Építészeti illúziók és városutópiák – Katharina Roters brutalista építészeti fotográfiái a Mai Manó Házban

Olyan kiállításról józan kritikát írni, amely az első képtől az utolsóig elképesztően tetszett, és legszívesebben a laskásunkat is ezekkel a fotókkal dekorálnánk, ha nem is lehetetlen, de elég nehéz. Katharina Roters itthon is népszerű művészeti projektje volt a pár évvel ezelőtt Hungarian Cubes néven könyv formátumban is publikált, a késő szocializmus építészetét és a kertvárosok, falvak arculatát a mai napig meghatározó Kádár-kockák változatosságát bemutató fotósorozata.

Mostani kiállításának anyaga a 90-es évek végétől formálódik, Roters ekkor, egészen pontosan 1998-ban esett szerelmbe Örményországgal, amikor egy egyetemi ösztöndíjjal egy évet Jerevánban töltött, ahova azóta is visszajár, és az év egy jelentős részét ott tölti. Így a kiállítás anyaga is több mint két évtizedet ölel fel, elképesztő mélységekben és alapossággal dokumentálva a változásokat.

A város szisztematikus feltérképezése, képi kutatása – amelyet a kétezres évek eleje óta folytat – egy „metaszkennelésnek” nevezett munkamódszerrel zajlik, melyet Roters dolgozott ki, és amelynek segítségével a különböző ideológiák lenyomatait térképezi fel, illetve dokumentálja, osztályozza és analizálja őket. A kiállítás földszinti terme ennek a korai korszaknak és kutatási módszernek lett dedikálva, itt a képeken a város „nyelvét” láthatjuk – doku bróm papírra készültek és a textúrák, homlokzatok, anyaghasználat diafilm- vagy némafilmszerűen pereg le előttünk, hogy aztán bevésődhessenek a memóriánkba.

A következő teremben a képek nagy része 20 évvel későbbről származik, vegyesen találunk fekete-fehér (az ország szovjet múltjával kapcsolatos) és színes (rendszerváltás után, az újkapitalista élet változásait bemutató) fényképeket. Ahogy egymás után nézzük a képeket, szembeötlő az a léptékváltás, ami végbement: a horizontális építészet helyét hogyan veszik át a modern, égre törő lakóparkok. De a visszatérő motívumokra – mint az 1921-ben elvesztett, szentként tisztelt Ararát-hegy – is érdemes figyelni, amely hol ablakrácsokon, máskor játszótéri muráliákon bukkan fel.

Amitől a technikai tökéletességük és dokumentációs precízségük miatt igazán szerethetőek is lesznek ezek a képek, azok az apró mozzanatok, amelyek az élet természertességéről, hétköznapiságáról mesélnek – a kitett szőnyegek, falfirkák, száradó ruhák, köztereken álló, beszélgetőkre váró székek.

Az emeleten a tragikus sorsú örmény atomváros, Mecamor kísérteties történetét láthatjuk. A tragikum itt nem abban rejlik, mint Csernobilé, nem egy megtörtént katasztrófa néptelenítette el a várost és környékét, de azt sem mondhatjuk, hogy nem volt benne nagy szerepe az ukrajnai borzalomnak.

A ma alig pár ezer ember által lakott város építését a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága 1969-ben hagyta jóvá és eredetileg 36 000 lakosra tervezték. Ám egy 1988-es földrengés, és az ebben rejlő fenyegetés miatt az erőművet és az építkezésket leállították, a város azóta hanyatlik.

Mecamor nemcsak egy letűnt korszak mementója, amit a technikai fejlődés monumentális alkotásának és prototípusnak szántak, de kudarcba fulladt, hanem szimbolikusan is fontos helyszínen fekszik. A várost az erőmű és a török határ közelsége a nemzeti büszkeség jelképévé és az örmény népirtás (1914–1923) mementójává is emelte, valamint emlékhelyévé a szemben fekvő Ararát-hegy 1921-es elvesztésének.

Bár Roters képein az örmény helyszínek távolnak tűnhetnek elsőre, képei mégis egészen ismerősként hatnak, hiszen megjelennek rajtuk mindazok a nemzeti vágyálmok, a technikai haladás, kulturális örökség, átírt építészeti és térbeli kódok, melyek folyamtosan alakítják annyi más posztszocialista város és táj arculatát is.