Mindig is izgatott bennünket, hogy milyen lehet a műtermek világa. A fejünkben francia, olasz vagy éppen amerikai filmek emlékképei, irodalmi élmények nyomán keletkezett víziók élnek erről, pedig sokan itt vannak köztünk, akik képzettek és egyéni stílust alakítottak ki, mégsem könnyen jutnak el a hazai nagyközönséghez. Ilyen hát a művészek világa, amit sorozatunk segítségével szeretnénk kicsit közelebb hozni. Most Keresztes Zsófit mutatjuk be.
Az idén Esterházy-díjjal jutalmazott Keresztes Zsófi története rendhagyó, hiszen festőként indult, most mégis szobrokat készít. Grandiózus, térben burjánzó, elfolyó, önmagukat nyaldosó és felemésztő műveinek titkaiba avatott be minket budafoki műtermében.
Körülbelül egy órát utaztunk az egykori Haggenmachersörgyárban kialakított art quarter budapest művészeti negyedbe, amely a budafoki Törley gyáron túl helyezkedik el. Zsófi is ennyit szokott békávézni Óbudáról, ezért ha dolgozik, nem is tervez más programot már aznapra, mert az ingázás rengeteg időt elvesz. Előfordul, hogy ha elkapja a munka, nem is megy haza, annyira be tudja szippantani 24 órára az alkotói folyamat.
A műterembe belépve egyáltalán nem lepődtünk meg a kaotikus állapotok láttán, hiszen nehéz elképzelni, hogy egy fúró, faragó, nehéz anyagokkal dolgozó képzőművész pont a rendrakásra ügyeljen munka közben. Kiszolgált számítógépház, varrógép, dobozok, vízforraló, különböző anyagfoszlányok, földön heverő rózsaszín faragványok hevernek mindenütt, és ami különös volt számunkra, sok festmény lógott a falakon. Zsófi Keresztesi Botonddal osztja meg a műtermét, aki a névhasonlóság ellenére se nem a férje, se nem a testvére, hanem a majdnem azonos vezetéknevű párja. A művészi magányt sokan nagyra értékelik, de Zsófi nem szeret egyedül dolgozni, számára inspiráló, ha lát mást alkotni, és így legalább tudnak egymással időt tölteni. Továbbá lehet pozitív hozadéka is annak, ha jön visszajelzés, észrevétel, kritika, és nemcsak Botondtól, hanem az AQB-ben dolgozó más művészektől is.
Középen épp egy rózsaszín, üvegmozaikokkal borított valami készül egy állványon, a legtöbb műalkotás viszont elcsomagolva áll a terem közepén, egyelőre tárolóhelyiségre várva. Ez jelenti most a fő logisztikai problémát, az eddig elkészült szobrok a bécsi Gianni Manhattan galériában, Zsófiék lakásában és a szüleinél vannak. Zsófit a nagyméretű munkák jellemzik ugyanis, de az elején több bátorság kellett hozzájuk, ami nem volt mindig adott.
Szobrászat ≠ funkcionális tárgyak
Keresztes Zsófia 1985-ben született, és 8 éve diplomázott a Képzőművészeti Egyetemen festő szakon. A Kisképzőn kerámia szakon tanult, de a többi művészeti ághoz képest funkcionális tárgyakat készítő iparosnak érezte magát, mert ekkor még nem látta át, hogyan lehetne a technikát a képzőművészetbe integrálni. Ez az érzés tolta afelé, hogy festő szakra menjen, ahol hamar észrevette, hogy a keramikus múlt és térbeli tárgyak szeretete akaratlanul is bekúszik a művészetébe. „Folyamatosan lemászott a vászonról a munka, elkezdtem különböző anyagokat applikálni bele, varrni, tömni a vásznat, hogy ne legyen olyan sík a kép” – emlékszik vissza az egyetemi évekre Zsófi. Viszont nem akart átmenni szobrász szakra, mert elölről kezdhetett volna mindent. A mestere nem nagyon tudott hozzászólni, hagyta szabadon dolgozni. „Elvoltam a sarokban, nem zavartam senkit” – mondta Zsófi. A diplomamunkája is textilszobrokból állt, és ezután nem volt könnyű művészként érvényesülnie – az áttörést, majd a további lehetőségeket Rieder Gábor kurátor Art + Text Budapest galériában szervezett csoportos kiállítása hozta el.
Mire gondolt a művész?
Zsófit mindig is érdekelték a bizarr témák, volt, hogy papírral dolgozott, de a fluid, örvénylő formavilág jellemző volt rá. Tett kitérőt másféle alkotások felé is, megformálta például Katie Cotton, az Apple PR-menedzserének mutatóujját, és elhelyezte egy IPhone-dobozban, ami ereklyetartóként szolgált. Ekkor nagyon foglalkoztatta az a téma, mik lesznek majd korunk ereklyéi, milyen tárgyakat fetisizálhat társadalmunk.
A digitális, virtuális valóság a mai napig izgatja, és készülő munkáján magyarázta el nekünk, hogyan transzformálja ezzel kapcsolatos érzéseit műalkotássá. „Még ki lesznek fugázva az üvegmozaikok közötti rések, és jön bele egy nyelv műbőrből, ami nyúlványként áthatol a testén. A fejének ad egy támaszt, mint egy párna. Mintha önmagát próbálná ízlelgetni, akár egy sebeit nyalogató figura, egy végtelenül nárcisztikus lény.”
Zsófi persze nem szeretné belemagyarázni a saját megfejtését a műbe, de a folyamatosan változó, androgün, önmagukat megemésztő és újra megteremtő lények szerinte mutatnak analógiát azzal, hogyan formálódunk a digitális és valóságos világok összefolyásában, a közösségi oldalakon keresztül. Hasonló az üzenete a készülő szobor mögött a falon lógó A kannibál önarcképe című műnek: egy kéz a saját arcát tartja, mint egy kis korongot, ami hiányzik a fejéből.
Az anyag rejti a saját jövőjét
Zsófinál a hosszas tervezést az anyag megtalálása igényli, mert ha az megvan, már sokkal spontánabbul alakul az alkotói folyamat, és egy ideje polisztirol nála a sláger. „Imádok a lehulló darabokból, a maradékokból is építkezni. Ez például olyan, mint egy lehulló könnycsepp, és ez már jó kiindulópontja lehet egy következő tárgynak” – magyarázta.
„Sokszor azt érzem, hogy az anyagok magukban hordozzák a formát, és az általam elkövetett hibák, tévedések által jön belőlük ki az, amit addig rejtettek. Mintha lenne bennük egy mag, amiben rejlik egy növény. Fluidak, bármikor felvehetnek egy másik alakzatot” – mutat a könnycseppre.
A kifaragott, lefestett vagy más módon megmunkált művet mindig kiegészíti valami oda nem illő anyaggal. Azok közé a képzőművészek közé tartozik, akik szorosan kötődnek a fizikai megformáláshoz és az anyaghoz, míg vannak, akik pontosan megterveznek egy alkotást, és azt terv alapján legyártatják. „Nem szeretek terv alapján véglegesíteni egy-egy ötletet, így tudok fejlődni, hogy nyitva hagyom a kapukat” – indokolja munkamódszerét. Asszisztensen mondjuk gondolkodik, olyan monoton, egyszerű munkák elvégzésére, mint az üvegmozaikok felvagdosása, mert ez akár napokig is eltart.
Neki pedig rengeteg a munkája, novemberig tele van a naptára. Jelenleg egy Katona József utcai elhagyatott lakásban berendezett csoportos kiállításon is látható egy szobra, de egy csoportos vándorkiállításra is készül, aminek az első helyszíne Riga, majd következik Brüsszel és Krakkó. Mikor találkoztunk, éppen ezért előtte este le se feküdt aludni. Utána szerepel csoportos kiállításokon Antwerpenben, Berlinben, az Esterházy-díj miatt Eisenstadtban, majd Baselben egy kortárs művészeti vásáron.
