Vajon hogyan nézhetett ki a barokk korban Velence? Az oly jól ismert, évente turisták tízmilliói által felkeresett és agyonfotózott helyszínek, mint a Szent Márk tér vagy a Canal Grande köszönnek vissza a Magyar Nemzeti Galéria kamaratárlatán, ám ezúttal olajfestményeken. A 18. században virágkorát élő veduta, azaz tájképfestészet legnagyobb mestereinek egy-egy képét tekinthetjük meg, melyek a CIB Bank anyabankjának, az Intesa Sanpaoló műgyűjteményének a részei, és egy utazókiállítás keretében érkeztek Budapestre.

Ma már, amikor mindenkinek a zsebében ott lapul egy hihetetlenül kompakt kis fényképezőgép, amivel olyan és annyi képet képet készítünk egy-egy helyszínről, amennyit csak nem szégyellük, és aztán ezeket egy kattintással meg is oszthatjuk a nagyvilággal, egészen érdekes elmélyedni a Nemzeti Galériában most kiállított négy barokk kori festmény világában. A fényképészet feltalálása előtti városok látképét a festők örökítették meg, a veduta, azaz látkép ábrázolás alapjait a 15. században fektette le Vittore Carpaccio és a Belliniek. Már ebben a korai időszakában is kiemelt helyet foglalt el ez a műfaj a velencei festészeti hagyományban, de igazi virágkorát a 18. században élte.

És miért pont ekkor? Velencének ekkorra apadtak el végleg a klasszikus, főleg kereskedelemből származó jövedelemforrásai, és fedezte fel magának a turizmusban rejlő üzletet. A korszakban a művelt, angol arisztokrata ifjak számára szinte kötelező európai Grand Tour kihagyhatatlan állomása lett a vízi város, és a látképek – mint a korszak “képeslapjai” – egyre keresettebbek lettek. A festményeken a helyszínek, melyek visszatükröződnek, a tizennyolcadik századi memoárok – Casanova, Byron, Ruskin – örök Velencéje, az a város, ahol a kalandokon kívül már nem történik semmi, de mégis, még hasonlóságukban sem válnak unalmassá, mert a város állandó  létezését és különlegességét erősítik meg.

A leghíresebb tájképfestő, Canaletto nemcsak a vízen ringatózó Velencét, de a szárazföldi Mestrét és Padovát is megfestette, és híresek a Londoban készült Temze-parti látképei is. Képein a tökéletes építészeti pontossággal megörökített környezetet apró figurák sereglete, a mindennapi apró-cseprő dolgaikat végző vagy éppen karneválra sereglők tömegei népesítik be, megteremtve a helyek felismerhető atmoszféráját is. Képeit nagy számban vásárolták az angol utazók, amolyan emlékként.

Marieschi kezdetben inkább a képzeletbeli tájképeket capricci-ket festett, utána kezdett el foglalkozni a veduta műfajával, Canaletto mindenképpen nagy hatással volt rá.

Guardi vedutáit nézegetve érthetjük meg, hogy ennek a stílusnak az igazi célja mégsem az volt, hogy a korabeli látképet és városi sziluettet ada vissza tökéletes pontossággal, hanem a festői hatást, továbbá a vizuális élmény megteremtése volt a fontos.

Az antwerpeni Hendrik Frans van Lint nagy valószínűséggel soha nem is járt a lagúnák városában. A legvalószínűbb, hogy személyes élmények helyett csak pályatársai Velencében készült munkáira támaszkodott művei megalkotásakor.

A kamaratárlat négy képe a CIB olasz anyabankjának, az Intesa Sanpaolónak vicenzai múzeumából származnak, a Palazzo Leoni Montanari – tizennyolcadik századi velencei gyűjteményének kiemelkedően fontos darabjai. Az olasz bankok a reneszánsz kor óta kiveszik részüket az ország kulturális fejlődéséből, az Intesa Sanpaolo pedig régi hagyományához híven ma is aktív szerepet vállal Olaszország kulturális életében, a Kultúra Projekt keretében Milánó, Nápoly és Vicenza városközpontjában álló műemléképületekben múzeumokat alakítottak ki, hogy a bankcsoport építészeti és művészeti örökségét  bemutassák a helyi közösségeknek is, ami nem kevés, hiszen az Intesa Sanpaolo gyűjteményeiben több mint 20 ezer műalkotás található, ezekből mintegy 10 ezer kiemelkedő művészeti értéket képvisel.