Futurisztikus étel-, italautomaták
A századfordulós étkezési szokásokról elsőre egy polgári család ugrik be a legtöbbünknek: a cseléd felszolgál, a nevelőnő a gyerekek hóna alatt igazgatja a könyveket, a szülők feketéznek a háromfogásos ebéd után. Esetleg egy bohém kávéházi jelenet, hajnalozó írókkal, rengeteg feketekávéval, reggelire rendelt korhelylevesekkel és illatos pékárut kínáló kenyeresfiúkkal. Az utcán evés azonban biztos nem ugrik be, pedig a századfordulós Budapesten egyre nagyobb divatba jött az ételautomata. Az első ilyen automatát 1899-ben állították munkába Budapesten, egész pontosan a mai Bajcsy-Zsilinszky út elején. Az ötlet nem hazai volt – Berlinben létesítették az első ilyen automatát, 1895-ben, de a hatalmas sikerre való tekintettel a Quisisana automatic buffet névre hallgató rendszert gyorsan importálták több európai nagyvárosba is.
A Quisisana akkora siker lett, hogy nemsokára a Kerepesi úton is nyitott egy egységet. Az első üzlet később áttelepült az Erzsébet körút 44-46. szám alá, pont abba a házba, ahová Jókai is akkoriban költözött be ifjú feleségével, Grósz Bellával. Hogy a nagy ínyenc hírében álló Jókai, akiről tudjuk, hogy első felesége, Laborfalvi Róza meglehetősen jól tartotta, tiszteletét tette-e a modern étkezdében, sajnos nem tudjuk, de biztos, hogy a kibővített hely is jól ment, hiszen újabb és újabb hasonló büfék nyíltak szerte a városban, az Andrássy úton, az Erzsébet körúton és a Rákóczi úton is. A kínálat vegyes volt – a hideg szendvicsektől kezdve a főtt virslin és a laktató leveseken át az olcsó egytálételekig bármit megvehettek, sőt, az egyik egységbe még pezsgőcsapot is beszereltek.
Az automata büféket eleinte a módosabb közönség is látogatta, de amint lekopott róluk az újdonság varázsa, főleg a szegényebb munkások, diákok törzshelyévé vált. Nem csoda, egy 1914-es újságcikk szerint 1 koronából 4 fogásos lakomát kaptunk, 20 fillérért pedig szendvicset. Az automata büfék iránti kereslet miatt tucatnyi hely nyílt Budapesten. Nekik még az 1929-es válság is jól jött, legalábbis egy darabig. 20 filléres bablevesekből és szendvicsekből azonban nem lehetett új gépeket beszerezni, korszerűsíteni, így ezek a büfék hiába voltak mindig tele, többeknek kellett lehúznia a rolót az évek során, mert nem jött ki a matek. Az Automata Buffet Rt. utolsó egysége, a József körúti Iris 1941-ben zárta be végleg a kaput – innentől kezdve csak Ilkovics Izidor Nyugati pályaudvar mellett lévő komplexumában lehetett automatából olcsón étkezni – de itt is csak a második világháború végéig.
A tej meg a kaszinótojás
A tejivókról sokan azt hiszik, hogy a szocialista rezsim találmánya, hogy ezzel az új típusú vendéglátóhellyel próbálták kitölteni az államosítás után megszűnt nagy sörözőket, pedig a műfaj már a XX. század elején is létezett. A főváros robbanásszerű növekedése mellett szükség volt arra, hogy a lakosság élelmezését, ellátását is megoldják. A tej beszerzése különösen nagy problémának számított, még akkor is, ha a századfordulón csak Budapesten napi 47.000 liter volt az átlagtermelés – és ehhez még több mint 70.000 liter tej érkezett vasúton és kocsikkal. Az ellenőrzött minőségű tej lakossághoz való rendszeres, napi szintű eljuttatása végett alakult meg az 1880-as években a Központi Tejcsarnok Szövetkezet, mely Budapest tejellátásának koordinálását, minőségi és megfelelő mennyiségű tejjel való ellátását tűzte a zászlajára. A mozgalom gyorsan fejlődött, a századfordulóra pedig megnyitott az első tejivó is, hogy a friss és minőségi italhoz ne csak otthon férjen hozzá a főváros lakossága. Az első tejivók a Margit-szigeten, az Állatkertben és a Városligetben nyitottak.
A tejivók vendégei nagyon vegyesek voltak, a polgári közönségtől kezdve a szegényebb néprétegekig mindenki látogatta őket. Az alapvető termékeik a tej, a tejeskávé, a tejes italok és a pékáruk voltak – csupa olyan termék, amihez olcsón hozzá lehetett jutni, de jól lehet tőle lakni. A tejivók száma a háború után megugrott, a már említett sörcsarnokok, kávéházak helyett ezt a kevésbé renitens, munkásemberekhez méltóbb vendéglátóipari egységet preferálta a párt. Az utcai tejivók száma is ekkor nőtt meg, a város minden pontján találkozhattunk a háború előtt megszokott tejes termékeket és egyszerű harapnivalókat kínáló bódékkal.
Ha a tejivó nem is, a hidegkonyhai készételeket kínáló büfék abszolút a szocializmus gyermekei. Az 50-es évek közepére egyértelművé vált, hogy mivel a rendszer nem igazán támogatja sem a polgári értelemben vett otthoni kosztolást, sem az étterembe járást, így megoldást kell találni, hogy az üzemi étkezetésen kívül is lehetősége legyen arra az öntudatos munkásnak, hogy házon kívül étkezzen.
A megoldást Onódy Lajos, a szocialista self-made man hozta el, a Mackó-hálózattal. Az első Mézes Mackót 1955 telén, a Kígyó utcában nyitották. Az üzlet helyén korábban egy csemegeüzlet volt – az államosítás után az egykori csemege tulaját, Tódor Gézát hívták vissza üzletvezetőnek. A Mézes Mackó kínálatát remek érzékkel rakta össze a hidegkonyhát Magyarországon meghonosító Tárgyik Sándor. Azt, hogy a mai napig a retró szó jut eszünkbe egy-egy kaszinótojásról vagy sonkatekercsről, nagyrészt Tárgyiknak köszönhetjük.
Az üzletben főleg hidegkonyhai termékeket, salátákat, aszpikos sonkát, sajttekercset, kaszinótojást, frissensülteket, édes és sós cukrászsüteményeket és különleges italokat lehetett kapni. Helyben, leginkább állva fogyasztottak a vendégek, de természetesen elvitelre is lehetett kérni a csemegét. A Mackó-hálózat leghíresebb üzlete a Kígyó utca 4. szám alatt volt, de a következő években még öt másik Mackó is nyitott Budapesten. A hely hatalmas siker volt – igaz, tettek is érte, hogy az emberek megismerjék. Olyan, a korban egyedülálló marketingfogásaik voltak, mint például az Állatkertből kölcsönkért maci, akivel a vevők is találkozhattak a pult mögött. A hidegkonyha mint műfaj pedig annyira népszerű lett, hogy a legtöbb vendéglátóipari egységben is felkerült az étlapra legalább 2-3 olyan tétel, amit a Mackók tettek igazán népszerűvé.
