Otthon lenni Mészölynél és Pilinszkynél: Megnéztük a Két portré – Mészöly–Pilinszky 100 kiállítást

Kicsit úgy éreztük magunkat a Két portré – Mészöly–Pilinszky 100 kiállítás tereiben, mintha Mészöly vagy Pilinszky lakásában, de legalábbis hozzájuk nagyon is köthető személyes térben járnánk. És nem a terek mérete miatt, hanem mert a már jól ismert fotókon és az életrajz fontosabb állomásain túl olyan tárgyakat látunk, amik nemcsak közel álltak a két szerzőhöz, de mindennapjaik részét képezték.

Ilyen egy piros tárcsázós telefon, ami bár csak másolat, de mégis olyan, mintha Mészöly nappalijában állnánk, miközben a kagylót felemelve magát a szerzőt hallgathatjuk, ahogy az irodalom szerepéről és lényegéről beszél. Szemfülesek a mellette kinyitott kis könyvecskében rögtön kiszúrhatják Pilinszky János telefonszámát is, nyilván nem véletlenül van pont itt nyitva. De a Pilinszky Jánost bemutató teremben a költő táskarádióját és lemezlejátszóját is megnézhetjük. 

Mészöly Miklós a modern magyar irodalom meghatározó alakja, akit kortárs szerzőink – Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Németh Gábor – is gyakran mesterükként emlegetnek. Formanyelve, stílusa és gondolkodása erősen kapcsolódik a nyugat-európai modernizmushoz, foglalkozott az egzisztencializmussal, a groteszkkel és az abszurddal, elbeszéléstechnikája pedig egészen újszerű volt.

Írásaiban rendszerint „játszik” az olvasóval, vagyis nemcsak megdolgoztatja a fantáziát, de rákényszerít az olvasásra és a nyomozásra is. Erős szimbólumokat használ, amiket meg kell fejteni. A Mészölyt bemutató tárlaton egy interaktív szöveget is találunk, ahol az íróra jellemző sokszínű elbeszélésmód és a különböző szövegdimenziók és idősíkok keverését fejthetjük fel a Nyomozás 1–3 című elbeszélésének egy részletében. 

A kiállítás legtöbb fényképét Móser Zoltán, Mészöly fotósa és barátja készítette, és ezek a fekete-fehér képek olyannyira szuggesztíven hatnak, hogy öntudatlanul is azon kapjuk magunkat, hogy Mészölyt már nem is írói mivoltában, hanem férfiként szemléljük – ez egyébként nem teljesen véletlen, több visszaemlékezés is kitér arra, mennyire szép ember volt. Hogy miért pont Mészöly? Erre a kiállítás hat pontban válaszol, amik között ott van, hogy szembesít a múltunkkal, kegyetlen és szolidáris, megráz és megvigasztal. 

„…egy adott pillanatban, amikor szükségét látom, beintek az olvasónak: hiába hitted, hogy befogadható a világ, hogy megragadható a teljesség, a valóság, ez a szent szar, mást mutat.” Mészöly Miklós – Szigeti László: Párbeszédkísérlet, 1996

Pilinszky János valószínűleg nem írta volna le a „szent szar” szókapcsolatot – legalábbis mi így gondoljuk, és bármennyire különböznek is egymástól Mészöllyel, mégis van bennük közös vonás. Bár ha a Mészölyt bemutató teremből átlépve még mindig ezt próbáljuk meg felfejteni a kiállításon, akkor csalódást okozunk, mert a tárlat egyáltalán nem törekszik arra, hogy bármilyen közös pontot adjon és találjon a két szerző között, azon kívül, hogy mindketten idén lennének százévesek – és ez nem is baj.

Pilinszky János életműve megfoghatatlan és jelenlevő, szent és profán, fény és árnyék, szeretet és bűnösség, menekülés és megérkezés. Minden szava, mondata a mélybe megy, legyen szó versről, esszéről vagy regénykezdeményről. Mindig sűrít, mentes a giccstől és a túlzásoktól, nála a tiszta költészet és gondolatiság van jelen, ami nálunk magasabb szférákat ölel fel, mégis az otthonosságot, a hazát keresi.

Pilinszky talán leghíresebb verséből, az Apokrifből kiragadott „Haza akartam, hazajutni végül” mottó is az otthonra rímel. Ebben az otthonban nemcsak a költő irodalomkönyvekben is taglalt múltját ismerhetjük meg, hanem belenézhetünk a „gimnáziumi díjnyertes betűkkel” lemásolt versesfüzetébe, meghallgathatjuk, ahogy elszavalja a verseit – ha az Apokrif hallgatása közben az általa készített fakeresztet is nézzük, egészen hipnotikus állapotba kerülünk. 

Egy szép napon
 
Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, 
remélve, hogy egy szép napon 
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.
 
Mindíg, 
mindíg is hazavágytam. 

A kiállítást Pilinszky különböző korszakaihoz, az életét és költészetét meghatározó mozzanataihoz tartozó egy-egy idézet osztja fel. A fotográfiákon túl róla készült grafikákat és karikatúrákat is látunk, de ami ennél is érdekesebb, egy kis nappaliként berendezett sarok, ahol nemcsak Pilinszky virágos fotelje és pár festmény, de a táskarádiója és a lemezjátszója is ott van.

Pilinszky egészen sokáig nem foglalkozott a zenével, mígnem egyszer, takarítás közben úgy hagyta a rádiót, és teljesen belefeledkezett a felcsendülő szólamokba. Az emlékezéseiben azt is leírja, hogy szaladt megnézni a rádióújságot, hogy megtalálja, mit is hallott: Bach h-moll szvitje. Ezután vásárolt magának egy Tesla lemezjátszót, és napi tíz-tizenkét órán át zenét hallgatott.