Míg a korábban bemutatott környékek – mint a Tabán, a Belváros vagy Óbuda átalakítása inkább már csak történelem, a Corvin mozi mögötti terület drasztikus színeváltozása csak az elmúlt évtizedben zajlott le. Gondolnánk. Pedig ez sem teljesen igaz, hiszen a régi városszövet felbontása és átalakítása már a 60-as évek elején elindult, amikor döntöttek a Tömő és a Práter utcai magasházak, majd a lakótelep felépítéséről. Azonban amíg Óbuda vagy a Tabán elbontása kapcsán – ugyan mind a mai napig összecsapnak a vélemények, hogy a romanticizált múlt és az elveszett építészeti értékkel szemben ott állt a környékek nyomornegyedszerű elavultsága – azért a városi emlékezet inkább fájó nosztalgiával tekint vissza a rombolás előtti különleges hangulatú környékre, itt nagyon más a helyzet.
Ebből a szempontból a VIII. kerület ezen része kicsit más megítélés alá esik, sőt, a környék megbélyegzett „gettó” múltja miatt talán még hangsúlyosabbak voltak azok a hangok, amelyek nem sajnálták az eltörlését, se a 60-as, 70-es években, de a rendszerváltás után sem. A szigorúan vett környék, amelynek az utóbbi ötven évben lezajlott drasztikus változását most végigkövetjük itt, az a Práter (a Szigony kereszteződéstől a határ a Baross utca)-Illés-Tömő utcák és az Üllői út által határolt terület a Corvin mozi mögött.
A környék a 19. században még bőven külvárosnak számított, a mai Tömő utca elején élt (bujkált) éveken át Táncsics Mihály, de itt vett hatalmas kertes telket, a mai Baross utca 98. helyén Jókai Mór és Laborfalvi Róza is, Krúdy Gyula Budapest vőlegénye kötetében pedig még Podmaniczky Frigyes gyerekkorának nagy disznótorairól számol be a környéken.
A régi térképeken is jól látszik, hogy 1823-ban alig pár épület áll itt, azok is inkább majorságok – ezek nagy részét elmossa az 1838-as nagy árvíz. Az 1870-es évekre azonban már sűrűsödik az épületállomány, a századfordulóra pedig jobbára beépül a környék. Azonban a házak nagyon vegyes arculatot mutattak stílusban és minőségben is. A földszintes, nem túl időtálló anyagból emelt házak mellett két-, háromemeletes, összkomfort nélküli bérkaszárnyák, de elegánsabb késő klasszicista, eklektikus és szecessziós bérházak váltogatták egymást akár egy utcán belül is. A korszak nagy építészdinasztiáinak tagjai közül többen is terveztek itt házakat, mint Hild Károly, Kasselik Ferenc, Pollack Ágoston vagy Gottgeb Antal. A lakosság nagy része a világháború előtt kisiparosokból, kishivatalnokokból, értelmiségiekből, munkásokból állt.
A Budapest folyóirat (most ingyenesen olvasható az Arcanum adatbázisában is) 1972-ben, a józsefvárosi tanácselnökkel készült interjúban így összegzi a környék épületállományát:
„Lakóházainak 72 százaléka épült a múlt században, és sajnos, nem időt álló anyagokból. Az épületek 40 százaléka földszintes, a két emeletesnél magasabb házak aránya az összesnek a negyedrészét sem éri el. A lakások hatvan százaléka szoba-konyhás. Alapterületük kicsi, a helyiségek viszont magasak. Vécé minden emeleten — hat-nyolc-tíz lakáshoz — egy vagy kettő, a nyitott körfolyosón. A lakások többségében nincs fürdőszoba. Tehát a lakások szerkezete olyan, ami eleve elavult életformát, korszerűtlen életmódot kényszerít az itt lakókra."
„Lakóházainak 72 százaléka épült a múlt században, és sajnos, nem időt álló anyagokból. Az épületek 40 százaléka földszintes, a két emeletesnél magasabb házak aránya az összesnek a negyedrészét sem éri el. A lakások hatvan százaléka szoba-konyhás. Alapterületük kicsi, a helyiségek viszont magasak. Vécé minden emeleten — hat-nyolc-tíz lakáshoz — egy vagy kettő, a nyitott körfolyosón. A lakások többségében nincs fürdőszoba. Tehát a lakások szerkezete olyan, ami eleve elavult életformát, korszerűtlen életmódot kényszerít az itt lakókra."
1964-ben adta hírül a Népszava, hogy kiürítik és lebontják Józsefváros legrégebbi és legelavultabb részét, a Jázmin és a Tömő utca között. Ahogy a tervezés és aztán a kivitezelés is megindult, a terv folyamatosan módosult és csúszott, mivel menet közben derült ki, hogy ilyen méretű és komplikáltságú városrehabilitációs projekttel az országban még senkinek sem volt dolga. A már beépített területen történő szanálás sokkal több pénzt és körültekintést igényelt – nemcsak a lakók átköltöztetése és a lakások kiürítése, valamint a bontás emésztett fel hatalmas energiákat, de az elavult közművesítés újjáépítése is, illetve az egész projekt mögött álló nagy dilemma. Történetesen hogy a hatékony lakásépítéshez és a szanáláshoz egész háztömbök lebontására szükség van, ami azt jelentette, hogy olykor amúgy nem rossz állapotú házak is áldozatul estek.
„A szanálás olykor kényszerűen érint viszonylag jobb állapotban levő lakóházakat, ahol a régi, tágas, háromszobás családi otthonokban élő művészek, tudósok, orvosok aligha találnak méltó kárpótlást egy új lakótelepi lakásban, mert nem tudják elhelyezni hatalmas méretű antik bútoraikat, mennyezetig érő, teli könyvespolcaikat” (Budapest folyóirat, 1970)
„A szanálás olykor kényszerűen érint viszonylag jobb állapotban levő lakóházakat, ahol a régi, tágas, háromszobás családi otthonokban élő művészek, tudósok, orvosok aligha találnak méltó kárpótlást egy új lakótelepi lakásban, mert nem tudják elhelyezni hatalmas méretű antik bútoraikat, mennyezetig érő, teli könyvespolcaikat” (Budapest folyóirat, 1970)
Tervek és módosítások
A környéket érintő első terv 1962-ben készült, és egy évvel később fogadták el – ez a VIII. kerület déli részeinek bontását tartalmazta. Utólag szemlélve irreális elvárásokat tartalmazott, 5800 lakás bontását és 8200 új lakás megépítését tervezték a második és a harmadik ötéves terv keretében a környéken. A 60-as évek elején még hagyományos technológiával épülő házakat terveztek, a leendő beépítés mintája a József Attila lakótelep lett volna. Ám az évtizedben lezajló technikai, gazdasági és politikai változások (házgyárak üzembe állása, új gazdasági mechanizmus 68-ban) jelentősen módosították a korábbi elképzeléseket.
A tervezett öt Tömő utcai, 17 emeletes toronyházból végül három valósult meg, immár a BUVÁTI és Mester Árpád beépítési tervei alapján – a számokat folyamatosan faragták le, végül 1970 végéig 192 lakást adnak át. Jelentős csúszások után az első házba 1970 májusában költözhettek be a lakók, két hónap múlva azonban már egy majd 70 oldalra rúgó és egymillió forintról szóló hiba- és panaszlista készült. A falak beáztak, a tapéta pergett, az illesztéseknél centis rések tátongtak – még a korabeli sajtó is hangos volt a botránytól. Az évtizedben felépítettek még három újabb tömböt a Práter utcában, végül a házgyári elemekből készült, 10-17 szintes sávházakat az Illés és a Szigony utcáknál, valamint a korszakban a lakónegyedek mellé rendelők, bölcsődék, óvodák, iskolák és egyéb kiszolgáló intézmények is épültek a környékre. Ám amint ez a hosszan húzódó és felemás sikereket hozó projekt lezárult, a környék maradék házainak és lakóinak a sorsa is lekerült a napirendről, bármiféle rekonstrukció elkerülte az utcákat.
Bár a rendszerváltás előtt Perczel Anna városépítész kidolgozott egy alapos rendezési tervet a Üllői út és a Baross utca közötti, az Illés utcáig nyúló területre, amelyet szociológiai kutatás és értékfelmérés is megelőzött, ebből nem lett semmi. Pedig ez a teljes pusztítás helyett az épületállomány jelentős részének megtartásával és csak a városszövet szükséges méretű fellazításával és a foghíjtelkeken vezetett zöld sétánnyal számolt, derül ki a Magyar Narancs 2005-ös cikkéből. Az önkormányzat eleinte a ferencvárosihoz hasonló (azóta már sokat kritizált) tömbrekonstrukcióban is gondolkodott, de végül győzött a pénzügyileg legoptimálisabb megoldás, aminek eredményeként elindulhatott az eleinte Corvin–Szigonynak, majd Corvin negyednek nevezett projekt. 2005 őszén indultak meg az első bontások, elsőként a Práter, a Vajdahunyad és a Futó utca által határolt tömb huszonkét háza tűnt el,
„Helyük hatalmas grund. A Tabán esete kicsiben. Ott is nyomorúságos volt az élet, ma mégis mindenki sajnálja, hogy romantikus házaiból nem maradt legalább egy-kettő mutatóban. Ezt viszont Józsefváros esetében sem nagyon szeretnék.”
„Helyük hatalmas grund. A Tabán esete kicsiben. Ott is nyomorúságos volt az élet, ma mégis mindenki sajnálja, hogy romantikus házaiból nem maradt legalább egy-kettő mutatóban. Ezt viszont Józsefváros esetében sem nagyon szeretnék.”
Így írja le a képet Csordás Lajos a Budapest folyóirat akkori aktuális számában, amely az akkor még utoljára így egyben látható környék elsiratása is. A Közép-Európa legnagyobb ingatlanfejlesztési projektjének is hívott átalakulás következtében szinte semmi nem maradt abból a századfordulós városrészből, amit egykor Iparosnegyednek is neveztek. Bár a műemlékesek derekasan harcoltak, hogy legalább kiemelt épületek megmaradjanak hírmondónak, a Tömő utcai Táncsics-házon kívül mást nem lehetett megmenteni.
Érdekes most visszatekinteni, hogy az eredeti tervek szerint felmerült, hogy a Zeneakadémia elméleti képzése ide kerülne, de a SOTE és a Pázmány minikampuszának a felépítése is felvetődött. Mára már szinte teljesen megtörtént a környék átpozicionálása a Futureál fejlesztésében, hiszen a földszintes házak helyén pláza, high-tech irodaházak, lakóparkok, éttermek állnak. 2017 elejére készült el a Nokia irodaháza, amely a Corvin negyed majd egy évtizedes fejlesztésének egyik befejező eleme és egyben a sétányt lezáró ikonikus vizuális eleme is a Corvin Technology & Science Parkkal együtt, illetve a Szigony utcában épülő Corvin 7 irodaházakkal.
A negyed régi hangulatát és történetét őrzők közül utolsónak a Gólya költözött el – bezárása jó példa a városban zajló dzsentrifikációs és rehabilitációs folyamatokra. A Bókay János utcában, az 1906-ban nyitott vendéglő épületében működött presszó sokkal több volt, mint egy jó bulihely, fontos társadalmi projektek, a helyieket is bevonzó műhelyek, események színhelye volt. Ők most kijjebb, az Orczy térnél folytatják a munkájukat, a földszintes épületet pedig – az utolsó túlélőt a Práter-Tömő-Szigony Bermuda-háromszögben – elbontják, hogy ennek helyére is új lakóház épülhessen.
Mivel az elbontott épületek egy része valóban siralmas állapotban volt – hiszen akár fél évszázadig, ha nem tovább, bármiféle felújítás elkerülte őket – valamint a társadalmi és szociális problémákkal is terhelt környék volt, kevesen voltak azok, akik igazán sajnálták volna az eltűnését. Ennek ellenére nehéz egyértelmű értékítéletet mondani, hogy a hatalmas pusztítással járó átformálás valóban nevezhető-e rehabilitációs projektnek, hiszen nem igazán maradt mit rehabilitálni, egy teljesen új városrész született a régi nyomait is eltörölve.
