Tombor Zoltán, a korábban Milánóban és New Yorkban tevékenykedő divatfotós Fényterápia című kiállításával az autonóm fotográfia vizeire evez. A Mai Manó Házban rendezett tárlat a karanténidőszakban mindannyiunk által megélt izoláltság lenyomata, amely éppen azért üti még inkább szíven a szemlélőt, mert a kiállítás második emeletén Tombor karantén előtti divatfotóit láthatjuk. A két korszak hasonló képi látásmódja még paradoxabbá teszi azt az ellentétet, amit az elmúlt közel két évben mindannyian megéltünk a világ nagyvárosaiban: vibráló, gyors, pulzáló létünknek egyszerre vége szakadt, a pörgésben addig nyugodt szigetként funkcionáló otthonunk pedig a magány béklyója lett.
Tombor Zoltán negyedszázados munkásságát öleli fel a Mai Manó Ház legújabb kiállítása. A fotós pályája nagyjából ötéves periódusokra osztható, a vele készített interjúkból pedig egy rendkívül céltudatos, mindig a következő feladatra koncentráló ember portréja bontakozik ki. Tombor most 48 éves, 2003-tól Milánóban, 2011-től pedig New Yorkban élt, ahol a legjobb magazinokkal, a Vogue-gal, a Harper's Bazaarral, a Time-mal, a New York Timesszal, a Style-lal és a legnagyobb sztárokkal dolgozhatott együtt. Különösen kedves számára az a három fotósorozat, amit Alicia Keysről készített, de dolgozott Sophie Marceau-val és a legfontosabb magyar modellekkel, Palvin Barbarával, Mihalik Enikővel, Axente Vanessával is.
A kiállítás helyszínében azt szeretjük, hogy a 19. század végén udvari fotósként is működő fényképész, Mai Manó egykori fényűző otthona hagyományaival jól illeszkedik az épület funkciójához, viszont a díszes oszlopokból, metszett üvegablakokból álló belső tér nemcsak finom kiegészítése, de bátor ellentéte is lehet a kiállított anyagnak, utóbbi pedig különösen igaz a felső részben lévő divatfotókra, amelyek Tombornak az utóbbi 6-8 évben készült divatfotós munkáit mutatják be.
Elég szórakoztató a harmincon inneni, tökéletesen rúzsozott Palvin Barbi önfeledt kacagását egy 19. századi színes üvegablak mellett szemlélni.
Elég szórakoztató a harmincon inneni, tökéletesen rúzsozott Palvin Barbi önfeledt kacagását egy 19. századi színes üvegablak mellett szemlélni.
New Yorkot és Milánót mindannyian rendkívül pörgős helyeknek képzeljük el, nyilván jogosan. Tombor karrierjében nagyon fontos, hogy dolgozhatott ezeken a helyeken, és a két divatfőváros szakmai pulzusán tarthatta az ujját, ugyanakkor, ahogy a vele készített interjúkban is kiemeli, a folyamatos pörgés egy idő után nagyon megterhelő, illetve magánéletében (kislánya pár hetes) is egy olyan fázisba ért, hogy úgy érezte, itt az ideje a Budapestre való visszatérésnek, a családdal való együttlétnek. Ezt persze 2019-ben, mikor a hazaköltözés mellett döntött, bizonyára nem úgy képzelte el, hogy a ránk köszöntő járványidőszak miatt majd otthonában, a nagyobb közösségtől és közösségi terektől fizikailag elzárva kell hosszú hónapokat eltöltenie.
Ezt az elég kemény váltást Tombor az önterápia eszközeivel igyekezett feloldani, amikor listát készített azokról az érzésekről, az izoláltságról, a háború előtti hangulatról, amelyek körbevették, ezeknek pedig vizuális metaforát keresett. Ennek a gyakorlatnak a lecsapódása a Fényterápia című kiállítás. A művész egy barátján keresztül talált rá a fotózás helyszínére, Fischer Annie balatonaligai házára, ahol két hétvégén keresztül dolgozott egy modellel, de tárgyfotók is készültek. Az eredmény nagyon izgalmas, hiszen a középpontban álló alakok, figurák megidézik a divatfotók képi látásmódját, de a kifejezett tartalom annyira eltérő, hogy éppen ezáltal válik még jobban átélhetővé a karantén előtti és utáni életünk közötti különbség.
A képeken visszaköszön az a tér nélküli, lebegésszerű állapot, ahogy a karanténban, az önmagunkkal való összezártság során fokozatosan elveszik az időérzékelés, a mindennapi tevékenységünk és az egész életünk fókusza. Ennek a folyamatnak a legplasztikusabb megragadása a külön teremben kiállított, fokozatosan életlenedő portrésorozat, a tárgyfotók közül pedig az üvegbe zárt aranyhal, erről az állatról ugyanis köztudott, hogy a memóriája csak az utolsó három másodpercre terjed ki. A tárgyfotók és a kisebb részletek kinagyítása által mindannyian újraélhetjük az életterünk, a perspektíva beszűkülését, ami arra kényszerített minket, hogy újraalkossuk a napi környezetünkhöz való viszonyunkat.
A Fényterápia című kiállítást elsősorban azoknak ajánljuk, akik szeretnék a karanténidőszak eseményeit nem depresszív, de nagyon elgondolkodtató módon újraélni és ezzel párhuzamosan megismerni egy nagyon sikeres fotós 25 éves munkásságát. A tárlat október 8-ig tekinthető meg.
