We Love Budapest: Hogyan lesz az ember ellenőr? Ön miért választotta ezt a hivatást?
 

Szabó Ildikó: 15 éve dolgozom ellenőrként. Volt egy konkrét személyes indíttatásom: mindig nyomasztottak az ellenőrök. Hiába volt jegyem vagy bérletem, állandóan kirázott a hideg, ha megláttam őket. Úgy gondoltam, hogy ha én is jelentkezem ellenőrnek, akkor ez meg fog szűnni. De nem szűnt meg, sőt manapság, ha épp nem dolgozom és úgy futok bele a kollégáimba, ugyanúgy összeszorul a gyomrom, mint korábban. Nem tudom, miért van ez így. Berögződés. Régen, amíg nem voltam ellenőr, én is osztottam az előítéletet velük kapcsolatban. Manapság meg az van, hogy pontosan tudom, hogy állnak hozzánk az emberek, mit gondolnak rólunk és talán emiatt. Ha nem dolgozom, de utazás közben találkozom a kollégáimmal, akikkel váltok pár szót is, miután magamra maradok, a többi utas ugyanúgy beszól nekem. Pedig nem is vagyok szolgálatban. Az emberek ennyire kiszámíthatatlanok.

WLB: Van Önöknek, a jegyellenőröknek valami kevésbé ismert, hivatalos nevük?
 

Sz. I.: Nincs, hivatalosan is jegyellenőrnek hívnak bennünket. Szokták ránk azt mondani, hogy kalauz – vagy gúnyosabban kaller, de mi nem vagyunk kalauzok. A két munka nem teljesen ugyanaz. A BKK-nak a jegy- és bérleteladás, az abból keletkező bevétel a fontos. Úgyhogy a pótdíjazással is arra motiváljuk az utazókat, hogy vásároljanak.

 
WLB: Van arra bármilyen adat, hogy ahhoz képest, mennyien vásárolnak jegyet meg bérletet, mennyien próbálnak meg bliccelni?
 

Sz. I.: A vásárlókhoz viszonyított bliccelők száma folyamatosan csökken. Egyre többen vásárolnak, és elsősorban bérletet. Ebben persze az is benne van, hogy a cégek megveszik azt az alkalmazottaknak, és ezt egyre többen ki is használják.

 
WLB: Milyen egy tipikus bliccelő?
 

Sz. I.: Mindig is kétféle bliccelő volt. Az egyik csoport az, akiknek akkor sincs jegyük vagy bérletük, ha a kezükbe nyomják. A másik csoport pedig a figyelmetlenek, akik otthon felejtik a bérletet vagy egyszerűen csak nem veszik észre, hogy már lejárt.

WLB: Az elmúlt 15 évben ezek szerint nemcsak a szolgáltatás minősége, hanem az utazóközönség morálja is javult?
 

Sz. I.: Részben igen. Egyrészről történt javulás, másrészt viszont megjelent egy olyan réteg, aki azonnal a jogaira hivatkozik. Ez a hozzáállás évről évre egyre erősebb. „Nincs, mert nem tudtam, nem állítottak meg, nem szóltak, hogy lejárt, és különben is, miért állsz itt, nincs jobb dolgod, mint engem vegzálni, hagyjál békén, továbbmegyek”, nagyjából ennyivel elintézik az egészet. Az ellenőrök a metróbejáratnál megnézik a jegyeket, bérleteket, de nagy forgalom esetén nem lehet mindenkit ellenőrizni, viszont ez nem mentség. Elsősorban az utasok felelőssége, hogy érvényes jeggyel vagy bérlettel utazzanak, és ha nincs egyik sem, akkor pótdíjat kell fizetniük.

 
WLB: Csak egyféle ellenőr létezik?
 

Sz. I.: Nem. A BKK-n belül vannak a sima jegyellenőrök, akik között vannak, akik a metróban tevékenykednek, és vannak, akik a felszínen – a buszokon, a trolikon és a villamosokon – dolgoznak. Rajtuk kívül vannak még főellenőrök, illetve a kalauzok, akik a HÉV-en ellenőriznek, illetve tőlük jegyet is lehet váltani. És vannak az utaskoordinátorok, akik beengedik az utasokat a metróba.

WLB: Az mi alapján dől el, hogy ki kerül a metróba és ki marad a felszínen?
 

Sz. I.: Amikor az ember jelentkezik ellenőrnek, előbb el kell végeznie egy tanfolyamot. Ez három hétig tart, és közlekedésüzemi, társasági, személydíjszabási, pótdíjazási, tűzvédelmi, munkavédelmi és egészségügyi ismereteket, hálózatismeretet sajátítunk el. Így ismerjük meg az ellenőri munka szakmai alapjait és jogszabályi hátterét. A tanfolyam után első körben mindenkit felszínen vetnek be. Aztán teljesítménytől függ, hogy kit hova küldenek, de lehet kérvényezni is, hogy például a metróban dolgozhass. Egyébként egészen más a kettő. A felszínen kevesebb időt töltünk az egyes járműveken, és az utasokkal is közvetlenebb a kapcsolat, ezért nagyon fontos, ki hogyan tud kommunikálni.

A metróban, ha a kijáratnál vagy a peronon ellenőrzünk, ott mindig egy nagyobb tömeggel áll szemben az ellenőr. Nehéz szelektálni, hogy kit állítsunk meg, mert ilyenkor értelemszerűen csak szúrópróbaszerűen tudjuk ellenőrizni az utasokat. Amikor viszont a metrókocsiban dolgozunk, az hasonló a felszíni ellenőrzéshez, mindenkihez egyesével megyünk oda. Érdekes módon itt a leginkább együttműködőek az emberek, alig van kifogás, ha nincs érvényes jegy vagy bérlet. Lehet, hogy mert nem számítanak ránk? Gyakran meglepődnek az utasok, amikor meglátnak.

WLB: Önnek mi a tapasztalata, mennyire együttműködőek az utasok úgy általában?
 

Sz. I.: Van, aki eleve odajön és jelzi, hogy neki nincs jegye vagy bérlete, majd azt gondolja, hogy ezzel, hogy ő szólt, el is van intézve a dolog. Persze aztán felvilágosítjuk, hogy hát még nincs. Ilyenkor hivatkozik arra, hogy ő de hát ő szólt, hogy ő becsületes volt, és ezért mi lehetnénk méltányosak vele. De egy ellenőr nem lehet méltányos, az nem a mi dolgunk. Olyat nem is csinálhatunk, hogy az egyik embert megbüntetjük, a másikat meg nem. Ilyenkor elmondják az életük történetét, az elmúlt hetet, ami nagyon megviselte őket. Van, hogy mélyen érint a sztori, és megsajnálom az illetőt, de erre akkor sem lehet építeni. Meg hát én is behozhatnám a problémáimat, csak minek? Nekem van egy munkám, amit el kell végezni, az emberek pedig utazhatnak a járműveken, bizonyos feltételek betartása mellett, és ha ebből valamelyiket megszegik, akkor pótdíjaznom kell őket. És ehhez képest lényegtelen, hogy az utasnak vagy nekem milyen napunk vagy hetünk volt.
 
Aztán van olyan utas is, aki egyáltalán nem együttműködő. Ő eleve támadóan lép fel velünk szemben. Van olyan is, aki meg egyszerűen csak továbbrohan, mintha mi sem történt volna. Mondjuk, ez a típus azok között is megtalálható, akinek egyébként van érvényes jegye. Meg sem áll, amikor ellenőrzünk, csak elviharzik mellettünk, és közben hozzánk vágja a jegyét.

WLB: Ne kerülgessük a témát: az ellenőröket sokan nem szeretik, beszélhetünk előítéletességről Önökkel kapcsolatban. Ez ráadásul már azelőtt megvolt, hogy Önből ellenőr lett. Hogyan lehet ezzel megküzdeni, hogyan lehet ezt kezelni, hogy ne legyen frusztrált az ember, és ne üssön ez vissza a munkájában?
 

Sz. I.: Ha valaki magára veszi bizonyos utasok negatív, agresszív fellépését, akkor nem neki való ez a munka. Mondok egy példát. Reggel fél 6-kor megállok a Deák téren a 3-as metró peronján. Jön 30 utas, kedvesen köszönök nekik, és kérem a jegyet vagy a bérletet. Ebből a 30 emberből aztán ketten köszönnek vissza, 10 pedig automatikusan elküld minket melegebb éghajlatra. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy ők gyakran úgy kezelik az ellenőröket, mint villámhárítót: rajtunk vezetik le a bennük lévő feszültséget, azzal, hogy valamit beszólnak. Van, akin már messziről látszik, hogy valamit mondani fog.

Régebben más típusú ellenőrök dolgoztak, indokolatlanul keményebb fellépéssel, és így talán jogos is volt velük szemben az utasok részéről, hogy időnként visszaszóltak. De azok az idők már régen elmúltak. Manapság már nem olyanok az ellenőrök, mint régen. Mind viselkedésben, mind megjelenésben megváltoztunk. De sajnos ezek a régi, rossz dolgok nagyon benne maradtak a köztudatban.

WLB: Önt érte már bármi atrocitás ellenőrzés során?
 

Sz. I.: Verbális igen. Gyakran csak visszaugatnak, hogy „mit mondtál”, amikor csak köszöntem, ráadásul szépen. Ezt nem kell felvenni. A szóbeli összezördülések viszonylag gyakoriak, a fizikai támadás utas részéről szerencsére ritkán fordul elő. Engem a 15 év alatt kábé 3-4-szer ért fizikai inzultus. Viszont minden egyes alkalommal egy 350 Ft-os jegy miatt. Volt köztük férfi meg nő is. Fellöktek, kicsavarták a kezem, ilyesmik. De az utas abban a pillanatban át sem gondolja, hogy mit csinál, csak spontán cselekszik, a pillanat tört része alatt. Az aktus következményeibe pedig még annyira sem gondol bele.

Az utolsó ilyen eset idén év elején volt. A Corvin-negyednél ellenőriztünk négyen. Egyszer csak a tömegből kivált egy ember, és mindenkit félrelökve kirohant a metróból. Lökött félre mindenkit, köztük engem is. Kaptam a lépembe egy ütést és repültem egy métert. Pár másodperc volt az egész, mire eszméltünk, már árkon-bokron túl volt. Ilyenkor jelentjük az esetet, és jegyzőkönyvbe vesszük. Ha pedig a támadót sikerül visszatartani, akkor közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt kell felelnie.

WLB: Bár a járvány miatt most némiképp változott a helyzet, de az utóbbi években akkor is egyre több külföldi érkezett Budapestre. Velük kapcsolatban mi a tapasztalat?
 

Sz. I.: Az ide érkező külföldiek nagy része előzetesen tájékozódik az interneten, vagy segítséget kér helyben az ellenőröktől vagy valamelyik utastól. A probléma elsősorban abból fakad az esetükben, hogy rosszul értelmezik a kiírást és nem megfelelő jeggyel közlekednek. Ilyenkor persze arra hivatkoznak, hogy nem volt megfelelő információ, ami nem igaz, az automatákban több nyelven is ott van, hogy melyik jegy mire jogosítja fel őket. De mondhatnám az ügyfélközpontokat, ahonnan tájékozódni lehet, meg a weboldalt is, pláne, hogy mindenki kezében ott lapul az okostelefon.

Van, aki arra hivatkozik, hogy ez náluk nem így van. Amit el is hiszek neki, csak épp nem ott van, hanem itt. Ilyenkor nem könnyű velük. Pláne, ha még beszáll ebbe egy magyar utas is, aki eleve úgy áll az esethez, hogy biztos csak kötözködünk, és elkezd minket piszkálni, hogy mi bajunk nekünk a külföldiekkel. De alapvetően tájékozottak a turisták.

WLB: Az ellenőröknél kötelező az angol nyelv ismerete?
 

Sz. I.: Nem az, nem feltétel, csak előny. Aki nem beszél nyelveket, az fordítóprogramot használ munka közben, akárcsak a turisták, mert ők is gyakran azzal jönnek oda hozzánk. Ez arra jó, hogy megértsük egymást, ha máshogy nem megy. Eleve a külföldiek közül sem beszél ám mindenki angolul. De hordunk magunkkal információs füzetet is, amiben az alapvető tudnivalók szerepelnek több különböző nyelven, és ez is segítség lehet.

 
WLB: Indokolt lenne, de van-e a BKK-nál pszichológiai oktatás?
 

Sz. I.: Van egy pszichológiai alkalmassági vizsgálat mindennek az elején. Később is rendszeresen vannak pszichológiai tréningek. Ezeken az önismeretről van szó. Viszont a tanfolyam előtt az ellenőrjelölteket pár hétig kísérgetjük a különböző járatokon, hogy ismerjék meg, mire vállalkoztak. Ez az időszak felér egy pszichológiai teszttel. Elég sokan le is szoktak morzsolódni a jelentkezők közül. Sokan például nehezen fogadják el, hogy az anyuka, akit intézkedés során emleget az utas, az nem az édesanyja, aki szülte, hanem a „céges anyuka”. Ezt külön kell tudni választani, mert másképp nem működik. Aki ezen a ponton inkább visszatáncol, ők nem tudják különválasztani a kettőt, és agressziót vált ki belőlük az anyázás vagy pedig félelmet.

WLB: Mi az, amit leginkább szeret a munkájában?
 

Sz. I.: Azt, hogy nemcsak ellenőrzünk, hanem sokat segítünk is. Mozgáskorlátozottaknak, időseknek, eltévedt embereknek, gyerekeknek. Van hasznos része annak, hogy mi ott vagyunk. Van egy csomó olyan szituáció, ami mellett a legtöbb ember elmegy, mi viszont soha. Ezért túlzás lenne azt állítani, hogy minket mindenki utál. Egész sokan ránk mosolyognak, köszönnek, kedvesen állnak hozzánk. Ez azért is van, mert mi is megváltoztunk az évek során, az ellenőrök sem úgy viselkednek már, mint régen. A cég is másféle embereket vesz már fel, egy modernebb, fiatalosabb irányba mutató csapatot igyekszik fenntartani.

 
WLB: Ha döntési helyzetben lenne, miben változtatna az ellenőrök munkáján, amitől könnyebb lenne a dolguk?
 

Sz. I.: Az emberek egyre fásultabbak és magányosabbak, amitől agresszívek lesznek. Úgyhogy a metróban a beengedő kapuk alkalmazása elég jó lenne. Az nem szól vissza, viszont vitatkozni sem lehetne vele. A felszíni járatokon pedig rögtön a felszállásnál kellene ellenőrizni az utasokat. Akinek nincs jegy vagy bérlete, az ne szállhasson fel.

WLB: Üzenne rajtunk keresztül valamit az utasoknak?
 

Sz. I.: Talán csak annyit, hogy nem azért állok a helyemen nap mint nap, hogy kitoljak az utasokkal, és még csak nem is azért, hogy az élete történetét meghallgassam. Nem azért lettem ellenőr, mert rosszindulatú vagyok, és szeretnék visszaélni a hatalommal, amit kaptam – és ami elég távol áll a hatalomtól. A feladatom mindössze annyi, hogy az utazók jegyét és bérletét ellenőrizzem. Neki pedig annyi, hogy megmutatja azt. Mindenkinek egyszerűbb, az utasnak és nekem is, ha ennél többet nem is látunk bele.

Címkék