A Magyar Madártani Egyesületnek a Költő utcai Jókai kertben van a központi irodája, fenn, a XII. kerületi hegyekben, az egyesület szóvivője, Orbán Zoltán azonban XVII. kerületi otthonába invitál meg, mikor nemrég megjelent könyve, a Madárbarátok nagykönyve miatt megkeressük. Ez az „otthoni munkahelye”, ami egyben a lakossági madár- és természetvédelemi eszközök és módszerek fejlesztőközpontja is, sajátos fotó- és videóstúdióval „Pedagógus-természetvédőként az a dolgom, hogy az átlagember számára vonzóvá és megvalósíthatóvá tegyem a lakossági természetvédelmet. Élményalapon megy, rengeteget fotózom, videózom” – mondja Zoltán, aki a MME Youtube-csatornájára már több mint 500 videót készített, és közel 2,5 milliós letöltésnél jár.
Zoltán a körbevezetést az udvaron kezdi egy egyszerűnek tűnő farakásnál. Ezeket a hasábokat nem tüzelésre szánja: hosszú évszázadokon át minden portán ott álltak, és az állatok hozzászoktak, élőhelyükké vált. Nyáron gyíkvárként funkcionál, itt rohangálnak a faligyíkok, de méhecskehotelként is nyitva áll: Zoltán lyukakat fúrt a hasábokba, ezekben az üregekben szaporodnak a magányos méh- és darázsfajok. Kifejlesztette a látvány-méhecskehotelt is, ami lényegében egy átlátszó kémcső, és nyomon követhető benne a felhalmozott virágporral táplálkozó lárva fejlődése. Március-áprilisban rakják le a petéket, a lárva egy évig fejlődik, amiket most látunk, azok jövő áprilisban fognak kikelni. „Ezért problémás az áprilisi kémiai szúnyogirtás, elpusztítja a fiatal méheket” – teszi hozzá Zoltán.
A kihelyezett homoktálcába a szintén védett hangyaleső nőstények petéznek bele, a lárvák fogóbölcsőket ásnak, így vadásznak a hangyákra. A farakás a sünöknek is búvóhelyet nyújt, de beköltöznek az egerek is, így az éjszakánként bagolyetető egérvárként működik. A természetvédelmi farakás kicsiben is rekonstruálható és az ablakba is feltehető egy műanyagtálcán, komplexitásában ugyanaz: gyíkvár, egértanya, méhecskehotel.
„Azért, mert picik, még nem hülyék” – mondja Zoltán a kérdésre, hogy az állatok megtalálják-e maguktól a „bunkert”. Ez a dolguk, életben maradásuk feltétele. A számos fajnak „társbérletet” nyújtó élőhelytípus a központi és gáztüzelésű fűtés elterjedésével tűnt el, ezért is szükséges reprodukálni.
Az udvar további része telis-tele van olyan, embernek magától értetődő és feleslegesnek tűnő dolgokkal, amik az állatoknak elengedhetetlenek a túléléshez. A sárgödörből például a magányos méhek, darazsak viszik a nedves talajt, hogy be tudják tapasztani a bölcsőkamráikat, de itt töltődnek fel este vízzel a zöldvarangyok. A természetvédelmi rőzserakás is megtalálható volt régen a portákon, ide be tud mászni a sün pihenni vagy elleni. A hátsó részen ágzúzalék van rönkökkel, oda be tudnak petézni a cincérek, szarvas- és orrszarvúbogarak, óriás tőrösdarazsak. A kéregrakás ökörszemkastély is egyben télen, nyáron pedig gyíkvárként funkcionál. A komposztáló mellett bogártanyarönköket találunk. Fenn a fán fémhordóból készült műfészket találunk, falevéllel megtöltve az erdei fülesbagolynak (igen, még ő is bejár a városba!), mellette harkálykertet függőleges oszlopokkal, etető-, itatóállványt, amire szitált homokból porfürdő is rendelkezésre áll a madaraknak. Mindez egy átlagos családi ház kertjében vagy panel kertjében is felállítható.
A kertre nyíló szoba ablakán keresztül lehet filmezni az itt zajló eseményeket. Egyébként egy magánházban járunk, amiben Zoltán bérli a lakást. Ide nem hív iskolás csoportokat, hanem mindent lefotóz, levideóz. „Fejleszteni kell az eszközöket, ezek teljesen újak világviszonylatban a természetvédelem terén” – magyarázza.
Méhecskehotel a város közepén
Itt a XVII. kerületben családi házak és sok-sok zöld vesz minket körül, szinte mintha falun lennénk. Magától értetődik az élővilág jelenléte, na de vajon elképzelhető-e mindez a betondzsungel közepén? Zoltán szerint a paneltelepen is meg lehet csinálni mindent, amit a kertes házban, sőt, még annál is többet: a sarlósfecske költőládáját például csak magas épületek tetejébe lehet kitenni. „Budapest legnagyobb molnárfecsketelepe a Keleti pályaudvarnál van 100 párral” – ismerteti.
Ahol persze csak beton van, ott nagyon kevés a madár, de rovarok ott is vannak, főleg, ha kitesszük a virágot. A méhecskehotel, hangyaleső egy sivár utcában is működhet. „Ahol mi jól érezzük magunkat, ott az állatok is. Teljesen lebetonozott környezetben nem érezzük jól magunkat, ezért kell minél több zöldfelület, park” – mondja Zoltán.
A fent említett molnárfecske nagyvárosi faj, de tele van a város denevérekkel is, és az erdei fülesbagoly sem igazán „erdei” többé, évszázadok óta nem lakik az erdőben. Az erópai és magyarországi bagolyfajok fele településlakó is, a belvárosban ott van a füleskuvik, a macskabagoly, a gyöngybagoly. Ehhez elég, ha akadnak nagyobb parkok odvas fákkal, fasorokkal, mint a Margitszigeten például.
Persze van olyan madár, ami a Blaha Lujza téren is jól érzi magát, és mind közül a szárnyas patkányként is „becézett” parlagi galamb tűnik a legszívósabbnak. Pedig csak annyi az előnye, hogy a legrégebb óta él velünk: ő tulajdonképpen a magára hagyott házigalamb visszamaradt állománya, mely 600 éve, Buda és Pest fejlődésének kezdete óta velünk él. Bárhol képes költeni, igazi világpolgár: a New York-i és londoni galambok például tudatosan metróznak.
A legtöbb budapesti tanúja volt már olyan jelenetnek, amikor undorító dolgokat megettek a földről, és az is közkeletű meggyőződés, hogy betegségeket terjesztenek. „Ezeket azért mondják ezt az emberek, mert utálni akarják őket” – veti ellen Zoltán. Semmivel nem koszosabbak, mint bármely más állat vagy madár. „Terjeszthet betegséget, de a postás sokkal többet terjeszt. Pityuka, a papagájom nagyságrendekkel veszélyesebb az egészségemre, mert a megszáradó ürülékének porát belélegzem a féregpetékkel.” Koncentrált mennyiségben a parlagi galamb ürüléke is tartogathat veszélyeket, de erről nem a galamb tehet, hanem az ember és pazarló életmódja, a nemtörődöm módon kezelt, szétdobált szerves hulladék, és persze célzott etetés. A szerves szemét odavonzza a patkányokat is, de az ő budapesti elszaporodásukról az irtás hiányosságai tehetnek inkább.
Zoltán a galamb- és patkánymizéria mellett inkább az országos macskaproblémát emeli ki, ami szerinte sokkal nagyobb: a kóbor macskák a játszótéri homokba végzik a dolgukat, és ha a gyerekek megeszik a homokot, az ürülékben élősködő férgek fejlődési visszamaradást, idegrendszeri problémákat és vakságot is okozhatnak, és évente körülbelül tíz esetben okoznak is.
Cinege a postaládában, réce az erkélyen
Ember és állat városi együttélésére persze akad egy sor szívderítőbb példa is. A széncinege már annyira alkalmazkodott az ember jelenlétéhez, hogy sok helyen belefészkel a kerítésre helyezett postaládákba, de még a vázába is képes beköltözni. Jómagam szemtanúja voltam annak is, hogy egy párkányra kihelyezett hamutálba beleszálltak, és a csikkek között kutakodva kerestek maguknak fészkelőanyagot. Egy vadkacsa mama nemrég egy újlipótvárosi erkélyen rakott tojásokat, de tavaly egy másik egy tizedik emeleti panel balkonját választotta Őrmezőn.
Budapesten eddig 280 madárfajt figyeltek meg, rajtuk kívül nyestekkel, pelékkel, egyéb kisrágcsálókkal osztjuk meg a várost. A panellakótelepeken mindenhol van fa, zöldterület, ez már elég lehet az élővilág megjelenésére. Zoltán szerint „nincs olyan hely a Hősök terén és a Parlamenten kívül, ahol csak beton lenne, mindenhol van valamennyi növényzet, és ott vannak az állatok is. Fajok százai élnek körülöttünk, ilyen szempontból Budapest kimondottan gazdag”.
Egy csomó madárnak kifejezetten jó a nagyváros, a feketerigó 1900-ban kezdett beköltözni, már nyíltan fészkel és élvezi a civilizáció előnyeit. Az elmúlt 10-15 évben nagyon erősen városiasodott az örvösgalamb, és egyre több a városban a szarka, mivel a külterületen irtják őket a varjakkal együtt. Még a vándorsólyom, a világ legelterjedtebb ragadozója is urbanizálódott: alapvetően sziklafalakon fészkel, galambméretű zsákmányt rejt, és megtalálható Manhattanben is: a toronyházakon épít fészket, és a parlagi galambokkal táplálkozik.
Zoltán 39 év után semmin nem lepődik meg, „ezek bármire képesek”. Tőkésrécék Budapesten és Bécsben is költenek lapostetőkön, erkélyeken, de találtak már balkonládában erdei fülesbagoly-fiókákat, fecskét bent a lakásban, az ajtóra fészkelve. Újabb fajok is érkeznek: folyamatosan kapják az infókat, hogy a szürkegémek rabolják a halakat a belvárosi tavakból.
Ami tud alkalmazkodni, jól elvan az ember közelében. „Tévhit, hogy azért élnek velünk, mert kiszorultak a természetből. Senki nem kényszeríti őket erre. Ez a környezet a legideálisabb számukra, ami létezik: nincsenek ragadozók, van kaja. Amit mi épületnek hívunk, az neki mesterséges sziklafal. Neki tökmindegy, természetes vagy mesterséges-e.” – fejti ki.
Támadó harkályok
Az együttélés persze kifejezetten Hitchcock-i is tud lenni. Nem nagyon tudják például hova tenni a városiak az autók visszapillantó tükrét, szélvédőjét, irodák ablaküvegét mániákusan kopogtató, szaporodási izgalomba kerülő madarakat, akik a tükörképükről azt hiszik, rivális hímek. Vagy az épületek hungarocel szigetelésébe lyukakat vájó harkályokat.
Problémát okoznak az ablaknak vagy üveg- vagy tükörfalú irodák falának repülő és elkábuló madarak is, őket a saját érdekükben is érdemes távol tartani. Hogy hogyan, arról a Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapján rengeteg információ található.
Mit tehetünk?
Ha fészket találunk a balkonládákban, a legjobb, ha nem visszük sehová, legalábbis megvárjuk, míg röpképesek lesznek a fiókák. Egyébként pedig az edukációnak nagyon fontos szerepe van, hiszen honnan is tudhatnánk az alapinformációkat?
„A modern ember tájékozatlan, nemtörődöm, nem tudja, hogy működik a természet, és értelmetlen dolgokat vár el, például hogy mentsék a madárfiókákat.Ez teljesen értelmetlen, olyan mintha sajnálnám a kis vízcseppet, hogy beüti a fejét, ezért lifttel hozom le a levegőből” – mondja. A madárfiókák 99%-a ugyanis nem kiesik, hanem magától ugrik ki röpképtelen kora előtt. Bármilyen szörnyen is hangzik, az a dolga, hogy elpusztuljon. Ha fel is nevelünk egyet, nem lesz birtokában a szülők által átadott túlélési stratégia, elengedés után nem marad életben. Ráadásul a mentésnek nagy költségei vannak, pedig teljes felesleges.
Ami sokkal nagyobb probléma, az általában nézve a klímaváltozás és a vele járó folyamatok. Elsősorban az agrártájban élő madarak vannak veszélyben: egyes fajoknak 90%-ot is csökkent az állománya. A nagyüzemi mezőgazdaság megsemmisíti a természetes élőhelyeket, megmérgezi a talajt, a táplálékot, így tűnnek el a madárfajok. De a rovarvilágban sokkal nagyobb a pusztítás.
Nyugat-Európa már sokkal tudatosabb nálunk, ennek oka, hogy ott már számos természeti érték elpusztult; mi, magyarok még iszonyatosan „gazdagok” vagyunk természeti kincsekben hozzájuk képest. Nyugaton mindent kiirtott a nagyüzemi mezőgazdaság, a beporzó rovarok nagy része elpusztult. Így ott már 98%-ban biológiai szúnyogirtást végeznek, ami csak a szúnyoglárvára hat, ezzel szemben Magyarországon még mindig dívik a 98%-ban kémiai szúnyogirtás, ami a méheket is megöli. Hatalmas károkat okoz még, hogy az önkormányzatok tömegesen verik le a fecskefészkeket, pedig minden veréb méretű madár minimum egy kiló rovart jelent. „Ha hiányzik Magyarországról kétmillió fecske – augusztusban számításaim szerint ennyi hiányzott átlagosan –, az azt jelenti, hogy kétmillió rovar itt marad a nyakadon” – ismerteti számításait Orbán Zoltán.
Jó kérdés, hogy városi emberként mit tehetünk mindez ellen. A műanyagmentes, no waste mozgalmak és a szelektív hulladékgyűjtés mellett a közvetlen élővilágra is fordíthatunk nagyobb figyelmet, a madárbarát panel, madárbarát iroda nem igényel óriási erőbefektetést, itatókkal, etetőkkel, mesterséges odúkkal sok mindent meg lehet oldani. Zoltán minden ezzel kapcsolatos tudnivalót kidolgozott, illusztrációkkal alátámasztott, minden infó fent van az egyesület honlapján, vagy elolvasható új könyvében.
