Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs – teszi fel a nem is olyan költői kérdést Szerb Antal a 30-as évek közepén. Mert a Tabán valóban eltűnt a föld színéről, és az írónak ugyan még friss emlékei voltak a jó kis mélypincés borozgatásokról Poldi bácsinál, és a meredek, girbegurba utcákról, ám ma már alig él olyan, aki gyerekként még láthatta a földszintes kis házakat a Gellért-hegy oldalában, hiszen éppen 85 éve, 1933 májusának végén indultak meg a végleges bontási munkálatok. Keserédes visszaemlékezés a Fortepan segítségével egy mára már szinte nyomtalanul eltűnt városrészre.

„
Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt. Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen.” – sóhajt Szerb Antal Budapesti kalauz Marslakók számára örökérvényű és igencsak szórakoztató kis szösszenetében. 

Ma már talán mi is marslakókként kóborolnák azon a Budapesten, amit Szerb megörökített a 30-as évek közepén, kiváltképp ha a Tabánról van szó.

A városrészről való emlékezések hangulatában keveredik a nosztalgia, az irodalmi anekdoták és régi legendák, és persze az utcákat az utolsó pillanatban zsánerképekben megörökítő festmények világa. Ezekben is van igazság, a huszadik század elején valóban a fővárosi művész- és bohémvilág egyik kedvelt mulatozási helye volt a Tabán, szerénykedve a budapesti „Montmartre”-ként is emlegették, ha már az Andrássy utunkat a kis budapesti “Champs-Élysées”ként tartották számon. De milyen is volt az a Tabán, ami 1933-ig itt állt, miért kellett pusztulnia, és hogyhogy nem épült semmi a helyén a közepesen elhanyagolt park helyett?

Ma már csak egy-két megmaradt ház, mint a Szarvas téri, stílszerűen csillogó aranyszarvassal díszített épület, vagy a Semmelweis Orvorstörténeti Múzem, esetleg kicsit feljebb a Czakó-kert és a templomok emlékeztethetik az erre járót a régi városrész hangulatára, múltját pedig olyan elhivatott várostörténészek őrzik és kutatják mint a lokálpatrióta Saly Noémi.

A Mapire múlt századbeli térképeit és a Fortepan fényképeit nézegetve, vagy épp Szerb mellett Krúdyt és Márait olvasgatva lassan rajzolódik ki előttünk az egykori Tabán arca.

Ma, ha Tabánt mondunk, leginkább a Várhegy, a Gellért-hegy és a Naphegy hármasa között fekvő völgyre gondolunk, ám amíg városész állt itt, annak utcácskái felkúsztak egészen a szomszédos Gellért-, és Naphegy oldalába, és alsó házai egészen a Dunáig nyújtózkodtak. Tökéletesen védett hely volt, így nem hogy a római korban, de már a neolitikumban is lakott volt.

Mi már Tabánként emlegetjük a területet, és számunkra a szó eredeti jelentése, vagyis a sok-sok alakmódosulás után a török Tabakhane – Tímár-telep – szinte kihallhatatlan, pedig utal a területet a középkor után benépesítők foglalkozására. A tímárok, cserzővargák a nyers bőrök kikészítésével és feldolgozásával foglalkoztak, amihez két dolog kellett: sok víz és vizelet. Úgyhogy képzelhetjük, milyen szagot árasztott ez a környék mondjuk a török hódoltság alatt. A félhold leáldozása után a 150 évet helyben átvészelt rác lakosság mellé még több szerb honfitársuk költözött be, ekkortól jelenik meg a térképeken a Rácváros elnevezés is.

Lakói között ekkor már sokan a budai hegyek lankáin szőlőtermesztéssel foglalkoztak (legalábbis az 1884-es budai filoxérajárványig), de sok kisiparos, kereskedő és vendéglátós is volt közöttük, illetve amíg meg nem épült a Lánchíd, nagy szerepük volt a dunai átkelések lebonyolításában is.

A természeti csapások, árvizek és tűzesetek nem kímélték a kis városkát. Az 1810-es hatalmas tűzvészt, ami egy kádármester műhelyében kipattanó szikrából keletkezve majd 500 házat, a hajóhíd budai hídfőjét és jó pár – a közelben horgonyzó – szénaszállító hajót is elemésztett, követte az 1838-as nagy árvíz, ami szintén nem kímélte az alacsonyan fekvő területet. Persze minden tragédiához tartoznak történelmi legendák és érdekességek is. A tűzvész évében olyan száraz volt a nyár, hogy a kutak is szinte kiapadtak, így a kétségbeesett polgárok már a pincékben elraktározott borral is oltották a lángokat.

Az árvíz emlékét pedig a mai napig őrzi egy kétnyelvű magyar-szerb árvíztábla a Döbrentei utcai mesemúzeum falán. De legedásak voltak az Örög-árok áradásai is, főként amikor a már lefedett patak kirobbant, szétzúzva a rá és mellé épült házakat. De mégis, a Tabán újra- és újra felépült, a girbegurba utcáival, jórészt földszintes házaival.

Jó hírű vendéglői és romantikus hangulata miatt valóban minden korszak költőinek és bohém művészeinek a kedvelt helye volt, a legendás Poldi bácsi-féle Mélypince vendégkönyvében az 1920-as évektől olyan illusztris nevek szerepelnek mint Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Márai Sándor, Szerb Antal, Székely Mihály vagy Szép Ernő.

De a bohém hangulat mellett a kontrasztok is sokkal élesebben látszottak a Tabán és a villámgyorsan épülő világváros között a 20. század kezdetétől. Lehet, hogy a falusias hangulat és az apró házak romantikusan néznek ki egy-egy festményen vagy egy Krúdy novellában, ám a zsúfoltság, a közművek, szennyvízcsatornák teljes hiánya nem egy járvány melegágyává is tette a Tabánt. Ezért is merült fel már az 1900-as évek végén az elbontása. Akkoriban a városvezetés nem volt szívbajos, ha akár évszázados, szerintük elmaradott környékeket kellett letarolni. Nem történt ez máshogy az Erzsébet híd pesti oldalán sem, ahol a barokk és klasszicista régi Pest esett a fejlődés áldozatául, és bár évtizedekkel később, de a Tabán sem kerülhette el a sorsát.

A legérdekesebb képek talán a Magyar Földrajzi Múzeum raktárából kerültek elő hosszas kallódás után, ezért is a töredezettség, a negatívok rossz állapota. De még így is hihetetlenül érdekes és élvezhető képet fest az elfeledett Tabánról, ahol a napra kitett dunyhákat szellőztetik a kerítéseken, tetőkön, az utcán gyerekek játszanak, nézelődnek, az udvarokban szederfák és mosóteknők között tyúkok kapirgálnak, miközben már áll az Erzsébet híd, Pest igazi metropolisz a többemeletes bérházaival, míg a kapirgáló libák fölé magasodik a megújult csillogó-villogó Budavári Palota a Várkert Bazár is.

És végül, amikor bejelentették a bontást, hiába hördült fel a közvélemény, vették írók és művészek a védelmükbe az általuk oly gyakran látogatott városrészt, a házak sorsa megpecsételődőtt, és 1933 májusának végén elindultak a bontási munkálatok.

Az eldózerolás ténye különösen fájdalmas annak fényében, hogy végül semmi nem épült a területre. Voltak ugyan grandiózus tervek, széles sugárúttal és modern fürdővárossal, vagy kervárosias villasor a polgárság gazdagabb rétegének, de ezek mind papíron és az asztalfiók mélyén maradtak a második világháború kitörésével.