertjében, mint egy posztapokalipszist követő önfenntartó közösség életét bemutató hollywoodi filmben, ezzel nagyon jól megragadva a lassú élet egyik fő motívumát: vissza kell nyúlnunk a régi, paraszti kultúrába, hogy újraindíthassuk kapcsolatunkat a természettel. 

Ebből a viszonylag központi teremből két irányba mehetünk tovább: jobbra találjuk Oto Hudec If I had a river című, Noé bárkáját utánzó installációját, ami azt vizsgálja, hogy mi az a minimum, ami az önfenntartáshoz, a kivonuláshoz szükséges, illetve Kaszás Tamás Vandalizált Aldo Leopold-padját, amely szintén az elgondolkodásra, lelassulásra, a pillanat megélésre biztat. A középső terem jobb oldalán pedig Oliver Ressler Minden összeáll, miközben szétesik című videoinstallációján haladhatunk keresztül, amely a polgári engedetlenség, a társadalmi nyomásgyakorlás a kivonulással éppen ellentétes lehetőségét mutatja be.

Ezt követően érkezünk a kiállítás egyik legmegrázóbb részéhez, a Mi vagyunk a kert! című installációhoz, amely egy kataklizma túlélőjének mindennapjait mutatja be, aki gyermekének adja át a világról szóló ismereteit. A mű azért is különösen megrázó, mert nemcsak a környezet színtelen sivárságát, hanem a minket jelenleg körülvevő világ szépségéről szóló emlékek szertefoszlását is bemutatja. 

A kiállítás további részéből érdemes kiemelni Mátyási Péter mélyen személyes indíttatású, Tűlevélszőnyeg című alkotását, amely nevéhez hűen fenyőlevelekből áll, a száradás folyamán folyamatosan változik és érdekes esztétikai minőséget képvisel, vagy Lakner Antal Dry Spa elnevezésű tárgyát, amely a jövő vízhiányos világában kínál a látogatók számára kipróbálható alternatívát a fürdésre.

A tárlat végkicsengése mégis alapvetően pozitív. Szabó Eszter Ágnes a konyhai feladatokat és a hímzés lassú, hagyományosan női elfoglaltságát az óriásplakátok agresszív városi világára vetítő interaktív projektje által mi is hozzájárulhatunk a kiállítás alakításához. Petra Maitz pedig egy kisebb nőközösség segítségével alkotta újra horgolt korallokból a pusztuló Nagy-korallzátonyt. Az installáció így egyszerre idézi meg a törékeny természeti környezetet és a gyermekjátékokat, illetve a gyermekekről való gondoskodás örömét is. Mindkét mű arra buzdít, hogy merjünk szerepet vállalni a környezetünk megmentéséért folyó harcban, mert a fogyasztói társadalom a felhalmozás kényszere által nemcsak a természetnek tesz rosszat, de szőnyeg alá söpri azt a természetes, jóleső belső szükségletet, hogy gondoskodjunk a minket körülvevő világról és elfogadjuk a ritmusát. Ha pedig engedünk ennek a kényszernek, akkor a saját életünket is megjavíthatjuk. Ezt látjuk Ursula Biemann és Paulo Tavares videoesszéjében, amely sikeres őserdőmentő projektekről szól.

Ha tehát engedünk a természetes belső kényszerünknek és összefogásban gondoskodunk a minket körülvevő világról, akkor nemcsak a mi életünk lesz boldogabb és teljesebb, de begyógyíthatjuk a természet emberi működés okozta sebeit és újra visszatalálhatunk a környezettel való harmonikus egységhez. Számunkra ezt mondja ez a kiállítás, de alapvetően mindenkit arra biztatnánk, hogy tekintse meg és alkossa meg saját olvasatát, erre szeptember 5-ig van lehetőség, a tárlat ugyanis akkor zár.