budapest

szerkesztés

Sóvárgás a szerkesztőségből – Dolgok, amik a legjobban hiányoznak nekünk Budapestből

Szerzők

  • We Love Budapest

2021. 03. 19. 16:48

Egy éve tartanak a lezárások, egy éve nélkülöznünk kell majdnem mindent, ami igazán jó a fővárosban. Mivel Budapest a munkánk, az életünk, szerkesztőségünk tagjai különösen megsínylik a korlátozásokat. Összeállításunkban elmeséljük, mi hiányzik legjobban a városból és szolgáltatásaiból, a megannyi jó helyből, programból, ami a We Love Budapestnek immár 10 éve a mindene.

Nemes Nóra: BKV-zás helyett én lettem a sétálós lány

Hogy mi hiányzik leginkább Budapestből? Az egyetem óta imádom a véletlenül felszabadult délelőttöket vagy kora délutánokat, mikor be lehet ülni egy random kávézóba vagy kiskocsmába egy jó könyvvel – ez most teljesen kimarad. Persze tudom, tele a város parkokkal, de egyrészt most hideg van, másrészt az nem ugyanaz a hangulat.

Hiányzik a spontaneitás is – ráírni a barátokra, hogy nincs-e kedvük megnézni egy filmet munka után vagy letesztelni egy új bárt, egy új éttermet... És persze tudom, van online mozi és ételrendelés, de az azért nem ugyanaz. 

Hogy valami jót is mondjak, a sétákat viszont a karanténtól kaptam – mióta nem nagyon használom a BKV-t, ahova csak tehetem, gyalog megyek. Jókat mulatok azon, hogy korábban teljesíthetetlennek tűnő távokat milyen könnyen lecsattogok, és azon is meglepődöm, mennyi szépséget rejt a város, ha az ember nem rohan és van ideje megnézni. Ezt biztos megőrzöm majd a lezárások után is – én leszek a sétálva kocsmába menős és ott olvasós lány.  

Fotó: Polyák Attila - We Love Budapest

Fürdős Zsanett: A katarzist, a libabőrt és a könnyes szemet átélni

Tavaly ilyenkor még úgy gondoltam, hogy ősszel minden visszatér a régi kerékvágásba. Ősszel persze már láttam, hogy ez nem így lesz, és nagyjából addigra éltem fel minden élménytartalékomat is. Tavaly ilyenkor még voltak előnyei a home office-nak: dzsungelerkély, átrendezett könyvespolc, új hobbik és az egyéni olvasási rekordjaim folyamatos megdöntése. De így egy év távlatából egyre jobban hiányzik a Covid előtti világ, hiszen az online tér és a beszűkült lehetőségek már nem adnak ingereket.

Hiányzik a kultúra, hogy a kedvenc bandáim koncertjein a többiekkel együtt énekeljünk és ugráljunk, mert a régi koncerteket hiába nézem vissza, azt a katarzist, a libabőrt és a könnyes szemet csak élőben lehet igazán átélni. Meg azt is, hogy a Kobuci pultjánál lábujjhegyre állok, hogy végre észrevegyenek és megkapjam a várva várt fröccsöt, de igazából már ezt sem bánnám. Tavaly majdnem összejött életem első Galaxisok-koncertje, de a járvány miatt ez elmaradt, ahogy a Platon Karataev és a Fran Palermo lemezbemutatója, illetve a Foals Sziget-fellépése is. És ha már kultúra, nagyon vártam Philip Glass Veszedelmes éden-bemutatóját is az Eiffel Műhelyházban.

Hiányzik, hogy a Nemzeti Galériában vagy a Szépművészetiben csak úgy, kikapcsolódásként, egy fárasztó nap után nézegessem a festményeket.

Hiányoznak a sajtótájékoztatók és a sajtómegnyitók, ahol a többi újságíróval, kurátorokkal, építészekkel és írókkal találkozhatok és beszélgethetünk szabadon. 

Hiányzik az interjúkészítés, az önfeledt, maszk nélküli beszélgetés, meg egyáltalán az, hogy látom, egy-egy kérdés hogyan érinti az interjúalanyomat. Sokkal jobbak ezek az interakciók úgy, ha látom az arc apró rezdüléseit. 

És ha nem lenne ez a járvány, akkor biztos, hogy a barátaimmal a kedvenc tapasozónkban, a La Nubéban tartanánk a havi beszélgetős-jóllakós estünket. És az is biztos, hogy heti rendszerességgel látogatnám a Szabó Ervin Könyvtárat, és még annak is örülnék, ha meg kellene küzdeni a helyekért vagy az irodalmi olvasóban valakik állandóan beszélgetnének. De aminek igazán örülnék, ha láthatnám végre az emberek arcát: nem számítana, hogy borongós, mérges, grimaszoló vagy önfeledt, mosolygós, csak lássam az érzelmeket!

Fotó: Mudra László - We Love Budapest

Wágner Gábor: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Budapest...

...a kérdés pedig az: lesz-e még ez az egyszervolt Budapest?

Lesz-e még hétvégi éjszakai fürdőzés, gőz meg szauna a Rudasban egy jó Pontoon-os koncert után, hogy a fejünk mellett a testünk is kellemesen elzsibbadjon? Hát nappali fürdőzés lesz-e még? – kérdem tisztelettel. 

Imádott és a Covid alatt jócskán gyakorolt sétáimat és bicajozásaimat mikor fogom tudni újra megszakítani azzal, hogy kiülök egy teraszra, mondjuk, a Népszigeten, vagy be egy kávéra, például a Kiadóba a Jókai téren?  

Mikor táncolhatok megint az elektronikus zene iránt elkötelezett, békés és boldog tömeg kellős közepén progresszív house-ra a Toldi Klubban vagy minimal technóra a LÄRM-ben? De mennék moziba, színházba, képtárba is, meg bárhova, ahova most nem lehet. Flippermúzeumba heti négy alkalommal! Meg az Állatkertbe, már csak a kis barátaim, a pingvinek és a szurikáták miatt is. Hiányoznak, akárcsak a város többi lezárt-elzárt része is.

Mindezzel persze semmi újat nem mondok, mindenki más is menne már, nem csak én. Mindenki alig várja, hogy újra Budapestre vesse magát és ismét csak kifacsarja belőle azt, amit korábban is rendszeresen kifacsart.  

De talán most csináljuk kicsit másképpen. Ezúttal ésszel, szeretettel és mohóság nélkül vegyük újra birtokba a várost és amit felkínál. Ne habzsoljuk, hanem tényleg élvezzük ki. Hagyjuk időnként lélegzethez jutni Budapestet is. Mint egy éve tavasszal, amikor alig járt autó az utakon. Nagyon ráfért a városra a csönd és a tiszta levegő. Igazi öröm volt a Covid-ürömben. 

Ne feledkezzünk meg a friss felfedezésekről, amelyekre a járvány alatt bukkantunk: a város környéki túrákról és kirándulásokról, a nagy, erre-arra bolyongó sétákról az utcákon, és hogy nemcsak elmegyünk a házak, terek és parkok mellett, hanem rájuk is nézünk, elvégre nemcsak kiterjedésük és tömegük, de történetük és szépségük is van. Még több kerékpárt és kevesebb autót is! Ne csak használjuk, szeressük, és ha kell, ápoljuk is a várost. Akkor tényleg az lehet a történet vége, hogy „és boldogan éltek, míg meg nem haltak”

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

Jász Annamária: Ha eltölthetnék újra egy napot a Covid nélküli életben...

Maszk nélkül felszállnék a négyeshatosra, a metróra, a 2-es villamosra, belenéznék embertársaim arcába. Paranoia nélkül a közelükben lenni, elhaladni mellettük – maga lenne a mámor. Már nem is emlékszem, milyen érzés volt gyanú és félelem nélkül emberek közé menni, sőt, ha a kanapéba süppedve azt látom a filmeken, sorozatokban, hogy bárokba, kávézókba tévednek be a szereplők, vagy lazán felszállnak egy buszra, önkéntelenül is eszembe ötlik, na de hol a maszk, nem veszélyes ez az egész?...

Kora reggel chilleznék valamelyik újhullámos kávézóban. Mondjuk, a jól bevált Coyote Deliben a Batthyány téren, és hosszas üldögéléssel kortyolnám a végre nem általam kotyvasztott, hanem megfelelően, profi eszközökkel őrölt és lefőzött feketét, hozzá pedig elmajszolnék egy jó fekete-erdei sonkás bagelt.

Sajtómegnyitóra mennék. Mondjuk, a Ludwig Múzeumba, az egy ideje aktuális Konok Tamás-életműtárlatra – november elején Sean Scully MNG-beli kiállítását láttam utoljára, és volt akkora szerencsém, hogy Fehér Dávid kurátor körbevezetett a gigantikus, szemkápráztató festmények között. A cikket viszont már nem írhattam meg, mert jöttek a második hullám miatti lezárások. Nagyon hiányzik nemcsak a képzőművészeti élmény, hanem a kurátorokkal, művészettörténészekkel zajló izgalmas beszélgetések is.

Munka után: edzőterem. Bár ennek hiányát többé-kevésbé be lehet tölteni otthon online edzésekkel. Lebonyolítanám a rutinszerű edzőtermi zúzást, nyújtanék a város fölé kinyúló teraszon, aztán beülnék két körre a szaunába – mozgást lehet ugyan pótolni, de szertartásos izzadást sajnos nem, feltekert radiátorok mellett zajló kitartó takarítással sem.

Színház. Tolongás a ruhatárnál, parfümök fojtogató illata a nézőtéren, túlárazott perecek – mit nem adnék értük. Bármennyire kreatívak és lelkesek a színházi streamszolgáltatók, a fizikai élményt, a színészek testközelségét, az „itt és most” áhítatát nem pótolja semmi. Különösen fáj, hogy a járvány miatt ki kellett hagynom a Katonában az Othellót, a Radnótiban a Ginát és nagy gyerekkori kedvencem, A padlás 1000. előadását is, pedig elvittem volna rá a keresztlányunkat.

Ücsörögni egy bárpultnál. A napot a Hotsy Totsy koktélbárban fejezném be, egy extrém koktél mellett, a Síp utcában, és élvezném a speakeasy bárokat idéző buja hangulatot. A bulinegyeden át indulnék haza, toporogva a tömegben, bosszankodva a felszabadult turistahordák viselkedésén – a lehető legboldogabban.

Fotó: Medgyesi Milán - We Love Budapest

Zacsek Ágnes: Beletunkolni egymás ételébe

A karantén előtti időszakban pont eljutottam oda, hogy túlpörögtem az előző évet, és nyugalomban, otthoni főzéssel, filmnézéssel szeretném tölteni az estéket, kevesebb színházi előadással és koncerttel, elmászkálással. De nem egészen ilyesmi tervet szövögettem a fejemben, mint ami megvalósult. Sajnálom például, hogy nem lehettem ott Damon Albarn müpás koncertjén vagy a Metronomyn az Akváriumban.
 
Azóta már jól kipihentem magam, és arra vágyom, hogy mielőtt legközelebb kilépek a lakásból, mosolyogva visszategyem a maszkomat a fiókba vagy egy vitrinbe, mint egy rossz emlékű kiállítási darabot.

A nyarat általában színház nélkül töltjük, de most vágyom egy szabadtéri előadást végignézni egy otthonról hozott pokrócba burkolózva egy hűvösebb nyári estén.

Hétköznap délutánonként
pedig arra, hogy le tudjak járni az edzőterembe, ahol mindenféle fertőtlenítés nélkül vehetném át az evezőpadot az előttem levőtől. Hétvégén pedig hiányzik, hogy a Hajós uszoda öltözőjében megbeszéljem a barátnőmmel a hét történéseit. Már lassan két éve nem szaladhattam be a hirtelen jött nyári eső elől a Sziget Fesztiválon az egyik zenei sátorba, hogy meglepjen egy ismeretlen zenekar. 

Vágyom arra, hogy egy spanyol tapasbárban vagy egy sharing foodos helyen nevessek a barátnőimmel (például a Padronban vagy a Dobrumbában), ahol beleennénk és -tunkolnánk egymás ételébe, megkóstolnánk egymás italát is, és nem csak azt vennénk végig, hogy épp ki betegedett meg vagy ki gyógyult fel.

Jó lenne egy borbár asztalánál egy különleges bort elemezgetni idegenekkel zárásig vagy az egyik kedvenc helyem, a Nemdebár pultja előtt tömörülni a többi, rég nem látott törzsvendéggel, a hangos zene miatt egymás fülébe kiabálva, egy cseppet sem félve attól, hogy nincs meg a másfél méteres távolság.

Fotó: Kőrösi Tamás - We Love Budapest

Költő Nóri: Ha nagyon hunyorítunk, akkor egy pillanatra egészen olyan, mintha…

Mostanában folyton azzal nyúzom az ismerőseimet, hogy nekik mi hiányzik a legjobban a Covid előtti időkből, hogy ne egyedül kelljen mantráznom, hogy mit is fogok csinálni, miután rám köszönt a várva várt szabadság. Például megállapítjuk, hogy szuper lenne reggel egy kávéval kezdeni a feketében (de milyen jó, hogy legalább elvitelre kérhetünk!), majd maszk nélkül leülni a Múzeumkert lépcsőjére. Aztán jó lenne végre beleharapni Jacques Liszt isteni pisztáciás csigájába már a bolt előtt, és nem megvárni, amíg a táska aljáról a nap végén morzsa formájában kerül elő a péksütemény (de legalább nekik nem kellett bezárniuk!). És ma már micsoda luxusnak tűnik kiülni egy teraszos helyre – nemrég még a Keksz teraszán figyeltük a nyüzsgését. És egész hihetetlennek tűnik, ahogy tavaly nyáron a padokon szorongva élveztük a Mad Kertben a legvadabb sörkreációkat, ahol felvillantották, hogy micsoda élet lehetne a kőbányai sörfőzdék tövében. (Jó hír, hogy tőlük is lehet házhoz rendelni!) 

Végül pedig már olyan nosztalgikus dolgokról álmodozunk, hogy szeretnénk zoocsemegével etetni a zsiráfokat az Állatkertben, a Flippermúzeumban pörgetni a gépeket vagy a WAMP vásárán nézelődni a magyar tervezők jobbnál jobb cuccai között. Jó lenne végre, ha nem a fürdőkád lenne az uszoda, hanem a távokat a Margitszigeten, a Hajósban úszhatnánk le, és nem a párologtató lenne a gőzfürdő, hanem a Gellértben élvezhetnénk a szaunát. De a legjobban azt szeretnénk, hogy ne menjenek tönkre kedvenc helyeink: fellelkesedtünk Buzás Aliz támogatói plakátjain, amiket a Kelet Kávézónak, a Jedermann-nak és a Majorkának készített. És a járvány idején költözködni kényszerülő Dürert is támogattuk egy-egy póló megvásárlásával. Rendszeres nézői vagyunk a SzínházTV-nek és a Távmozinak, de mit nem adnánk már, ha élőben láthatnánk az Örkény Színház legújabb előadásait vagy a Kinóban ropogtathatnánk a popcornt! 

Végül eltöprengünk, hogy anno milyen béna kifogásokkal mondtunk le egy-egy bulit, ma pedig itt ülünk a gép előtt, és azon merengünk, hogy mennyiért licitáljunk a Beat on the Brat felmatricázott tükrére, hogy ezzel is támogassunk egy bezárni kényszerülő kultikus helyet. De végül észbe kapunk, és hálát adunk az égnek, hogy sokakkal ellentétben mi biztonságban vagyunk, és köszönetet mondunk az orvosoknak, az ápolóknak, a buszsofőröknek, a mentősöknek és mindenkinek, aki most megfeszítve értünk dolgozik. Maradunk otthon, tovább álmodozunk, kiülünk az erkélyre jó két méterre egymástól, és ha nagyon hunyorítunk, akkor egy pillanatra egészen olyan, mintha már mindjárt vége lenne, csak még bírjuk ki egy kicsit!

Fotó: Gretchen Kessler - We Love Budapest

Hasonló tartalmak

Admin mode