A több mint egy évszázada épült, XIX. kerületi telep létrehozásának ötlete a polihisztor építész, Kós Károly fejéből pattant ki, aki szeretett volna olyan kertvárosi közösséget kialakítani, ahol a lakók a falusi lét nyugalmát élhetik át. Wekerle Sándor miniszterelnök támogatásával Kós maga köré gyűjtötte a századforduló néhány elismert építészét, s velük együtt tervezte meg a hatalmas telepet, amelynek csodaszép, egyedi karakterű lakóházai a hagyományos erdélyi magyar építészet stílusjegyeit mutatják.
A telep pókhálószerű utcahálózatának köszönhetően nem túl nagy az autóforgalom és a sok nyílt térnek köszönhetően kellemes a levegő.
A Wekerlén több mint ezer egyedi, különböző méretű, formájú és színű lakóház áll, a középpontban a Kós Károly tér parkjával.
Van abban valami ironikus, hogy ebbe az idilli kis világba a Blaháról induló 99-es busszal juthatunk el leghamarabb a belvárosból, hiszen a járat érinti a főváros néhány problémásabb környékét is. A célállomás miatt viszont tényleg megér egy próbát, az út pedig utólag nem is tűnik olyan rázósnak.
A kormos téglafal előtt, a 99-es megállójában várakozva figyeljük a Blaha Lujza téri McDonald’s körül lődörgő, többnyire rosszkedvű embereket, és nagy a kísértés, hogy lemondjunk a kalandról még mielőtt elkezdődne, de már indul is a busz és kellemesen meglepődünk az itt-ott felbukkanó felújított épületeken, amelyek határozottan javítják a VIII. kerületről alkotott benyomásunkat. Korábban nem örvendett túl jó hírnévnek a Mátyás tér környéke, ám az újonnan rendbe tett zöldterületeket és a új Teleki téri piac épületét látva határozott fejlődés tapasztalható a kerületnek ezen a részén.
Utunk a Népligeten és különböző ipartelepeken át vezet; lassan felbukkan a Europark épülete, majd a Határ úti megállót elhagyva drasztikusan megváltozik a busz ablakából elénk táruló látvány. A szürke panelek helyett takaros, fakerítéssel körülvett családi házak tűnnek fel, a falevéllel takart utcákon pedig szüleikkel sétáló gyerekeket látunk. A Határ út utáni második megállóban, a Kós Károly térnél szállunk le, és máris egy teljesen más világban találjuk magunkat.
Ez a Wekerle-telep központja. A parkot övező épületek mind-mind más stílusúak, ennek ellenére az összhatás mégis harmonikus: a meredeken a magasba törő tetőtől kezdve az íves, kőszegélyű kapualjakon és nyers téglafalakon keresztül a pasztellszínekig mindenféle díszítőelemet láthatunk itt, mindez jól kiegészül az időtállóan rusztikus, tradicionális magyar építészeti motívumokkal. A Kós Károly térbe torkolló két főbb út fölött méretes, boltíves kapu tornyosul, az összképet pedig az élénksárga Munkás Szent József templom égbe szökő tornya uralja.
A téren bőven akad látnivaló. A kék zsindelyes központi pavilontól nem messze áll Kós Károly szobra, lábánál a mai napig gyertyák, virágok és koszorúk – feltehetően a környékbeli lakosok hálájának jeleként. Az emlékműhöz vezető ösvényt faragott kőlapok szegélyezik.
A környező játszóterek és padok körül, amelyeket az utolsó kicsengetés után minden nap gyerekek lepnek el, hatalmas fák állnak mindenhol. Bár mi épp télen látogattunk el a Wekerle-telepre, megfogadtuk, hogy visszatérünk majd, amikor teljes pompájában zöldell a környék. Azért a csupasz téli tájnak is megvolt az előnye, hiszen így sokkal jobban szemügyre tudtuk venni a tér gondosan összehangolt építészeti sajátosságait.
Előbb beülünk a térre néző, egyszerű, mégis kellemes Koller Bácsi Cukrászdájába egy finom sütire és cappuccinóra, majd barangolunk kicsit a lombsátor árnyékában megbújó mellékutcákban. Jó állapotban lévő ikerházak és egyszintes családi házak következnek, amelyeket kézzel festett szegélyek, téglamozaik, fából készült virágládák és sok más, apró, népművészeti részlet tesz különlegessé. A kiskertek és gyümölcsösök szélén álló szerszámos kamrák is a rusztikus vidéki kunyhók jellegzetességeit hordozzák. Itt a madárcsicsergés a leghangosabb zaj: séta közben ránk telepszik a környékre jellemző nyugalom és tökéletes csend.
Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy kíváncsiságunknak engedve már egy ideje csak céltalanul bolyongunk a Wekerle egymásba fonódó utcáin, miközben megnézzük az utcahálózat teremtette legkülönbözőbb formájú tereket. Nem számít, kószálás közben milyen messzire vetődünk a központtól: ahhoz, hogy visszataláljunk a Kós Károly térre, csak meg kell keresnünk a Szent József templom sárga tornyát a horizonton. A templomtorony után kutatva megakad a szemünk egy gigantikus rádióadó tornyon, és a látvány visszaránt minket a valóságba: elvégre még mindig egy többmilliós nagyvárosban vagyunk.
A telep központjába visszavezető úton belebotlunk a szerény, de annál takarosabb Wekerle Étterembe. Az épület külsejének minimális díszítését a fából készült spaletták és a kovácsoltvas felirat adja, bent viszont barátságos hangulat fogad, modern festményekkel, hagyományos magyar motívumokkal és fatüzelésű cserépkályhával.
Elégedetten pusztítjuk a kihozott fogásokat: az ízletes és puha házikenyérrel felszolgált, vadhússal és zöldséggel teli vadmalac gulyást, valamint a paprikás-pörköltszaftos szósszal nyakon öntött két, tekintélyes méretű hortobágyi palacsintát.
Jóllakottan és a környék nyugalmát teljesen magunkévá téve ballagunk a Kós Károly tér felé, elhaladva a tér egyik sarkánál a falba mélyesztett könyvcsere szekrény mellet. Közben azon gondolkozunk, hogy ennél a városrésznél kevés ideálisabb helyet találhat, aki épp családalapításon töri a fejét. Mielőtt azonban nagyon belemerülnénk az eszmefuttatásba, már jön is 99-es busz, hogy visszavigyen minket a belvárosba. A búcsú nem szomorú, hiszen tudjuk, csak egy rövid buszozás vár ránk, ha ki akarunk ugrani a Wekerle-telepre.
