Gundelék és Gerbeaud-ék történetét sokan ismerik, de van még jó pár ikonikus vendéglátóhely Budapest történetében, ami a maga idejében ismertebb volt, mint ma a Szimpla Kert vagy az Onyx. Ezúttal a legendás Kéhli Vendéglő történetét mutatjuk be.
Az óbudai kiskocsmák világa egy olyan téma, amely instant nosztalgiát ébreszt mindenkiben, aki egy kicsit is ismeri a századfordulós Budapestet. Ez persze nem kismértékben köszönhető Krúdynak, aki nemcsak lakosa volt Óbudának, de lelkes rajongója a városrész kiskocsmáinak is. A filoxérajárvány előtt több tucat házias, hideg ételt és kiváló helyi borokat kínáló, árnyas kerthelyiséggel megtoldott borozó működött a mai Óbudán, ebből azonban mára nemigen maradt olyan, ami visszaadná az egykori vendéglátóhelyek hangulatát. Kivétel ez alól a Kéhli, amely a mai napig ebben a szellemben várja a vendégeit.
Óbuda története szorosan összefügg a szőlővel és a borral – a török hódítás után, a XVIII. században rengeteg új telepes érkezett, főleg német nyelvterületről. A bevándorlók nagy része szegény, egyszerű parasztember volt, akik kihasználták új hazájuk adottságait, és szőlőműveléssel, borkészítéssel kezdtek el foglalkozni. Természetesen ha ennyi bor készül, azt valahol értékesíteni is kell – a második generációs telepesek közül már rengetegen nyitottak borkimérést Óbudán. A Kéhli család egyike volt ezeknek a családoknak, az 1700-as években érkeztek Óbudára a ma már Strasbourghoz tartozó Kehl nevű falucskából.
Az első családtag, aki borozó nyitására adta a fejét, Kéhli Károly volt. A Kiskorona utcában megnyílt ivója csak pár méterre volt a mai Kéhlitől, helyén pedig azóta a 60-as, 70-es években épült panelházak egyike áll. A ma is létező étterem azonban a család egyik nőtagjához köthető: Kéhli Józsefné a Monarchia legboldogabb békeéveiben, 1885-ben nyitotta meg saját borozóját, a Mókus utcában. Vendéglátóhelye nem különbözött sokban a Bécs környéki Heurigerek világát idéző óbudai borozók tucatjaitól: jóféle helyi bort mértek benne, aki pedig megéhezett, az a sváb, német és osztrák konyhai hagyományokat tükröző hideg májasok, kolbászok és felvágottak közül válogathatott.
Hogy a Kéhli mégis nagyon híres lett, már a saját korában is, annak több oka is van.
A tulajdonos halála után annak egyik fia és ifjú felesége vette át a kocsmát – náluk pedig szigorúan a vendég volt az első. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a vendég – legyen az egyszer betérő vándordiák vagy oszlopos vendég törzsasztallal – jól érezze magát náluk. Kéhli Ferenc felesége, aki a történelembe Kéhli mama néven került be, maga is kivette a részét a vendégek kiszolgálásából, bár a konyhán nem ő, hanem egy Tarcsa néni nevű asszony főzött. A 30-as évek végén náluk is bevezetésre kerültek a meleg ételek, igaz, csak egyszerű fogásokat, egytálételeket, pörkölteket, tartalmas leveseket kínáltak. Kéhli mama nevéhez fűződik az óbudai snapszerleves története is – egy alkalommal az esti mulatástól még mindig erősen kapatos kártyás társaság egyik tagja kérte tőle ezt a fogást, ám még mielőtt elmagyarázhatta volna, mit is ért ezen a fantázianéven, elaludt. Mivel a vendég mindig szent volt a Kéhliben, Kéhli mama a konyhán található alapanyagokból összerakatott egy olyan levest Tarcsa nénivel, ami helyrerázhatja az asztalon bóbiskoló törzsvendéget. Bár a savanyúkáposzta-alapú, füstölt húsos, paprikás leves erősen emlékeztet a korhelylevesre, Kéhli mama mégiscsak adott egy levest Óbudának.
A másik ok, amiért a Kéhli hatalmas népszerűségnek örvendett, az a szebb napokat is látott, leghíresebb törzsvendége, Krúdy volt. Krúdy élete utolsó három évében napi szinten fordult meg a Kéhliben – sőt, a legenda szerint a halála előtti utolsó estén is a Kéhliből hozott zöldszilváni társaságában mulatott, legalábbis, egy ilyen palackot találtak meg az ágya mellett másnap reggel. Krúdy már életében is legenda volt, a regényeiben megírt világ pedig a 30-as évekre erősen eltűnőben volt, így a pesti közönség már akkor is szívesen látogatott el az író törzshelyére, hogy egy kicsit érezhesse Szindbád világát.
Kéhliék idejében egyébként nem Krúdy volt az egyetlen híresség, aki gyakran tette itt tiszteletét: Honthy Hannának kedvenc asztala volt, gyakran megfordult itt Márai Sándor – aki szintén kedvelte az óbudai kispolgárok kocsmaromantikáját –, valamint a kor nagy sztárjai közül Latabár Kálmán, Csortos Gyula, Gózon Gyula vagy Somlay Artúr.
A háború után sajnos a régi jó napoknak a Kéhliben is vége szakadt, jó minőségű borokat az ostrom után már nem tudtak beszerezni, az államosítást pedig úgy előzték meg, hogy Kéhli Ferenc egy héttel a rendelet kiadása előtt visszaadta az iparengedélyét. Így legalább a család maradhatott az épületben. Az épület másik felében lévő egykori Kéhlit a Vendéglátóipari Vállalat vette bérbe, új éttermet nyitottak a helyén Híd néven, ami egészen 1981-ig működött. Öröm az ürömben, hogy bár a 60-as, 70-es években a régi Óbudát fokozatosan átépítették, a kacskaringós utcák és a földszintes házak helyére panelek tucatjai kerültek, a Mókus utca azon szakasza, ahol a Kéhli állt, sértetlen maradt. A család 1981-ben költözött ki a házból, később pedig a Kéhli nevet is eladták az új tulajdonosnak.
A Kéhli feltámadásában meghatározó szerepe volt Cecei Horváth Tibornak, aki üzletvezetőként érkezett az egykori Kéhlibe még a 80-as években, még a Híd Vendéglő idején. Cecei és Szántó András bábáskodásával alakult meg a Pest-Budai Ínyeskör, melyből később a Szindbád Asztaltársaság nőtte ki magát. Cecei hosszú évtizedekig dolgozott azért, hogy a Kéhli visszanyerje régi pompáját, hogy a korábbi szellemiség visszaköltözzön az évszázados falak közé, és hogy a jelenben is képviselje azt, ami az 1885-ös megnyitásától kezdve egészen az államosításig jellemezte és sokak törzshelyévé tette.
