Teljesen más élmény felnőtt fejjel ellátogatni a Gyermekvasúthoz. Az csak egy része a történetnek, hogy a valaha hatalmas mozdonyok sokkal kisebbnek tűnnek, de az egész szellemiség új értelmet nyer. Pláne úgy, ha van egy nagyon jó fazon túravezetőnk, aki amellett, hogy mesél a 7-es számú vasútvonalról, saját élményeit is át tudja adni - hiszen még mai napig ifiként dolgozik a kívülről igencsak olajozottan működő szerk(v)ezetnél.

Széchenyi-hegyről indultunk, hogy a II. és XII. kerület erdős részein futó vasútvonalat felfedezzük úgy, ahogy eddig még sosem. Azért is kedveljük a Hosszúlépéses sétákat, mert nincs Wikipedia-szaga az eseményeknek, a felkészült vezetőknek jobbára személyes kötődésük is van az adott témához. Mi Kovács Tamás Györggyel zakatoltunk végig a minden szempontból úttörő vonalon, mely 1948 óta működik, rendületlenül. A Rendszer megkövetelte, hogy impozáns területre épüljön a vasútvonal és az akkor még vörös csillagokkal gazdagon díszített állomások. Tervek között szerepelt a Margit-sziget és a gödöllői Grassalkovich-kastély parkja is, de persze megállóként nem bizonyult olyan jó ötletnek a Habsburg-család pompás parkja mint a

szocialista propaganda

lehetséges helyszíne.

Megépült hát a Széchenyi-hegyen, rohamtempóban, a tervnek megfelelően a Virágvölgyig tartó 3

állomásos első szakasz. Önkéntesek, ifjúsági brigádok segédkeztek az építkezésen, tehát már ekkor lefektették a vasútvonal közösségi jellegét. Úttörővasutasnak lenni kiváltságnak számított és nem kerülhetett be akárki váltót, vagy jegyet kezelni, jó tanulmányi átlag kellett hozzá, hiszen a szolgálat miatt igazoltan, de egy-egy napot hiányzott a 15 rajba beosztott, sok száz vidám kisgyerek. Minden osztályból a legjobbak húzhatták fel a sötétkék egyenruhát, hogy a kisdobos- és úttörőavatáson kívül beléphessenek egy nagyon is felnőttes világba. Budapesten bizonyára mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki, vagy akinek a rokonai voltak vasutasok. És a helyzet mit sem változott.

Leesett állal figyeltük az igencsak

felnőttesen mozgolódó apróságokat , hallgattuk rövid, velős beszélgetéseiket és lestük el határozott mozdulataikat. Hihetetlen, hogy milyen büszkén viselik az egyenruhát, amikor tudvalévő, hogy kisiskolásnak nincs nagyobb büntetés az ünneplő szerkónál. Pedig a Gyermekvasutas uniformis olyan anyagból készül, ami csoda, hogy nem gyullad fel spontán a fák közül kibukkanó napsugarak hatására. Tisztelettudóan magáznak mindenkit, mosolyognak, de tudják, hogy “szoliban” (így hívják maguk között a szolgálatot) nincs bratyizás, a munkát el kell végezni, csak a teljesítés után lehet fáradtan tervezgetni a vasúton kívüli programokat. Tamás sokat mesélt nekünk a táborokról, az énekekről és a szervezet közösségalkotó mivoltáról; arról, hogy mennyire különleges élmény egy gyereknek ez a világ és a vele járó pluszok. Ezek a kamaszok nem úgy menőznek azzal, hogy aznap éppen a végállomás ki-és befutó járműveit irányították, mint ahogy mások hencegnek a legújabb okostelefonnal. Intelligensen kezelik helyzetüket, rengeteg barátot szereznek és nem utolsósorban úgy megismerik a budai erdőség ezen szakaszát, mint saját tenyerüket.

Itt tényleg megállt az idő - utunk során megmosolyogtuk az állomások épületeit is: az első etap sokkal díszesebb, (ez volt a gyorsan felhúzott, hatékonyságot demonstráló “kirakati” szakasz) mai napig a homlokzatokról figyelnek az őzikéket simogató, úttörőnyakkendős kispajtások. A vagonok is a múltat idézik és a mozdonyok külseje is maradt a régi, csak a motorizáció lett modernebb, leginkább biztonságtechnikai okok miatt. Viszont meglepett, hogy a szupermodern megoldások helyett ugyanúgy az 1948-nak megfelelő, óriási, nehéz és sokszor
mechanikusan irányított műszerek, szerkezetek

végzik az irányítás oroszlánrészét. Áramindukálás egy kurbli segítségével? A gyermekvasúton teljesen természetes dolog.

Káosz és mai állandó sietség, stressz nélkül működik a szervezet és Budapest egyik legérdekesebb tömegközlekedési központja. Mivel beláttunk a kulisszák mögé, ez nem csak a külcsín - mindenkinek megvan a saját feladata, amit maradéktalanul el is végeznek, mert élvezik, szeretik és büszkék arra, hogy vasutasok lehetnek. Tamás elmondta, hogy mai napig lehet jelentkezni hozzájuk, és az iskolákban toboroznak is, hogy ne kopjon ki ez a hagyomány, és még sokáig gyermekek segítségével üzemeljen a 7-es számú vasútvonal.

Izgalmas volt a világon egyedülálló szervezet mindennapjaiba belekukkantani, immár felnőttként. Két kérdés is megfogalmazódott bennünk Hűvösvölgyre érkezvén: mi miért nem voltunk gyermekvasutasok? A mi leendő gyerekeink vajon szívesen kezelnék majd a váltókat a budai vasútvonalon? Reméljük.


A Hosszúlépés következő Hegyen-völgyön sétájamájus 24.-én indul.