A kommunisták nagyon éhezték már a hatalmat, és amikor 1945-ben szovjet segítséggel felszabadult Magyarország, végre reális esély mutatkozott arra, hogy ne csak vágyakozzanak a hatalomra, hanem át is vegyék, méghozzá tartósan. A Szovjetunióban ekkor már régóta stabilan – és megfélemlítően – állt a sztálinista rendszer, a magyar kommunistáknak pedig csak adaptálni kellett azt, ami már jól bejáratva működött. Persze nem ment minden egyetlen csettintésre, hisz elméletileg demokrácia volt és többpártrenszer, na meg (papíron) szabad választások. Úgyhogy furmányos eszközökre volt szükség annak érdekében, hogy a lakossággal megszerettessék és elfogadtassák az eszmét, meg elhitessék velük azt is, hogy a szovjeteknél a magyaroknak nincs nagyobb barátjuk és szövetségesük.
A kommunisták nagy idoljai abban az időszakban a száz évvel korábbi, 1848-as forradalmárok voltak. Bennük látták nemesnek gondolt eszméjük első harcosait, akik ugyan elbuktak 1849-ben, de legalább dicső példát mutattak. Csakhogy volt ennek az egésznek egy egyetlen, jól látható szépséghibája: a szabadságharcot végül a cári Oroszország hathatós segítségével tudták csak leverni. Ez pedig – hiába volt az még egy másik világ és az akkori orosz birodalom egy másik politikai berendezkedés – nem mutatott jól a két nép közös pedigréjében. A történelmi tények azonban mégiscsak makacs tények, megváltoztatni azokat nem lehetett, így szükség volt valami másra, egy igazi bombasztorira, ami ezt az agressziós mocskos ügyet szépen kifehéríti. Ekkor került a képbe Illés Béla kommunista író, aki a munkát szépen el is végezte.
Illés Béla egyáltalán nem volt tehetségtelen szerző, maga Ady Endre fedezte fel és intézte el, hogy az ifjú író első szárnypróbálgatásai megjelenhessenek a Nyugat hasábjain – annak ellenére, hogy ő inkább szocialista érzelmű volt, míg a folyóirat szerzői pedig polgári radikálisok. Illésnek 1919-ben vált forróvá a talaj a lába alatt, így emigrálni kényszerült. Előbb Bécsbe ment, majd Kárpát-Ukrajnába, onnan Csehszlovákiába, hogy aztán ismét Ausztria következzen.
Mindenhol szervezkedett, ezért mindenhonnan mennie kellett hamar, végül a Szovjetunióban kötött ki, és ott is maradt egészen a második világháború végéig. Ekkor tért haza – szovjet egyenruhában és a sztálinizmus erős magyarországi bástyájaként. Hóna alatt pedig egy könyvet tartott, amit ő írt és ami egy orosz cári tiszt, bizonyos Alekszej Guszev dicsőségét zengte.
Illés könyvéből nagy siker és szenzáció lett Magyarországon, aminek köszönhetően Alekszej Guszev neve és alakja évtizedekre a szovjet-magyar barátság jelképévé vált, óriási kultusz övezte itthon – amit a szovjetek is tápláltak és támogattak. Pedig már akkor erősen billegett a léc. De először is tisztázzuk, ki is volt ez a Guszev, akit hol századosnak, hol pedig kapitánynak címeztek.
Alekszej Guszev a cári Oroszország tisztje volt, akit csapatai élén Magyarországra küldtek, hogy segédkezzen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverésében. Csakhogy Guszevet őszintén megindította a magyar forradalom. A cári Oroszországban az agresszív és elnyomó hatalmat látta, bennünk, magyarokban pedig a szabadság és egyenlőség mély elkötelezettjeit. Nem volt kérdés, kinek a pártjára áll, és ez lett a veszte. Embereivel együtt letartóztatták, halálra ítélték, kivégezték, jelöletlen tömegsírbe temették, és még az emlékezetét is kitörölték.
Illés könyvének hatására hamar szárba szökkent Magyarországon a Guszev-kultusz, amit Szovjetunióból is erősen támogattak. Amikor Anasztasz Mikojan államfő hazánkba látogatott, még ő is elismerően szólt a magyarok mellé álló nagy orosz hősről, Alekszej Guszevről.
Miközben egyre csak nőtt itthon a kommunisták hatalma, és ezzel párhuzamosan az oroszoktól való függőség, illetve a nekik való megfelelési kényszer is erősödött, a kultusz is berobbant. Az egy dolog volt, hogy a kormány és a kommunista pártvezetés elhatározta, hogy utcát neveznek el a hősről Budapesten, ahol majd emléktáblát is kap Guszev, de szerettek volna emlékeket is felkutatni róla és azokat a nagyközönség előtt bemutatni. Mivel Illés könyvén kívül nem volt semmi a tarsolyukban, egy küldöttség utazott a Szovjetunióba. Ahol viszont nem találtak semmit.
Ekkor merült fel először, lehet, hogy valami nem stimmel Illéssel meg a könyvével. Persze neki mindenre volt magyarázata. Azt állította, hogy a könyvét a korabeli periratok meg egyéb hivatalos szövegek alapján írta, amikre a minszki levéltárban bukkant rá – csakhogy az leégett a háborúban a benne tárolt iratokkal együtt, amiket pedig Illés nem hozott magával, csupán lemásolt, és abból dolgozott. Ráadásul a cári Ororszország Guszev és társai állítólagos kivégzése után minden nyomot el is tüntetett a hősről, mintha sosem lett volna, és persze ezt is büntetésből.
A jeltelen tömegsír pedig, ahova eltemették, épp azért volt jeltelen, hogy sose találják meg. Nem is találták. Úgyhogy a küldöttség üres zsebbel tért vissza, és bár hoztak magukkal pár orosz művet Guszevről, ezek forrása minden esetben Illés könyve volt. Mivel a pártvezetés számára a hasznosság mindig sokkal többet nyomott a latba, mint az igazság, és Guszev kultusza nagyon hasznos volt a számukra, ezért nem is firtatták tovább a dolgot, hanem a belvárosi Sas utcát 1951-ben átnevezték Guszev utcára, és felavattak egy emléktáblát is.
Illés Béla 1974-ben úgy hunyt el, hogy sosem ismerte el a Guszev-féle irodalmi-politikai szélhámosságát. Az 50-es években még senki nem merte felhánytorgatni a dolgot, később viszont a kritikusok már bátrabbak voltak a témával kapcsolatban – mindhiába. Élete vége felé Illés is csak addig merészkedett, hogy kijelentette, ha Guszev kitalált személy lenne, azzal sem lenne baj, mert alakja jelképezné azt a sok orosz tisztet és katonát, akik a cári seregből átálltak a magyar forradalmárok oldalára. Csakhogy ez sem volt teljesen igaz. Volt ugyan egy kapitány a cári seregből, akinek a sorsa kísértetiesen hasonlít Guszevéra, csakhogy ő meg nem orosz volt, hanem lengyel (Kazimierz Rulikowski).
Illés halála után a Guszev-ügy a háttérbe szorult, és nem nagyon foglalkoztak vele. A Sas utca neve is maradt Guszev és az emléktáblát sem mozdította el senki – egészen 1991-ig. Akkor az utca visszakapta eredeti nevét, az emléktábla pedig a Fővárosi Képtárba került. Aztán következett Illés munkásságának felülvizsgálata. Kiderült, hogy nem a Guszev-ügy volt az egyetlen történelemhamisítása – az csak a legnagyobb volt, a jéghegy csúcsa. A hasznosság elvét szigorúan szem előtt tartva az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról, valamint a Rákóczi-szabadságharcról is állított hajmeresztő és igaztalan dolgokat. 2017-ben aztán Fazakas Péter rendezésében és Köbli Norbert forgatókönyve alapján, Árulók címmel egy remek tévéfilm is készült a Guszev-esetről (Illés szerepében a kiváló Hegedűs D. Gézával), ami tényleg annyira abszurd történet, hogy olyat tényleg csak az élet képes írni. Persze azért időnként az írók is megpróbálkoznak vele.
