Forgács Ferenc közgazdász írói babérokra vágyott, így beadott a Vígszínházhoz egy darabot, amit ő írt. A színház megköszönte ugyan, de visszautasította. Nem sokkal később viszont bemutatta saját házi szerzője, Indig Ottó friss darabját. Ez pedig egy több évig tartó plágiumpert indított el, ami a korszak, az 1930-as évek első számú kultúrbotránya volt. Ennek végéről a 8 Órai Ujság így számolt be:
Forgács Ferenc, mint ismeretes, bitorlási pert indított a Vígszínház ellen azon a címen, hogy Indig Ottónak Ember a híd alatt című darabja az ő (Forgács Ferenc) Szép élet című darabjának a plágiuma. Forgács Ferenc tényleg Indig Ottó előtt nyújtotta be darabját a Vígszínháznak, amely azonban azt nem fogadta el előadásra. A perben a budapesti törvényszék megkereste a szerzőjogi szakértő bizottságot. A bizottság megállapította, hogy Indig Ottó darabja egészen más, mint Forgácsé, de van a darabban egy sajátságos mondat és e mondatot olvasva alig lehet elhinni, hogy a két szerző ne ismerte volna egymás darabját. A törvényszék végül is elutasította Forgács keresetét azzal, hogy a szóban levő mondatnak Indig Ottó darabjában nincs jelentősége. A tábla ezt az ítéletet helybenhagyta.
1933-ban a Heves megyei Erdőtelken élt, akkoriban a húszas évei végén járó közgazdászt, Forgács Ferencet a barátai keresték meg azzal, hogy a Vígszínház bemutatott egy új darabot Ember a híd alatt címmel, ami megdöbbentő módon hasonlít Forgács Szép élet címmel írt, a színház által elutasított darabjára, de annyira, hogy szinte csak a címét változtatták meg. A fiatalember úgy gondolta, erről a saját szemével is meg kell győződnie, ezért jegyet váltott az előadásra, megnézte, és ugyanarra a következtetésre jutott, mint a barátai. Levelet írt hát a Vígszínháznak, amiben felháborodásának adott hangot, és elégtételt követelt. Mivel a színház még csak válaszra sem méltatta, polgári perben igyekezett igazát érvényre juttatni: húszezer pengőt követelt, tízezret erkölcsi, tízet pedig anyagi kártérítés gyanánt.
A per 1934 márciusában vette kezdetét a Budapesti Törvényszéken, és hatalmas érdeklődés kísérte. Forgács a művét egy évvel korábban küldte meg a színház részére, ahonnan azt a választ kapta, hogy bár a darab mutat némi írói tehetséget, de átgondolatlan, életszerűtlen, és a Vígszínház közönsége nem fogadná azt jó szívvel, magyarul: megbukna. Nem sokkal ezután viszont elkezdték hirdetni Indig Ottó, a színház házi szerzőjének új darabját, amire Forgács plágiumként hivatkozott.
Hiába találtak a két darabban azonos szövegrészeket, és hiába tűnt úgy eleinte, hogy a pert Forgács nyeri, végül ő bukott el, és az eljárás összes költségét is neki kellett megtérítenie. Pedig a színház védekezéséről, mely szerint Indig nem Forgács, hanem egy másik mű alapján írta meg a sajátját, méghozzá engedéllyel, kiderült, hogy nem igaz, ráadásul az eredetileg jogászvégzettségű Indig Ottó, aki tisztában volt minden jogi kiskapuval és csűrés-csavarással, egyszer sem jelent meg a bíróságon, így őt meghallgatni sem tudták.
A helyzetet Forgács szempontjából rontotta az is, hogy Indig Ottó befolyásos baráti körrel rendelkezett nemcsak a színházi és a filmes világban, hanem a sajtóban is. A kor elismert műkritikusa, Schöpflin Aladár irodalomtörténész még cikket is írt a tekintélyes Nyugatba, amiben kissé elkente a témát azzal, hogy az írók gyakran „kapnak ihletet” más szerzők műveiből vagy azok egyes részleteiből, sőt odáig is elment, hogy azt írta, a hétköznapi emberek általában „görcsösen féltik minden kis tulajdonkájukat és pénzt akarnak kisajtolni minden kis lehetőségből”. Indig mellett olyan hírességek álltak ki, mint Jávor Pál vagy Csortos Gyula, ráadásul a filmvásznat is meghódította. Az Ember a híd alatt az 1936-os év és a korszak egyik legnagyobb filmsikere volt, a filmplakáton Indig Ottó mint szerző nevével. Ezek után borítékolható volt, hogy fellebbezés ide vagy oda, a pert Forgács Ferenc elbukja, és így is történt.
Forgács Ferencből később sem lett író vagy színpadi szerző, a per alakulása nyilván elvette a kedvét. Továbbra is Erdőtelken élt, és állítólag élete végéig képtelen volt feldolgozni a történeteket. Ezzel szemben Indig Ottó a lehető legjobban jött ki a történetből. A 30-as évek végén Párizsba költözött, majd a háborút követően Münchenbe, és nyugdíjazásáig a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. A halál 1969-ben Svájcban érte, utazás közben: kiesett a vonatból, és a szörnyethalt.
Forrás:
- Sereg András: Leporolt akták – Perben a XX. századdal, INDA Press Kft., 2024
- Magyar Hirlap, 44. évfolyam, 1934. december 1.
- Esti Kurir, 14. évfolyam, 1936. március 5.
- 8 Órai Ujság, 23. évfolyam, 1937. április 7.
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: Polyák Attila - We Love Budapest)
