Rögtön válaszoljuk is meg a bevezetőben feltett kérdést: előbb volt a kávészenvedély, majd a kávé, végül a leendő Kávémúzeum a retrolázat is kiszolgáló kiállítási tárgyainak gyűjtése. Árpád szenvedélye a kávét illetően már régóta megvolt, ám minél többet ivott az élénkítő hatású fekete italból, annál inkább kikristályosodott benne, hogy milyen az a kávé, amit inni szeret. De mivel olyan fajta és minőségű kávé épp nem létezett, legalábbis nap mint nap elérhető nem, ezért Árpi és barátai úgy döntöttek, hogy megcsinálják maguk.
A szép lassan és módszeresen épülő márka, a Budapest Kávé egyre népszerűbbé vált, így ma már saját pörkölőüzemük is van, ahol Hajdú Péter, a Barista Akadémia tulajdonosa kísérletezi ki a legjobb ízeket, ezekhez pedig Németországból és Spanyolországból rendelik meg a kávét. Mivel Árpi nemcsak a kávét, de a fővárost is szenvedélyesen szereti, ezért különösen büszke arra, hogy Budapest nevét viseli a kávéjuk, amikor pedig sétál az utcán és azt látja, hogy ezt a kávét kortyolgatják a teraszokon, akkor pedig az öröme igazán határtalan.
Ahogy épült a kávémárka, Árpi találkozott pár régi kávégéppel is, melyektől le volt nyűgözve, egytől egyig csodák. Minél régebbiek, annál inkább azok, pláne, ha még működnek is. Ezzel pedig megszületett benne az elhatározás: felkutatja és gyűjteni fogja a régi gépeket. Miközben folyt a kutatás, a gépek mellé egyéb tárgyak is felsorakoztak: olyanok, amiknek van közük a kávéhoz (örlőgépek, otthoni kávéfőzők, sőt még túrázós is az 50-es évekből, kávés faliszőnyegek, csészék, poharak, kanalak meg még egy csomó minden), meg egyéb retró tárgyak is (a kenyértartó alakú lemezjátszótól kezdve a tévéken és a tévéfocin át a diafilmig meg a hűtőszekrényig, és még kisdobos- meg úttörőrelikviák is bőséggel akadnak). Három fontos kritérium van: magyar gyártmányú tárgyak legyenek, a rendszerváltás előtti időből származzanak, és – ha lehet – Budapest márkanévvel rendelkezzenek. Ha nem is mindent hívnak így a gyűjteményből, de amikor körbenéz az ember a tárgyak között, elég gyakran kerül a szeme elé a főváros neve: van itt kávégépek mellett tévé, bringa és még számos tárgy Budapest néven.
A gyűjtemény legelső darabja egy kétkaros Budapest kávégép volt, ami még ma is szépen üzemel, és amiből később még lett pár további darab. Ezt még egy régi barátjától vette át, aki korábban szerelte ezeket a gépeket. Eleinte nehézkesebb volt rátalálni a régi kávégépekre, de minél inkább nőtt a gyűjtemény, annál egyszerűbbé vált a felkutatás is, ma pedig már Árpit keresik egyből, ha felbukkan egy újabb darab. Szerzett már be értékes tárgyat világvégi borsodi faluból éppúgy, ahogy a Rózsadombról vagy akár külföldről is, és olyan gép is akadt, amit – még a 90-es években járunk – egy balatoni vendéglátóhely pultjáról vitt el, amin nem sokkal előtte még kávét főztek. Az internet pedig kimeríthetetlen forrás, a közösségi médiában és a különböző szakmai fórumokon mindig felbukkan valami.
A gyűjtemény minden szempontból kimagasló, legértékesebb darabja, a herendi kávégép is a neten bukkant fel, de nem volt egyszerű rátalálni. Az 1958-as világkiállításra készült, Viktória-mintás kávégépből hivatalosan 10 darab készült, ami valószínűleg nem igaz, mert több is felbukkant az évek során. A kutatómunka három évig tartott, és beletelt jó pár licitálásba meg külföldi útba, mire egy homályos közösségi médiás bejegyzés nyomán elindulva végül egy XVIII. kerületi garázsban, egy rozoga Suzuki mögött álló kisasztalon Árpi rátalált a szinte érintetlen állapotú herendi kávégépre. Az egész országban 3 olyan gép van, ami jó állapotú, ez az egyik.
Egy másik különleges darabot Árpi az egyik gyűjtő barátjától vásárolta meg – bár akkor még nem volt tisztában a különlegességével. Az apró kis szerkezet, ami elsőre nem is tűnik annak, ami valójában, állítólag nem máshol, mint Kádár János irodájában főzte lankadatlanul a kávét. Amikor Árpi pár hónappal később egy Balaton mellett élő mestertől, egy régi kávégépszerelő szakitól vett egy gépet, az eladó bácsi megpillantotta az említett kávéfőzőt, majd elárulta, hogy ez bizony Kádár gépe volt, amit az öreg szaki tartott karban, és amit egy horpadás alapján ismert fel.
Bár a felkutatott kávégépek – melyek jó részét a Kereskedelmi Gépgyár (KG) gyártotta – majdnem minden esetben felújításra kerülnek, ennek ellenére nem mindig a felújítottak a legértékesebb darabok, ugyanis azokba már könnyen lehet, hogy olyan alkatrész is került, ami modern, ezzel pedig a gép veszít az értékéből. Ezért nagyjából mindenből létezik felújított és működő darab, meg olyan is, ami nem biztos, hogy működik, de minden alkatrésze eredeti. Az egész gyűjtemény – és ebben nemcsak a kávégépek vannak benne, hanem minden – 80%-a működőképes. A helyreállításra ugyan van segítség, de az évek során maga Árpi is alaposan megismerte ezeket a régi szerkezeteket, így ő is sokat foglalkozik velük: szétszed, kipucol és alkatrészt cserél, ha szükséges. Vannak még korabeli, jó állapotú alkatrészei is, elsősorban a kávégépekhez.
A tekintélyes gyűjtemény, melynek egyes darabjai egyelőre raktárakban pihennek szerte a városban, egyszer múzeumként kerül majd a közönség elé. A helyet Kávémúzeumnak fogják hívni, a név már le is van védve, a szervezési folyamatot viszont – mint annyi minden más folyamatot is – a járvány megakasztotta. Pedig már tárgyalások is folytak a helyszínt illetően, ahol nemcsak a kávéstárgyak lesznek kiállítva, hanem minden más is. Pláne, hogy Árpihoz időközben csatlakoztak az egyik barátja szülei is, akiknek szintén van egy hasonló és szintén nagy gyűjteményük. Színvonalas helyen szeretnének egy színvonalas kiállítást felépíteni, ahol berendeznek majd egy régi boltot, konyhát és szobát is. Csak hogy minél otthonosabban érezze magát az ember, pláne, ha még egy csésze kávét is elfogyaszt a kiállítás előtt, után vagy netán közben.
