Megszeretni a szocialista korszak építészetét? – A Várheggyel vetekedő monstrum, avagy az OTP-lakóház

Finta József Volga Szállója, a Kossuth téri MTESZ-székház vagy a Szervita téri OMFB-székház és a Távbeszélő Központ vagy V. Pázmándi Margit Kútvölgyi úti bölcsődéje – hogy csak párat említsünk azok közül a szocmodern épületek közül, melyek az elmúlt években bontásra lettek ítélve. Ahogy már a bevezetőben is írtuk, a hazai építészeti modernizmus a mai napig egy sokat vitatott kor hagyatéka, megítélése egészen szélsőséges mind a laikusok mind a szakemberek körében.

A 2020-as Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonja, az Othernity ezért is tűzte ki célul, hogy – kiválasztva budapest 12 ikonikus épületét, melyek a 60-as és 80-as évek között születtek – megmutassa ezeknek az épületeknek az értékét és a 21. században is bennük rejlő lehetőségeket. A környező, egykori „keleti blokk” országaiban felnőtt fiatal építészeket, irodákat, alkotóközösségeket kértek fel arra, hogy újragondolják az itteni épületeket. 

A református templomot rejtő kelenföldi UFO után a második bejárt épület a „Völgyzáró gátként" is csúfolt, Boross Zoltán és a BUVÁTI által tervezett és 1967-ben készült egykori OTP-lakóház volt.  Az épület, amikor 1967-ben végre elkészült, majd egy évvel később a lakók is beköltözhettek, a korabeli szaksajtót is megosztotta – volt, aki elhibázott lépésnek tartotta az épületet, nagyrészt a Várnegyeddel való viszonya miatt – a tetőterasz tényleg a Tóth Árpád sétánnyal van egy magasságban, de még a Szabadság hídról is – ha elnézünk a Vár irányába – akkor is ott látjuk magasodni, a domb mögül kukucskálva.

Ahhoz, hogy a házat övező polémiát jobban megértsük, érdemes elmélyedni a közvetlen környezet és a környék múltjában is. A bejárást Kelecsényi Kristóf művészettörténész azzal kezdi, hogy a környékről, a Krisztinavárosról mesél: a ma viszonylag sűrűn beépített terület egészen a 18. századig vagy üresen álló, vagy legfeljebb ideiglenes anyagokból felhúzott épületekkel tarkított környék volt, lévén a közelben fekvő Várhegyhez tartozó katonai felvonulási terület volt.

Az építési korlátozások megszűnésével és az Alagút 1857-es megnyitásával végre bekapcsolódhatott a város vérkeringésébe, a környék központja éppen itt, a templom és a Budai Nyári Színkör épülete körül alakult ki. A telken, ahol most az OTP toronyháza magasodik, egykor egy háromemeletes klasszicizáló bérház állt, aminek az aljában működött 1935-ig a legendás Philadelphia kávéház, amely a korabeli irodalmi élet egyik fontos helyszíne volt, látogatta Ady, Babits és Karinthy is, és többek között Szabó Dezső törzshelye volt.

A második világháborús ostrom alatt a terület különösen súlyos károkat szenvedett, a Vár közelsége miatt az utolsó pillanatig ki volt téve a pusztításnak. Bár az itt álló bérház nem sérült meg olyan súlyosan, hogy a romházrendelet értelmében el kellett volna bontani, ám a tulaj inkább lebontatta, tekintve, hogy az építőanyagnak elég jó áron volt eladható volt az akkori piacon. Az első átépítési tervek már a Rákosi-korszakban megszülettek, ezek 8 épületből álló pontházas beépítésű rendezést képzeltek el, a Mikó utcáig lebontva a megmaradt házakat is, hogy a Horváth kert-Vérmező parkos sávja újra egybefüggő terület lehessen. Ám a realitás és a korszak korlátai hamar arcul csapták a tervezőket, és a fokozodó lakáshiány miatt is elképzelhetetlenné vált bármilyen további bontás.

Az 1960-as években újra elővették a témát, hogy hogyan kéne az üres telket beépíteni, ekkoriban a maihoz igencsak hasonló élénk vita zajlott, hogy szükség van-e Budapesten torony- és magasházakra. Akkoriban a város számos ikonikus pontján – Astoria, Kálvin tér, Kossuth Lajos utca – szerettek volna magas épületeket felhúzni, ezek közül végül egy valósult meg, a Ferencesek temploma mögötti, Szép utca sarkán álló Hungarotex-irodaház. Ez nemcsak kortársa az OTP-lakóháznak, de a rossz nyelvek szerint mind a kettőnél cél volt, hogy a szomszédos templomok tornyával magasságban versenyre kelő épületeket húzzanak fel.

Az 13 emeletes épület a korszak minőségi anyagait felhasználva készült el, kívülről mészkőlapok burkolják a homlokzatot és hullámos fémlapok az erkélyeket – az anyagválasztást az is dominálta, hogy olyat válasszanak ezen a forgalmas helyen, ami nem vakolat és nem koszolódik. Az archív képeken még látszanak a homlokzatot hosszában még hangsúlyosabbá tevő fekete fémlamellák, ezek azóta sajnos eltűntek. A házban az ötödik emeletig szintenként 8 lakás van, fölötte 6. Mindegyikhez tartozik legalább egy loggia. Ma 83 tulajdonos van, aki még az első beköltözők gyereke, és most itt él. Érdekes adalék, amit Kelecsényi talált, hogy az érvényes kerületi építési szabályzatban benne van, hogy funkcióváltás esetén az 5. emeletig vissza kell bontani a házat.

A tágas, fényes lépcsőházi előtér a türkiz színű, geometrikusan domború falicsempékkel szuper látvány, esztétikailag jól illeszkedik a korszakban szinte mindenhol felbukkanó tört köves padlóhoz. Illetve a lépcsőfokok élénkzöld borítása is eredetinek tűnt, nagyon hasonló anyagúnak, mint a két világháború közötti modernizmus legendás remekműveiben, a Pozsonyi úti kék lépcsőházban vagy a Margit körúti „dugattyús” házban található Emergé-gumiborítás. Külön attrakció volt, hogy végül a tetőteraszról is szétnézhettünk, bár a tériszonytól enyhén szédülve, de így is látványos kilátás nyílt tényleg nemcsak a Várra, de az egész Naphegy környékére.

A kirívó, a budai vár alatt húzódó szűk völgyben található magasház főként mérete, valamint a környezetével való viszonya miatt megosztó, de azt látjuk, hogy a megértése sem lehetetlen, ha kicsit utánajáruk a történetének, és közelebbről megnézzük. Az épületet az ukrajnai MNPL Workshop gondolja majd újra a Biennáléra, kíváncsian várjuk az ő megoldásaikat.