A kamarakiállítás közel 70 művet sorakoztat fel, melyek a Szépművészeti mellett a Magyar Nemzeti Galéria, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyűjteményeiből származnak. Ezek egy része, a kisebbik, az inspirációt jelentő alkotások: XVIII-XIX. századi japán mesterek (pl. Kacusika Hokusai, Utagava Hiroshige) fametszetei. A tárlat nagyobbik fele azokat az angol, francia és monarchiabeli (köztük magyar) művészek munkáit mutatja be, akikre óriási hatással volt a távol-keleti ország művészete. Mint a kiállításmegnyitón kiderült, e művek jelentős része kicsit elfelejtődött az első világháború kitörését követően, és csak az utóbbi 20 évben kezdődött el az újrafelfedezésük.
Japán évszázadokon keresztül a bezárkózás politikáját folytatta, és se kereskedelmi, se diplomáciai kapcsolatban nem állt más államokkal, egészen az 1800-as évek közepéig, egészen pontosan 1854-ig, amikor is Matthew C. Perry amerikai ellentengernagy hadihajói élén ki nem kényszerítette a szigetország kikötőinek megnyitását. Japán kénytelen-kelletlen kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatba lépett a külvilággal. Ennek lett az egyik eredménye, hogy japán műtárgyak árasztották el Európát és Amerikát.
Az európai művészekre a japánok ábrázolás- és látásmódja, témái, kompozicionális, technikai és motivikus jellegzetességei szinte revelációként hatottak. Megihlették a képző- és iparművészeket, a színművészeket, a zeneszerzőket és a zenészeket, az irodalom, sőt még a divat alkotóit is. Az inspirációs hatás óriási volt. A képzőművészekre elsősorban az eltérő színhasználat, a síkszerűség, a közelnézet, a merész képkivágások, a dekoratív kontúrok és a díszítőelemek, témák tekintetében pedig a teljesen másfajta természetábrázolás és portréstílus hozott friss impulzusokat.
Kimondottan izgalmas alkotások – elsősorban fa- és linómetszetek – születtek az európai és a japán művészet találkozásából. A francia és az angol alkotók után a japán kultúra az Osztrák-Magyar Monarchia művészeit is megérintette, a japonizmus nálunk is terjedni kezdett. Ebben nagy szerepe volt egyfelől a londoni (1862), a párizsi (1867) és a bécsi (1873) világkiállításoknak, ahol széles tömegek ismerkedhettek meg a távol-keleti szigetország addig ismeretlen világával, másfelől pedig annak, hogy a Monarchia és Japán 1869-ben hivatalosan is felvette egymással a kapcsolatot.
A japonizmus az első világháború kitöréséig töretlen népszerűségnek örvendett, utána viszont szinte teljesen elfelejtették, annak ellenére, hogy később is születtek ebbe a művészeti kategóriába sorolható művek. Az újrafelfedezés az elmúlt két évtizedben kezdődött el, részben ennek is köszönhető a most megnyílt kiállítás, ahol többek között olyan művészek munkáit ismerhetjük meg, mint Lucien Pissarro, William Nicholson, Max Kurzweil, Emil Orlick, Carl Theodor Thiemann, Carl Moll, Olgyai Viktor, Tichy Gyula, Herzig Jenő vagy Conrád Gyula. Egyfelől jó lenne, ha ezúttal senki nem felejtené el őket, másfelől pedig, ha most ők hatnának úgy a maiakra, mint annak idején rájuk a japán művészek.
