Bűn és bűnhődés Magyarországon – Káin gyermekei

Gerő Marcellt, akárcsak Monory Mész Andrást a bűn lélektana helyett inkább az egyéni sorsok érdeklik – legfőképp a Bebukottakból már ismerős Palié, Zsolté és Gabeszé, kisebb mértékben a hozzátartozóiké. Nem azt vizsgálja, hogy miért lesz valakiből tizenévesen gyilkos, nem keresi mindenáron a legsúlyosabb feltehető kérdéseket, inkább hagyja, hogy főszereplői maguk meséljenek. Így az egész film olyan, mint egy intim beszélgetés – és pont ez a legnagyobb erőssége. Tudatosan kerüli a „vidéken mindenki szegény, és ezért gyilkossá válik” Móricz Zsigmond-i valóságát, és helyette inkább végigmegy a szereplőivel azon az ördögi körön, amelynek az elején a gyilkosság áll. Mint egy élveboncolás, olyan, ahogy a három börtönviselt ember egyre inkább megnyílik, és őszintén vall arról, hogy milyen harminc éven át cipelni egy olyan terhet, amelyet senki más nem érthet meg, milyen az, ha úgy érzed, nincs már reményed a normális életre, mit tesz veled az, ha lelki és fizikai értelemben is harcolnod kell a tiszteletért.

Súlyos kérdések ezek, de a Káin gyermekei szerencsére nem omlik össze alattuk.

A Bebukottak után csak egy dolgot hiányolunk: hogy miért öltek igazából a főszereplők. Elmondjuk, a Káin gyermekeiből ez is kiderül, és minden egyes ráébredés olyan, mint egy jobbegyenes. Abból a fajtából, amilyeneket Muhammad Ali osztogatott fénykorában, az ötödik menetben. Olyan az egész film, mint egy karambol: látjuk, hogy valami szörnyű fog történni, a szemünk előtt válnak egyre borzalmasabbá a dolgok, mégsem tudunk másfelé nézni. De nem is szabad, a Káin gyermekei ugyanis legalább annyira fontos, amennyire elgondolkodtató.

Hogyan és mikor fedezted fel a Bebukottakat, és mi fogott meg benne?
Gerő Marcell: Amikor négy évvel ezelőtt elkezdtünk készülni egy játékfilmre, amelynek jelentős része egy börtönben játszódott volna, akkor – miután nagyon gyorsan megfogalmazódott bennünk az, hogy semmit nem tudunk a börtönökről – elkezdtünk intenzíven anyagot gyűjteni, olyan emberekkel beszélni, akik börtönnel kapcsolatos munkát végeznek, filmesekkel, akik börtönben forgattak, börtönpszichológusokkal. Valamint rengeteg témába vágó filmet is megnéztünk, amelyek közt ott volt a Bebukottak is. Az pedig, hogy miért fogott meg, elég evidens, azt hiszem: szerintem az egy remekmű, amely formailag, tartalmilag tökéletes egységben van, elképesztő erejűek azok a nem is interjúk, inkább monológok, amelyekből a Bebukottak lényege felépül, és olyan erős az ellentmondás a kamaszarcok és az általuk elmondott döbbenetes rémtörténetek között, hogy egész egyszerűen ez kezdett el foglalkoztatni engem és a Sárit (László Sára, társszerző-producer) is.

Egyértelmű volt, hogy ezt ti ketten fogjátok megrendezni, vagy felhívtátok azért Monory Mész Andrást is?
Gerő Marcell:

Felhívtuk, persze, hogy ez a tervünk, és hogy van-e bármi kifogása ellene, és mivel neki nem voltak további, ilyen irányú tervei, annyit mondott, hogy ő megcsinálta a maga filmjét. Sok sikert kívánt, és hozzátette, hogy ha bármiben tud segíteni, nyugodtan szóljunk neki.

Hogy találtátok meg a film főszereplőit, mennyi időt vett igénybe?
Gerő Marcell:

A teljes kutatás nagyjából két éven keresztül zajlott, változó intenzitással.

Tulajdonképpen az egész egyfajta botcsinálta nyomozójáték volt, miután civil emberként semmilyen adatbázishoz nem fértünk hozzá, ami segíthetett volna. Ezért elsősorban szóbeszédekből, pletykákból kiindulva haladtunk apránként előre, és amikor kiderült például, hogy az egyik szereplőnek Miskolcon vannak az iratai, akkor megpróbáltuk azokat kikérni a miskolci bíróságtól, ahonnan anonimizált iratokat kaptunk, amelyekből sok nem derült ki, csupán pár apró információmorzsa, amelyek nyomán tovább lehetett haladni, és így, nagyon apró lépésekben jutottunk el az első, aztán rajta keresztül a második, majd a többi szereplőhöz.

Mennyire volt nehéz rávenni őket, hogy újra kamera elé álljanak? Már csak azért is kérdezem, mert Zsolt például nyíltan kimondja a Káin gyermekeiben, hogy neki inkább ártott, mint segített a Bebukottak.
Gerő Marcell:

Palit meg Gabeszt, az első két szereplőt ez nem annyira foglalkoztatta, Zsoltot viszont nagyon, mert ugye ő az, akinek rossz élményei vannak a Bebukottak kapcsán. Úgy érzi, hogy az a film kiforgatta a szavait, gyengébbnek, sérülékenyebbnek, érzékenyebbnek mutatta be, mint amilyen a valóságban, és függetlenül attól, hogy milyen, ezek az értékek egyáltalán nem pozitív értékek a börtönben. Sőt, inkább a megalázott, elnyomott emberek jellemzői a börtönben – ezért neki nagyon sokat kellett verekednie a későbbi alkalmakkor, amikor visszakerült, hogy meggyőzze a körülötte lévőket, hogy se nem gyenge, se nem sérülékeny.
Nehéz volt megtalálnod azt a pontot, ahol már bevonódsz a szereplők életébe, történetébe, de mint a film rendezője, megmarad valamennyi az objektivitásodból is?
Gerő Marcell:

Kisebb az ellentmondás, mint gondolnád, mert igen, objektívnak kell maradnod, de az objektivitásba az is beletartozik, hogy sok olyan szempontból vizsgálod meg ezeket a történeteket, ahonnan más még nem vizsgálta. Például az elkövető szemszögéből. Mind a hármukat még gyerekként, a kommunizmus ideje alatt ítélték el, és akkoriban azért sokkal kevésbé merült fel egy bíróban, hogy lehetséges, hogy egy kamaszkorú gyilkos életkörülményeit is vizsgálni kéne. Egyszerűen úgy gondolták, hogy ha valaki lelövi az apját, ha valaki leszúrja a legjobb barátját, akkor az börtönbe való. Különösen akkor, ha valaki egy javítóintézetben a tanárát öli meg. Tehát az objektivitásba a beleérzés meg az elkövető szemszögéből való gondolkodás is beletartozik.

Ami nehéz volt ezekben a helyzetekben, és az valóban egy picit skizofrén helyzet, hogy amikor nagyon intenzív, bensőséges beszélgetésben van az ember valakivel, akkor elsősorban a beszélgetés tartalmára és a beszélgetőtársra koncentrál, a másik történetének a részesévé válik.

Ugyanakkor rendezőként egy forgatás részese, sőt irányítója vagy, és a helyzetet rettenetesen profán, földhöz ragadt, praktikus szempontokból is vizsgálnod kell. Mennyi aksi van még a kamerában, föltehetem-e még ezt a kérdést, vagy le fog merülni, van-e még elég hely a kártyán, mikor váltson a kamera pozíciót, jó helyen van-e a hangmérnök, szóval nagyon sok olyan nyers, primitív, technikai dolgot is kell futtatni a processzoron, ami nagyon nehézzé teszi a beszélgetést és benne az előbb leírt részvételt.

Mennyire maradt meg a kapcsolatod a főszereplőkkel a film után? Már csak azért is kérdezem, mert egyikük sem volt jelen a díszbemutatón, az Urániában.
Gerő Marcell:

Ez egy mai napig élő kapcsolat. Általában hetente-kéthetente beszélünk mind a három főszereplővel, de előfordul olyan is, hogy havonta csak egyszer – néha én hívom őket, néha ők keresnek engem. Bármennyire is más közeghez, más réteghez tartozunk, bizonyos értelemben egyszerűen emberileg közel kerültünk egymáshoz ezeknek a beszélgetéseknek a folyamán. Nekem sem mindegy, mi van velük, jólesik, ha elmondják, még akkor is, ha ez nem különbözik sokban az egy hónappal korábbi beszámolójuktól, és ők is érdeklődnek, mindig jókívánságaikat küldik rajtam keresztül a stábtagoknak, szóval ez egy kölcsönös viszony.

Ami az urániás részt illeti, nem, nem jöttek el. Amikor a bemutatót terveztük, mindhármójukat felhívtam, és mondtam nekik, hogy mikor, hol lesz, és nagyjából milyen közönség várható erre a bemutatóra, és hosszan beszélgettünk róla, hogy jöjjenek-e, vagy sem. Én azt mondtam nekik, hogy természetesen ez minden szempontból az ő döntésük, de az én határozott véleményem az, hogy nagyobb biztonságban érezném őket, ha nem jönnének el. Tartottam tőle ugyanis, hogy... Egyrészt van egy faramuci helyzet egy dokumentumfilm vetítésének a végén, amikor a szereplőket megtapsolja a közönség. Itt az a taps, amit ők kaptak volna, az nem tudom, mennyire lett volna őszinte, és mennyire szólt volna annak, aminek szólnia kellene ilyenkor. Ez, mondjuk egy elméleti kérdés, de elképzeltem őket – és erről velük is beszéltem – a bemutató utáni borozgatáson, ahogy feszengenek a sarokban, és mindenki ilyen vásári majomként tekintget rájuk. Biztos, hogy lett volna ellenpélda is, lett volna olyan, aki őszintén és előítéletek nélkül megy oda hozzájuk, de tartottam tőle, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek egy olyan közegben, amit ők nem ismernek, ahol védtelenek. De mind a hármójuknak saját döntése volt, hogy nem jönnek.

Az átlagemberek fejében az a kép él, hogy a dokumentumfilmek alapvetően televízióban mennek, ti viszont mindenképpen mozis forgalmazást szerettetek volna a Káin gyermekeinek.
Gerő Marcell:

Igen, mert mi ezt nagyon másképp gondoljuk. Szerintünk a dokumentumfilm egyáltalán nem kizárólag tévés műfaj. A dokumentumfilm ugyanúgy filmes műfaj, mint bármelyik másik filmes műfaj. Különböző dokumentumfilmek vannak, mint ahogy a fikciós alkotások között is vannak, amelyek kifejezetten tévére készülnek, vannak, amelyek tévére készülnek sorozatként, és van olyan, amelyet kifejezetten moziba szánnak, de aztán tévében is ugyanúgy vetítik.

Szerintünk a dokumentumfilmmel is ugyanez a helyzet. Magyarországon a dokumentumfilm is kicsit a szegény rokon kategóriájába van sorolva. Értem ez alatt azt a felfogást, hogy ha egy rendező nem jut játékfilmhez, akkor majd elbohóckodik a sarokban egy dokumentumfilmmel, amíg nem adódik lehetőség.

Mi viszont azt gondoljuk – és a külföldön szerzett tapasztalatunk is ezt erősíti bennünk –, hogy ez éppen ellenkezőleg van: most az egyik legmenőbb irány a dokumentumfilm, ráadásul nagyon nagy piaca van Nyugat- Európában és a világban, nagyon nagy az érdeklődés iránta nézői oldalról, és bár tény, hogy jelentős részük a televízió képernyőjén keresztül jelenik meg, ettől függetlenül ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy sok dokumentumfilm nem volna moziba való.

Voltak esetleg dokumentumfilmes előképeitek, inspirációitok?
Egyetlenegy, a Bebukottak, amelyet nagyon sokáig szinte merev módon próbáltam megidézni a képkivágat, a formanyelv, a felépítés szempontjából. De aztán szép lassan, szerencsére megtaláltuk azt a vizuális meg hangi világot, amely ennek a filmnek a jellemzője, amely az én megítélésem szerint egyedi és sajátságos, amelybe bizonyos elemeket beépíthettünk a Bebukottakból. Például azok az egyszereplős interjúk nagyon határozottan próbálják megidézni a Bebukottak interjúit – gondolok például a Zsolt kórházban felvett jeleneteire, ahol pontosan ugyanúgy egy ágyon ül, mint harminc évvel ezelőtt, csak akkor egy zárkában, itt meg egy kórteremben. A vágásnak is van meghatározó motívuma az interjúrészleteket elválasztó feketékkel, amit a Bebukottakból vettünk át, egyrészt hogy tisztelegjünk az eredeti mű előtt, másrészt pedig mert egy nagyon jó eszköznek tartottam ott, és úgy gondoltam, hogy a Káinban is működni fog.
A film egyes aspektusai – a szegénység például, a börtönkultúra, az akkori politikai rendszer – olyanok, amik már önmagukban megérnének egy külön filmet, ti viszont kerültétek ezeket, ahogy egy interjúban fogalmaztál, „nem akartatok egy szociofilmet csinálni”. Miért?Az a sztereotípia, amely Magyarországon és a magyar nézők fejében a dokumentumfilmekkel kapcsolatban elsőként beugrik, az pont a szocio-dokumentumfilm. Tudod, ami azt mutatja, hogy falun nehéz az élet, meg döngölt padló van, meg hogy nincsen villany, és az emberek szomorúak, meg isznak a kocsmában. Vannak ezek a hetvenes-nyolcvanas évekből ránk maradt sztereotípiák, amelyek eredetileg frissek, üdék és nagyon fontos tudósítások voltak a vidékről, de egy idő után sztereotípiává váltak. Nekünk pedig az volt a törekvésünk, hogy emberi sorsokra, emberek közötti kapcsolatrendszerekre fókuszáljunk elsősorban, ne pedig arra a közegre, amelyben ezek a történetek lejátszódnak. Kerülni akartuk annak a hangsúlyozását, hogy milyen elképesztően szegény helyen játszódnak ezek az események – ez nem sikerült egyébként, mármint hogy megjelenik, bár meggyőződésem, hogy nem úgy, mint a szocio-dokumentumfilmekben.
Akkor nem értenél egyet azzal, hogy a szegénység úgymond predesztinálja ezeknek az embereknek a sorsát?Azzal, hogy predesztinálja, semmiféleképpen. Azzal, hogy gyakorítja, azzal viszont abszolút egyetértek.