Németország több sikeres közönségfilmmel dolgozta föl az NDK-idők világát, ezzel szemben a magyar filmművészet leginkább buta és félreértelmezett filmszatírákkal igyekezet pótolni azt az űrt, amelyet kint például a Good bye Lenin vagy a Mások élete című alkotások töltenek be. Az 1989 - Határon című film megtekintése előtt az első és legfontosabb kérdésünk az volt, hogy vajon sikerülhet-e mindez egy magyar dokumentumfilmnek? Elég érett-e minderre a magyar film? A válasz felemás.
Az 1989 - Határon megosztó, de mindenképp magával sodró alkotás, ami már önmagában szép eredmény egy dokumentumfilmtől. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a magyarok mellett dán, norvég és német alkotók komoly szerepet vállaltak a film megszületésében.
Az Oscar-jelölt dán rendező, Anders Ostergaard és Rácz Erzsébet kreatív dokumentumfilmjében tulajdonképpen két, egymással szorosan összefüggő szál fut: az egyik az utolsó MSZMP-s miniszterelnök, Németh Miklós portréja, a másik pedig egy, az NDK-t elhagyni készülő fiatal pár története.
A kamerával szemközt helyet foglaló Németh végig angolul, egyes szám első személyben mesél a rendszerváltás környékének - főként a kulisszák mögött zajlott - eseményeiről. A számtalan érdekes és humoros részlet kifejezetten szórakoztató, de a vetítés végén az az érzésünk támadt, hogy a mesélő mesterien osztotta két részre a történetet. Az egyik narratíva szerint mindent nagyon tudatosan tett a békés átmenet érdekében, a másik szerint pedig ő csak „követte" az eseményeket, és a keményebb sztoriktól mindig is kellő távolságot tartott. Biztosan sok igazság van ebben; de azért nehezen hihető, hogy bizonyos módszerekről az ország miniszterelnöke csak hallomásból vagy jelentésekből tudott volna.
A másik, néha thrillerbe illő történet a keletnémet Gundula Schafitel és Kurt-Werner Schulz sztorija. Torokszorító jelenet, amikor a fiatal pár a még a saját gyereke előtt sem mer beszélni a szökésről, ezért a kicsire csukja esténként az ajtót, nehogy az kikotyogjon valami olyasmit, amiért szigorú büntetést kapnának. A páneurópai piknik idején rögzített, sokszor látott képsorok pedig ugyanolyan erővel hatnak 25 év után is: az autójukat hátrahagyó, a szabadság felé futó emberek arca láttán elfogynak a szavak.
A film megtekintése után egyetlen, de annál nagyobb és kínzóbb morális kérdés maradt bennünk. Hogyan ítéljük meg azt az egyént, aki - a film narratívája szerint - jó céltól vezérelve, egy kis faluból magát felküzdve, később a keményvonalasokkal nyíltan összetűzve, de mégiscsak egy elnyomásra épülő rendszerben töltött be fontos szerepet? Hiszen ne legyen kétségünk: Magyarország helyzetét össze sem lehet vetni például Romániával, de ettől itt még ugyanúgy diktatúra volt, ahol embereket fenyegettek, vertek meg brutálisan vagy lőttek agyon, mert egy szebb élet reménye felé futottak.
A film ugyanis egyfajta üdvtörténetet tár elénk, középpontba helyezve a rendszer egyik legbefolyásosabb „fogaskerekét". Hiába ugyanis a leggondosabb történészi munka, negyed század elteltével, jórészt négyszemközti, bizalmas párbeszédekre és az egykori főszereplő narratívájára támaszkodva dokumentumfilmet készíteni mégiscsak problémás.
Németh újrarajzolt portréját nem árt fenntartásokkal kezelnünk tehát, de érdemeit el kell ismernünk.
A vitás kérdések ellenére, vagy éppen ezért, az 1989 - Határon megtekintése erősen ajánlott mindenki számára. Sok, eddig ködös részlet derül ki a vetítés 97 perce alatt végig kifejezetten izgalmas, helyenként humoros alkotásból.
A sajtóvetítés után kijövünk a friss levegőre, az Uránia előtt egyszerre süt a nap és poros a levegő. Felszabadító az érzés, hogy a sok probléma ellenére mégis egy szabad világban élünk.
