A mindennapok története, a hétköznapi emberek sorsa bontakozik ki az előtt, aki olvassa és követi a Budapest téglái csoportot – sokszor apró, nagy műgonddal elkészített rajzok kísérik a pár szavas szöveget, üzenetet, de van olyan, aki csak a nevét, monogramját vési fel, és egy évszámot.
Különleges esetekben pedig – ahogy az az alábbi két alkalommal is történt – a feliratok nyomán elindul a kutatás, és a leszármazottaknak hála a vésetek készítőinek történetei megelevenednek. A Budapest téglái Facebook-oldal augusztus végén posztolta az alábbi téglát, amit 1945-ben hadifogolyként az egykori Ferenc József lovassági laktanya (most Kerepesi úti Készenléti Rendőrség) épületénél raboskodó Lazanyecz János vésett: „Lazanyecz János itvolt h. fogoj 1945. V. 16án [olvashatatlan részlet] hogy még élek - Békés m. Gádor Tanya 94 sz.”
A név alapján az oldal alapítója megkereste az örököst, Lazanyecz János unokáját, aki elmesélte, hogy nagyapja Békés megyében született 1919 decemberében, egészen 97 éves koráig élt, és 2016-ben hunyt el. Feleségével, Márton Juliannával boldog házasságban éltek és elválaszthatatlanok voltak. A világháború alatt orosz fogságba kerülve jutott a Kerepesi úti laktanyába, innen Szibériába deportálták, ahonnan hétévnyi kényszermunka után tér haza, részben gyalog, részben szekérrel, legyengülve és betegen. Bár távollétében halálhírét keltették, az unoka elmesélése szerint a felesége mindvégig érezte, hogy életben van, és haza fog térni hozzájuk.
Tavaly nyáron került ki az oldalra az a tégla, amit szintén ennél az épületnél vésett Gyólai Gábor, aki szintén hadifogoly volt és innen került az Urálba, szovjet munkatáborba. A képet látva Gyólai Gábor dédunokája mesélte el családja történetét az oldalt működtető, félig magyar származású Baumgartner Vincentnek, a hadifogságról így írt: „1945-től ismét 4 és fél évnyi távollét következett a családjától, ekkor került hadifogságba az Uralba. Sajnos onnan soká került haza, mert az orosz abc-ben nincs gy betű és nem került sorra a többiekkel. Egy doktornő pártfogása alá vette és elintézte, hogy D betűs néven – mint Dólai – hazakerülhessen. A négy és fél éves hadifogság ideje alatt nem volt alkalma magyarul beszélni és sajnos hazaérkezvén Magyarországra a családjával nehezen tudott kommunikálni, mivel átszokott az orosz nyelvre.”
A családtörténet azonban nem ért véget ennyivel, idén júliusban a családtagok, felbuzdulva a megtalált emléken, együtt felkeresték a helyszínen a vésett téglát, méltó keretet adva ennek a négy generációval ezelőtti, a tragikus történelmi események hevében felrótt emléknek. Mivel a véset egy ma is aktívan használt rendészeti épületen van, a Készenléti Rendőrség nagyon segítőkész volt hogy a látogatás megvalósulhasson. Mindenkit csak buzdítani tudunk, hogy kövesse a profilt, vagy akár aktívan beszálljon a téglakeresésbe, mert olvasóként is hatalmas élmény ilyen történeteket látni, de rábukkanni a velünk élő múlt egy szeletére is óriási kaland.
