Szülni vagy nem szülni – nem ez itt a kérdés, hanem hogy átadható-e az egyéni tapasztalat hitelesen, teljes összetettségében egy olyan kontextusban, ahol a „rohadtul fáj” és az „életem legszebb élménye” szélsőségek között szokás szót ejteni a témáról. Szabó Réka koreográfus-rendező rendszerint aktuális társadalmi kérdésekből és a táncosai saját élményeiből alkotja meg előadásait, és ebben a kérdésben maga is érintett volt: kilenc évvel kislánya világra jövetele után még mindig nem tudta, hogyan is beszélhetne a saját szüléséről. Négy táncosnőt keresett a projekthez, akik maguk is anyák voltak; a próbafolyamat elején hosszú időn át mást sem csináltak, csak megosztották egymással saját szüléseik részleteit. Ezekből állt össze az előadás, amelyhez direkt egy fiatal, gyerekvállalásban még nem érintett dramaturgot választottak Gábor Sára személyében, aki kívülről, objektíven tudta szemlélni a produkciót.
Ezek a backstage információk legalább annyira érdekesek, mint a végeredmény: az egyik táncos ennek az előadásnak köszönhetően tért vissza a szakmájába, míg másikuk a próbafolyamat alatt újra teherbe esett, és hozzá kellett igazítani a cselekményt is. Dányi Viktória a bemutatón még igazi pocakkal jelent meg, azóta már műhassal vesz részt az előadásokon; a kívülálló, a szülést még meg nem tapasztaló nő szerepét ölti fel, akinek beavatásra váró személyként demonstrálni lehet, milyen a „kicsusszanás”, de aki a zenét is kezeli, instruálja és rendezi is a látottakat.
A kezdő jelenetben Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda célbadobósdit játszanak, ami a fogantatás esetlegességét szimbolizálja – el is tart egy ideig, míg egyikük beletalál az üvegtartályba. Ezek után adná magát, hogy időrendben haladjunk a szülés felé, a történetmesélés azonban ennél bonyolultabb koncepciót követ. A táncosok röviddel ezután megosztják a közönséggel szüléstörténeteiket, mintegy „lelőve a poént”, de ennek megvan az oka. Nagy Csilla alternatív otthonszülő, Furulyás Dóra hosszasan, tíz órán át vajúdik kórházi körülmények között, míg Virág Melinda babája a mentők kiérkezését sem várja meg, hanem a fürdőszobában lepi meg szüleit. Az előadás különböző érzetekre, hangulatokra épülő jelenetekből áll, és az egyéni gesztusok, mozdulatok értelmezésében sokat segítenek a monológok által körvonalazott karakterek.
A címbeli burok többféleképpen is jelen van az előadásban, egyrészt a színpad felé hatalmas fehér lepedő feszül, utalva arra, hogy nemcsak a kisbaba nő burokban, hanem a témát is beburkolja a hallgatás, a tabu. Van olyan jelenet, amikor a táncosok hatalmas nejlonokba csomagolják magukat, érzékeltetve, hogy ők is voltak egykor magzatok, és a szülést akkor is átéli az ember életében egyszer, ha történetesen férfi vagy gyermektelen nő. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik a legszebb és legelgondolkodhatóbb pillanata az előadásnak: a két táncos saját testéből képez egy méhet, és a harmadik a karjaik között helyezkedve, kínlódva eljátssza a világra jövetelt.
Milyen érzés, ha kicsusszan? Hogyan szüljünk Földanyával összhangban? Hogy hangzik egy vajúdó nőnek, ha azt az ukázt kapja, „lazuljon le, anyuka!”? Bár a világ egyik legkomolyabb dolgáról beszélünk, az előadás nagy erénye, hogy iróniával, humorral kezeli a szülést övező alternatív elméleteket, a kórházi dolgozók tapintatlanságát, de magát a fájdalmat is. A Tünet Együttes előadásai nem tisztán táncelőadások, inkább a színház és a mozgás keveredik benne sajátosan – így ebbe a produkcióba is sok minden belefér, az is, hogy a vajúdás utáni felszabadultságot a Jégvarázs slágerével, a Let it go-val érzékeltessék. Működik ugyanis. Talán attól, hogy egyedi történeteket látunk, ezek mégis általános tapasztalatokká transzformálódnak a három nő játékában.
A tehetetlenség váratlansága például meghatározó közös érzelem: mégis, mit lehet csinálni egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben, amiben a baba akkor is feltartóztathatatlanul útnak indul, ha mi egyáltalán nem állunk készen? Ha a testünkben olyan rejtélyes erők kezdenek munkálkodni, amiket már régen nem mi irányítunk? A szülés sok mindenben rokon a tánccal, hiszen van benne ritmus, erőfeszítés, izomösszehúzódás, megfeszülés és elernyedés, de egyvalamiben, a test feletti kontroll kérdésében gyökeresen ellentétes – Szabó Réka fogalmazott úgy korábban róla, hogy a halállal rokon határhelyzet.
A szülés aktusát feldolgozó jelenetek a darab csúcspontján újra kronológiai sorrendbe illeszkednek: a fájások egyre sűrűsödő dobszóként jelennek meg, amire a táncosoknak nincs más választásuk, táncolniuk kell, érzékeltetve, mennyire fárasztó és mennyire ellentmondást nem tűrő az egész folyamat. Aztán placcs, a mennyezetről hatalmas víztömeg fröccsen szét a színpadon, és egyszer csak vége lesz az egésznek.
A vízben felszabadultan csúszkáló, majd megpihenő anyák örömét, a rájuk törő érzéseket közvetetten, magnóról hallhatjuk a legvégén – csupán ennyi jut a születés romantikus pátoszából, de ez pont elég. Valószínűleg még a legszőrösebb szívű nézőnek is bepárásodik a szeme. De az, hogy kire hogy hat a produkció, Szabó Réka szerint független attól, szült-e már, akar-e, tud-e. Ez inkább egyéni érzékenység kérdése – ezt az előadás utáni közönségtalálkozón mondta a koreográfus-rendező, amelyen több anya is beszámolt arról, milyen euforikus hatással voltak rá a látottak. Egyikük újraélte az elementárisan jó szüléseit, míg másikuk rádöbbent, hogy traumájával nincs egyedül, az feldolgozható.
Kívülállóként, akinél ez az életesemény még a jövő zenéje, annyit mondhatunk: az előadás roppant informatív és tanulságos. Nem vonja be se rózsaszínű máz, de az ember kedvét sem veszi el teljesen, mert áthatja az élet szeretete és az életigenlés, a megterhelő testi élmény minden ambivalenciájával együtt. Sok szó esik arról a közbeszédben, mennyire fontos, hogy ne maradjanak burokban a kisgyerekes anyukák – fontos, hogy ez a szülő nőkre és történeteikre is igaz legyen, és a Burok ebben a közönség soraiban ülőknek is sokat segíthet.
