We Love Budapest: Miért döntött most a könyvének a megírása mellett, és hogyhogy angolul írta?

Rubik Ernő: Vannak fenntartásaim az írással és a szóbeliséggel szemben, de olyan könyvet szerettem volna, ami számot ad a Kocka rejtélyes létéről ebben a világban, ahogy a háttérből látom. Amikor belefogtam, elhatároztam, hogy a könyvnek nem lesz hagyományos szerkezete. Eredetileg nem akartam azt sem, hogy fejezetek legyenek benne, valahogy úgy képzeltem el, hogy nem lesz sem eleje, sem vége. Persze a való világban a dolgok nem így működnek. Most már csak abban reménykedem, hogy rábízhatom az olvasókra, döntsék el ők, mint gondolnak a szerkezetéről, és bízom benne, okosabbak, mint én. 

Fontos volt, hogy angolul szülessen meg a mű, mert az volt a cél, hogy az egész világon olvassák. Már két éve megállapodtunk egy amerikai, majd egy brit kiadóval az idei megjelenésről. Azóta számos más nyelvterületről is megállapodás született, így mások mellett koreaiul, kínaiul, oroszul, olaszul vagy spanyolul is elérhető (vagy elérhető lesz) A mi kockánk.

WLB: A könyvben szót ejt róla, hogy úgy érzi, szerencsés csillagzat alatt született – ez Budapesten történt, 1944 júliusában. Meséltek a szülei valaha azokról a nehézségekről, amelyeket elszenvedtek a születése utáni első néhány évben?

R.E.: Csaknem pontosan egy hónappal a normandiai partraszállás után születtem, ami a náci rémuralom és a II. világháború végének kezdetét jelentette. Apám valahol a fronton szolgált, egy műszaki alakulatban, édesanyám egyedül maradt a nővéremmel, amikor velem volt terhes. A családja már nem tudta támogatni, szülei és egyetlen bátyja meghaltak a háborúban. Mikor dolgozni ment, a nővéremet rábízta valakire. Úgy mesélte, azon kevés újszülöttek egyike voltam, akik ebben a szörnyű időszakban életben maradtak abban a kórházban Budapesten – ez mindenképpen szerencsés kezdet. A háború után apám sikeres gyárát (vitorlázórepülőket és kajakokat gyártottak) államosították. Érdekes módon apám viszont ott maradhatott, alkalmazottként. Kiváló, tapasztalt szakember volt, így aztán tulajdonképpen mindenért ő lett a felelős: ő volt a mérnök, a formatervező, az értékesítő, de még a termékek nevét is ő találta ki, sőt, sokszor személyesen irányította a gyártási folyamatot.

WLB: Hallani egyes feltalálóktól, hogy sikereiket pont hogy az iskolai tanulmányaik ellenére érték el. Mik az Ön tapasztalatai?
 
R.E.: Én gyerekként nagyon szerettem olvasni, és amikor nem kellett iskolába járni, erre sokkal több időm volt. Ha egyszer elszántam magam, viszonylag gyorsan tanultam, és biztosan jobb volt a memóriám, mint most. Egy gyereknek a tanulmányai folyamán jól kell éreznie magát, hiszen meg kell tudja őrizni a kíváncsiságát, a saját motivációját. Ezekre alapozva tudja felfedezni és megismerni a világunkat. Az iskola keretei nem nyomhatják el az önfeledt kérdezés élményét és szabadságát. Tudom, ez nem könnyű, de hallok már jó példákat is. 

WLB: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy az eredeti elképzelésektől eljusson a kész alkotásig, a Rubik-kockáig?

R.E.: 1974 tavaszán közeledett a harmincadik születésnapom, a szobám pedig, akár egy gyerek nadrágzsebe, tele volt mindenféle kacatokkal és kincsekkel: papírfecnik, nehezen olvasható jegyzetek, rajzok, ceruzák, zsírkréták, zsinegek, pálcikák, ragasztók, rajzszegek, rugók, csavarok, vonalzók hevertek mindenütt, a polcokon, a földön, a kinyitható tervezőasztalomon. A mennyezetről is ezek lógtak, ilyesmikkel volt teletűzdelve az ajtó és az ablakkeret. Volt köztük néhány kocka is: papírból, fából készült kockák, egyszínűek, többszínűek, tömör kockák és kisebb darabokból állók. A felületes szemlélő azt gondolhatta, itt készülök fel az óráimra, itt találom ki azokat a dolgokat, amelyeket az órákon bemutatok a hallgatóknak. Valóban így volt, de történt ott még valami más is.

Talán hat hónappal az után, hogy a Kocka a világra jött, úgy éreztem, ideje lenne egy szinttel feljebb lépni, vagyis elgondolkodni azon, hogy miként lehetne megoldani a gyártását, mert az rögtön kiderült, hogy nem csak én találom érdekesnek. Majd felkerestem egy szabadalmi ügyvivőt. Ő megkért, hogy készítsek ábrákat a konstrukcióról és annak működéséről, valamint mellékeljek hozzájuk egy részletes leírást. A közreműködésével megszületett végül a „mű”, és 1975 januárjában azzal kezdtem az évet, hogy elsétáltam a Magyar Szabadalmi Hivatalba, és beadtam a „Háromdimenziós logikai játék” című szabadalmi leírást. Végül aztán 1976. október 28-án bejegyezték a Kockára a magyarországi szabadalmat. Az első, óvatos megrendelés 1977-ben érkezett, ötezer darabra szólt.

WLB: Mennyire volt nehéz az 1970-es évek Magyarországáról sikereket elérni Nyugaton?

R.E.: 1980 januárjában kaptam meg az első kék útlevelemet. Magyarország a keleti blokkhoz tartozott, nem utazhattunk szabadon. A legtöbbünknek piros útlevelünk volt, amellyel csak a baráti, szocialista országokba mehettünk. Azelőtt néhány kelet-európai országban jártam már, de nyugati utakról szó sem lehetett. Ahhoz kék útlevél kellett, amivel akkoriban csak kevesek, főleg diplomaták büszkélkedhettek. Az én gyerekkoromban olyan egyszerűen nem volt, hogy valaki csak úgy Nyugatra utazzon. Amikor egyetemre jártam, már érezhető volt némi enyhülés, de ilyen utazásokra akkor sem volt pénzünk. Azokban az években a külkereskedelem állami monopólium volt. Kizárólag a magyar külkereskedelmi vállalatok álltak kapcsolatban nyugati cégekkel, ők bonyolították a teljes külkereskedelmet, ami Nyugat felé leginkább csak importot jelentett. Miután aláírták a nemzetközi forgalmazási szerződést az Ideal Toyjal, ki kellett utaznom az Egyesült Államokba és más nyugati országokba, hogy bemutassam és elmagyarázzam a Kockát az ottaniaknak. Beadtam hát egy igazolványképet és a személyi igazolványomat a hatóságnak, és megkaptam az útlevelet. A Kocka egyre népszerűbb lett, én pedig egyre többet utaztam.

WLB: Az Ön neve világszerte ismert. Gondolt valaha arra, hogy milyen lett volna névtelennek maradni?

R.E.: Híres bárki lehet. De mit jelent a hírnév? Azt, hogy sok ember ismer vagy hallott már rólam, esetleg tudja, hogy mit csináltam vagy mit nem csináltam. Paradox helyzet. Úgy tűnik, a nevemet a fél világ ismeri, de mintha ez a név már nem is kapcsolódna hozzám. A Kocka belépett a feltalálójuk nevét viselő találmányok nem túl népes táborába. Az én nevem is már oly mértékben összekapcsolódott vele, hogy a személyemhez való kötődése tulajdonképpen megszűnt. Olyanokra gondolok, mint a dízel (Rudolf Diesel), a zsilett (King C. Gillette) vagy számos nyelven a biro (Bíró László József), vagyis a golyóstoll. Furcsa, de valószínűleg sok kockásnak fogalma sincs arról, hogy létezett egy Rubik nevű fickó. Aki ráadásul még ma is él. A „kockás Rubik”. Mindig megdöbbent, amikor azt hallom, hogy egyesek hírnévre vágynak. A hírnév olyasmi, amit a magamfajta ember soha nem kívánna. Akárcsak a híres színésznő, Greta Garbo a világhírnevet követően, én is jobb szeretek a kulisszák mögött maradni.

WLB: Magyarország híres a feltalálóiról. Mit gondol, miért teremt az ország olyan sok úttörőt?

R.E.: Könyves Kálmán után szabadon azzal kezdtem nemrég egy előadást, hogy: „Feltalálók márpedig nincsenek!” Az ilyesmit mindig csak utólag lehet értelmezni, amikor a feltaláló már el is készült a munkájával, asztalán (vagy képernyőjén) ott a működőképes prototípus. A futballistáról sem mondhatjuk a meccs előtt, hogy „gólszerző”. Ahhoz előbb játszani kell – és nem árt egy kis szerencse sem. Magyarország joggal büszke nagy hagyományú középiskoláira, ahonnan világszerte elismert és meghatározó kutatók, művészek, üzletemberek – és későbbi feltalálók – indultak és indulnak útnak a mai napig. Talán az elszigetelt nyelvünk is fokozza a kreativitásunkat: univerzálisan értelmezhető teljesítménnyel kell megtalálnunk a helyünket a világban.

WLB: Ön mindig Budapesten lakott, pedig sikerei alapján a világon bárhová elköltözhetett volna. Pusztán családi okokból maradt itt, vagy van valami más is a városban, amit nem tudott elengedni?

R.E.: Valószínűleg ilyen a természetem, mások talán mobilisabbak. Vannak, akiknek nincs szükségük egy saját otthonra, mint például a híres matematikusnak, Erdős Pálnak, aki egy apró bőrönddel járta a világot, és más neves tudóskollegáinál szállásolta el magát néhány hétre vagy hónapra. Nekem szükségem van az otthonomra, a városomra, a barátaimra, a családomra. Sokakkal találkoztam, akik más országban élnek, mint ahol születtek, de valójában nem találtak új otthonra, a letelepedés a második vagy harmadik generáció életében tud teljesen megtörténni. Úgyhogy ha el is mentem volna, akár híres, akár ismeretlen, de mindenképpen idegen maradtam volna egy másik országban.

WLB: Mit gondol, az emberek 100 év múlva is azon lesznek még, hogy megpróbálják megfejteni a Rubik-kockát?

R.E.: Az a kérdés, hogy milyenek lesznek az emberek 100 év múlva. Ha megőriznek valamit abból, amit mi is szívesen tartunk számon a múltból, és amit a mában jónak látunk, akkor azt hiszem, hogy a Kockának lesz helye majd abban a világban is. De az biztos, hogy a rejtvények nagyon fontos készségeket aktiválnak mindannyiunkban: a koncentrációt, a kíváncsiságot, a játékosságot, a megoldás vágyát. És pontosan ezek azok, amelyek minden kreatív emberi tevékenység alapját képezik. A rejtvény nem puszta szórakozás, nem csak arra jó, hogy elüssük valamivel az időt. A rejtvények megmutatják nekünk az utat saját kreativitásunk felé.

Címkék