Híres budapesti rejtélyek – tömegesen kerültek külföldre magyar halottak csontjai

1922 tavaszán négy orvostanhallgató olyasmit látott, amire addig senkinek sem volt bizonyítéka. Azért csaptak fel detektívnek, hogy kiderítsék, ki és hogyan akadályozza meg őket abban, hogy jó orvosok legyenek. Arra akartak rájönni, hová tűnnek a holttestek az egyetemről, amelyeket nekik kellett volna felboncolniuk a gyakorlati órán. „Ott sétálgattunk a temetőben, álldogáltunk síroknál, mintha valamelyik hozzátartozónk előtt rónánk le a kegyeletünket. Láttuk, hogy a halottaskocsi behozott egy hullát a hullaházba, aztán eltávozott” – mesélték másnap a többieknek az Orvostudományi Egyetemen. Ez délben volt. Egészen estig nem történt semmi. Úgy tíz óra körül viszont három alak jelent meg. Kulccsal kinyitották az ajtót, gyertyát gyújtottak és bementek a hullaházba. Körülbelül egy óra múlva jöttek ki, hullával együtt.

„Gondoltuk, hogy az lehetett, mert ketten egy nagy bőröndöt cipeltek. A harmadik bezárta az ajtót. Úgy határoztunk, hogy közülünk kettő követi a bőröndösöket, ketten pedig megnézzük, mi maradt bent a hullaházban. Hiszen teljesen nem lehet eltüntetni a halottat, mert akkor hogyan temetik el másnap, vagy hogyan ravatalozzák fel? Sperhaknival kinyitottuk a hullaház ajtaját, s – legnagyobb megdöbbenésünkre – a holttest ott feküdt a ravatalozóasztalon.” A halotton ruha is volt. Látszott, hogy előkészítették a temetési szertartásra.
„Már azt hittük, hogy a bőröndöt üresen vitték el, bár ketten fogták és látszott, hogy nehezen emelik, amikor én véletlenül megtapogattam a hulla zakóját. Túl puhának éreztem. Szétnyitottam, s mit gondoltok, mit találtunk?” – kérdezte egyikük. A ruhát vattával tömték ki. A fejet és a négy végtagot pedig drótokkal kötötték össze, hogy másnap a hozzátartozóknak ne tűnjön fel, hogy valami nincs rendben. Eközben a másik két orvostanhallgató egészen a Bonctani Intézetig követte az autót.

A preparálótermekbe nem léphetett be akárki. Hullamérgezésre és a törékeny anyagok táblára hivatkozva az intézet dolgozóin, a segédeken és a preparálókon kívül más nem tehette be ide a lábát, így aztán, amikor a felbőszült orvostanhallgatók elmentek hozzájuk, hogy kiderítsék, mi van a test többi részével, őket sem akarták beengedni. A fiúk felkészültek az ellenállásra. Lefogták az ajtót csak résnyire kitáró preparátort, betömték a száját, összekötözték a kezét és a lábát, majd lefektették az egyik sarokba. Nagy svunggal robogtak be a terembe, ahonnan a preparátorok azonnal megpróbálták őket kituszkolni. Ebben a helyiségben tucatjával sorakoztak a csontvázak és mindegyiknek megvolt a feje, keze, lába. De akkor hol van a ravatalozóból lopott holttest maradványa? A kérdésre akkor kapták meg a választ, amikor a szomszéd terembe is berontottak. Preparáláshoz előkészített testmaradványokat találtak, amelyeknek nem volt keze, lába és a feje. Ezek mellett egy asztalon hatvan-nyolcvan koponya, kéz-, és lábcsontváz sorakozott.
Az orvostanhallgatók egy része elsétált a rendőrségre, a másik pedig a Népszava szerkesztőség felé vette az irányt. Mindenhol elmesélték, mit láttak és mi történt velük. A rendőrök nyomozást indítottak, az újságban pedig újabb cikk jelent meg a jelenségről, amelyről március 14-én ők írtak először. A hullahiány különösen azért volt feltűnő, mert egy év sem telt el a Tanácsköztársaság leverése után indított Fehérterrortól, amelyben százakat gyilkoltak meg. Valójában nem is volt hiány holttestekből, csak az orvostanhallgatóknak nem maradt elég.

„Az intézetek hallgatói elégtelen mennyiségben jutnak boncolási anyaghoz. A hullahiány fokozott mértékben érezteti hatását Lenhossék professzor intézetében, ahol a legnagyobb a hallgatóság száma. (…) A bajok egyik forrásául nagyarányú embercsont-exportot emlegetnek. Emberi csontok és csontpreparátumok anatómiai és egyéb célokra, úgy látszik, keresett árucikket jelentenek külföldön” – olvasható a Népszava 1922. március 14-i számában megjelent a Miért nem dolgozhatnak a bonctani intézetek hallgatói? című írásában.
A cikk után a bonctani intézet megbízottja a Közoktatásügyi Minisztériumhoz fordult azzal, hogy éjszakánként kicsempészik a csontvázakat. A minisztériumban azt felelték, nincs törvényes alap arra, hogy megakadályozzák az embercsont kivitelét. Mivel érdemben nem történt semmi, ezért gondolták úgy a hallgatók, hogy maguk próbálnak elég bizonyítékot gyűjteni egy feljelentéshez. Ebben az állt, hogy Budapesten valóságos hullabörze működik, ahol emberi hullákkal, emberi testrészekkel kereskednek. „Volt a magyar rendőrségnél egy bűnügyi osztály, de létezett egy detektív testület is akkoriban. Ez utóbbi akkor állt szolgálatba, amikor felderítésre volt szükség, vagyis álruhába kellett bújni. Ezen az ügyön is dolgoztak” – mondja Bezsenyi Tamás, az NKE RTK Kriminalisztikai Intézet tanársegédje, kriminalista.

Az éjszakai események és a névtelenül tett feljelentés után 1922. május 5-én indult el a hivatalos nyomozás. A hallgatók szerették volna, ha hullacsonkítás és hullarablás ügyében vonják felelősségre a tetteseket, de a büntetőtörvénykönyv alapján ilyen tényállásban nem indíthattak eljárást. Csak hivatali sikkasztás ügyében járhattak el, hiszen tényszerűen azt lehetett megállapítani, hogy bizonyos alkalmazottak eladták a rájuk bízott holttesteket.


„Nagyon nehéz volt elkülöníteni, főleg hosszú évekre visszamenőleg, hogy melyik testtel mi történt. Csak annyit lehetett tudni, hogy a legtöbbet kipreparálták. Ez viszont oktatási, tudományos célú tevékenységnek számított, amelyet nem lehetett gyalázásként felfogni. A preparálást nem tekintették egyéni perverzió kiélésének, ezért lett a büntetőjogi tényállás a sikkasztás” – magyarázza a kriminalista.

A nyomozás az anatómiai intézet első számú udvaráról indult, ahol a feljelentő szerint a „tulajdonképpeni machináció” folyt. Az itteni kamrákba azok a halottak kerültek, amelyeket a vidéki vagy a budapesti kórházakból hoztak ide, hogy kórbonctani célokra használhassák az egyetemisták. Ezek mellett olyan öngyilkosokat szállítottak ide, akikről nem sikerült megállapítani, hogy kicsodák. Az anatómiai intézetbe került holttestekkel a szolgáknak kellett elszámolniuk az intézet vezetősége felé.

„Amikor Mayer detektív főfelügyelő vezetésével a detektívek az anatómiai intézet udvarára beléptek, ott hat nagy becsomagolt ládát találtak. A detektívek felbontották a ládákat és legnagyobb megdöbbenésükre kitűnően becsomagolt, nagyszerűen preparált emberi csontvázakra akadtak. A rendőrség emberei azonnal lefoglalták a hat ládát és intézkedtek, hogy azokat a rendőrség épületébe szállítsák” – írta meg Az Est 1922. május 11-én.
A ládában lévő 17 teljes csontváz és néhány csontmaradvány begyűjtése után nekiláttak a munkának. A nyomozók tíz helyen tartottak házkutatást. Ezek eredménye is igazolta, hogy a névtelen feljelentésben van igazság. Sikerült megállapítani, kik vettek részt a „bűnös üzérkedésben”. A bonctani intézet alkalmazottjait dr. Kozmány Ferenc rendőrfogalmazó és Mayer János detektív-főfelügyelő hallgatta ki. Eleinte mindenki tagadta a hivatali sikkasztást. Senki sem beszélt börzéről, kínálatról, keresletről vagy árakról, sőt, még arról sem tudtak semmit mondani, hogyan kerültek a ládák az intézet udvarára.
Egyedül Farkas Béla volt az, aki megingott a válaszokban. Végül az ő vallomása alapján sikerült a többi hullaszolgát is részben beismerő, részben ellentmondásokkal teli vallomásra bírni. Verda Döme, Rejtő Endre, Bairfbuch János, Stein Sándor, Magyar Aladár és Weinhardt Dezső hullaházi szolgát  – vagy ahogy akkoriban mondták: halottmosót – és Hőgye Lajos főpreparátort is őrizetbe vették. Rajtuk kívül még a Rókus-kórház Holland nevű szolgáját csukták le. A Szent János Kórház alkalmazottjainak szerepe is felmerült az ügyben.

„Másfél évvel ezelőtt megkeresték az anatómiai intézetet Angliából, hogy szállítsunk nekik kikészített emberi csontvázakat, mert náluk vallásos és családi okokból roppant nehezen lehet hozzájutni holttestekhez. Erről beszélgettem kollégáimmal és akkor úgy határoztunk, hogy mivel nálunk úgyis sok hulla van, majd küldünk ki nekik. Egy vállalkozó küldte hozzánk a levelet, aki ilyesmivel foglalkozott, és aki az angol orvosegyetemeket látja el csontvázzal.  Elhatároztuk, hogy segítünk angol kollégáinkon… Nem gondoltunk mi semmi rosszra...” – vallotta Hőgye Lajos.
Kiderült, mi zajlott a zárt ajtók mögött. Négy nap nyomozás után megállapították, hogy „a borzalmas részletek, amelyekről az első pillanatban azt gondolták, hogy beteg agyvelő találta ki azokat, – javarészben igazak. Már eddig is tisztán áll az, hogy Budapesten valóban volt hullabörze és bizonyos, hogy a külföldre való kiszállítás két esztendőn keresztül igen nagy arányokban történt” – fogalmazott Az Est tudósítója 1922. május 11-én. A főpreparátor az eljárásról is beszélt. Azt mondta, forró vizet öntöttek a testekre azért, hogy minél egyszerűbb legyen lekaparni róluk a húst, amit aztán kidobtak.

„Voltak az úgynevezett gratishullák, amelyeket kórházak adtak át oktatási célra és azok, amelyekért nem jelentkeztek. Ez utóbbiak számát is lehetett azzal növelni, hogy valakitől fülest kaptak. Hőgyéjéknek mindenhol volt informátoruk. Mindenhol voltak olyan nővérek, altiszti besorolású személyek, mosodások, bárkik, akik értesültek arról, hogy fekszik náluk olyan holttest, akit emberi mivoltában, a halála előtt senki sem látogatott meg” – magyarázza Bezsenyi Tamás.
A holttestek szétdarabolva kerültek a börzére, ahol ügynökök várták az „árut”, amit budapesti cégek szállítottak el. A hullákat vagy hullarészeket elsősorban külföldi egyetemeknek, orvosi főiskoláknak, anatómiai intézeteknek adták el, ahol azokat tanulmányi célra használták vagy kipreparálták. A kórházak szolgái is áruba bocsátották a holttesteket. A hullákat a kórházból nem a temetőbe, hanem egyenesen a hullabörzére szállították. És amikor annyira megnőtt a kereslet, hogy elfogytak az intézetben lévő holttestek, a ravatalozóból kezdték „kilopkodni” a testeket.
„Ma már tudjuk, hogy nemcsak külföldi egyetemeknek, főiskoláknak és anatómiai intézeteknek adták el a csontokat, hanem képzőművészeknek is. Ha belegondolunk, Barcsay Jenő anatómiai albuma nagyon jó és hasznos, de vajon mennyivel volt könnyebb művészeknek, grafikusoknak egy-egy igazi csontot vagy akár egy egész csontvázat látni, amelynek segítségével a testalkatot sokkal hitelesebb tudták megrajzolni?” – mondja a kriminalista.

Feltehetően több cég vett részt a kiterjedt csontexportban, de csak egy nevét dobták a köztudatba. A Hőgye-féle csontvázak többségét ugyanis az Üllői út 12. szám alatt működő Reichert K. utóda, Reimann György optikai cég vásárolta meg és szállította a bécsi, jénai, stockholmi tudományos intézetekbe és Dániába is. „A rendőrség kérdésére a Reichert-cég kijelentette, hogy ők valóban vásárolták ezeket a csontvázakat, arról azonban nem volt tudomásuk, hogy tiltott dolgot követnek el, mert azt hitték, hogy a szolgák az anatómiai intézet vezetőségének tudtával árusítják a csontvázakat” – olvasható a Pesti Hírlap május 11-ei számában.
A nyomozás során azt is megállapították, hogy a cég „békebeli árakon” vásárolt és busás haszonnal adott el. A szolgák egy hulláért – attól függően, hogy mekkora és mennyire értékes tudományos szempontból – 2-4 ezer korona körüli összeget zsebeltek be a cégtől, amelytől egy-egy testet 70-80 ezer koronáért vásároltak meg a külföldiek. Olyan „áru” is volt, amelyért a 100 ezret is megadták.

A nyomozók szeme előtt lassan kirajzolódott egy kiterjedt hálózat, amely külföldre szállította a magyar halottak csontjait. Ugyanakkor a ma már megbotránkoztató jelenség akkoriban nem számított egyedinek, sőt, még csak magyarnak sem. Évtizedek óta üzleteltek csontokkal az egész világon. „A törvényszéki bonctan akkoriban mostohán kezelt gyerek volt, így hatalmas lehetőséget nyújtott azoknak, akik élősködni akartak” – magyarázza Bezsenyi Tamás.
A kriminológus kutatási szerint 1896-ban New Yorkban, a városi hullaház összes alkalmazottját letartóztatták amiatt, mert olyan holttestekkel üzérkedtek, amelyekért a rokonok vagy ismerősök nem jelentkeztek. Ebből évenként átlagos 50 ezer dollár bevételük volt. Az amerikai lapok arról cikkeztek, hogy egyes holttesteket egész Amerikán végigutaztattak és balzsamszereket reklámoztak velük. „Ezeken a holttesteken mutatták be a közönségnek a termékeiket a különböző cégek. Igen sok holttestet vásároltak orvosok kísérletezés céljából, amelyhez nem csak a csontok kellettek.”

1895. február 8 –án Londonban tört ki a csontexport botrány. „Belgiumban egész kiviteli üzletek alakultak arra, hogy Angliát ellássák holttestekkel, amelyeket antiszeptikusan integráltak és úgy elpakoltak, hogy egész konzervált állapotban jutottak el a Szigetországba” – mondja a kriminalista. Ezek darabonként átszámítva legkevesebb hatvan forintért keltek el, ami abban az időszakban igen csak jó pénznek számított. Az a tény pedig, hogy az angol kikötővárosokban külön vámot szedtek a holttestek után, azt jelzi, hogy tudtak róla, sőt elfogadták a jelenség létezését, még ha nem is szabályozták törvényekkel. 1899-ben az angol lapok azt írták, hogy a szudáni hadjáratnak köszönhetően a csontexport, amely pangásnak indult, ismét talpra állt.
„Az anatómiai célokra szolgáló áruban felduzzasztották a kínálatot a hófehér csontú és formai tekintetben tökéletes dervis csontvázak, a legyilkolt szudáni muszlim ellenállók maradványai” – teszi hozzá Bezsenyi Tamás, aki azt is elárulja, hogy az angolokat becsapták, hiszen úgy képzelték, hogy anatómiailag ezek különböznek a fehér ember csontjaitól.

A csontexport tehát nem számított bűncselekménynek a 19. század végén, de még a 20. század elején sem. Magyarországon az első esetet 1907-ben dokumentálták. Szegeden egy bizonyos Hering professzor volt az, aki preparátumokat készített testekből, amiket aztán eladott, elsősorban iskoláknak. Kiderült, hogy a szegedi közkórházban a szegények temetőjébe szánt halottaknak csak a hús részét temették el, a csontokat a professzorhoz szállították.
1913. szeptember 6-án már egy budapesti esettel kapcsolatban jelent meg egy cikk a Népszavában Garázdálkodás a holttestekkel címmel. Ebben az a történet olvasható, amelyben egy asszony halott édesanyja holttestét szeretné kikérni a Nagyvárad téren lévő Szent István Kórházból. A gondot az okozta, hogy a cipész felesége négy nappal később értesült anyja haláláról, akkor meg már hiába fizetett a halottmosónak és az orvosnak is, nem találták meg a tetemet, így nem tudta eltemetni az édesanyját.
„Ebből a történetből kiderül, hogy az egyetemnek létezett egy állami szabályozáson kívül eső önálló territóriuma. A csontkereskedelem tehát 1922-ben engedélyezett volt belföldön. Arra viszont senki sem adott engedélyt Hőgyééknek, hogy külföldieknek adják el a tetemeket sokkal jobb áron” – mondja Bezsenyi Tamás.

Az 1922-es csontexport botrányban letartóztatott embereket hivatali visszaélésben és sikkasztásban bűnösnek találták, pár évnyi fogdával megúszták. Az eset viszont rávilágított arra, hogy szabályozni kell ezt a fajta kereskedelmet. Még ebben az évben a Bethlen-kormány rendeletet adott ki a holttestekkel való üzérkedés ellen, amiben az állt, hogy a kiviteli tilalom alatt álló áruk, mint az anatómiai készítmények, csontvázak, hullák és hamvvedrek ezen túl csak pénzügyminiszteri engedéllyel vihetőek külföldre. A belső kereskedelmet viszont nem szabályozták, így a hullabörze az országhatárokon belül még legalább egy évtizedig élt és virágzott.