WLB: Hogy kerültél Budapestre?
Ida:
Már voltam itt korábban, így ismerős volt a terep. Az egyik barátom mondta, hogy van lehetőség Budapesten orvosnak tanulni és úgy voltam vele, hogy miért ne. Szóval felvételiztem, sikerült, és néhány hét múlva már itt is voltam. Elég spontán dolog volt.
WLB: Miért jobb itt tanulni, mint Svédországban?
Ida:
Nyilván otthon sokkal könnyebb dolgom lenne, de szeretek itt lenni. De nem akarok semmiképpen itt maradni utána, főleg a pénz miatt, és mert látom, hogy milyen körülmények között dolgoznak az itteni orvosok.
Egyébként szerintem, ha lenne egy világháború, akkor Ti magyarok biztosan túlélnétek, mert mindent manuálisan csináltok. Itt még mindig van olyan, hogy műtét előtt szó szerint lejegelik a beteget. Nálunk minden hiperszuper és légkondícionált, így ha áramszünet lenne, akkor mind meghalnánk valószínűleg, mert nem tudnánk mit tegyünk.
WLB: Mit szeretsz itt a legjobban?
Ida:
Imádok bárokba járkálni. Ahonnan én jövök, ott minden le van korlátozva. Ha nem vagy rajta a listán, akkor nem mehetsz be a helyekre, ha pedig nincs rengeteg pénzed, akkor nincs sok lehetőséged elmenni inni, és az emberek sem nagyon akarnak beszélgetni. Szuperkedvesek vagyunk, viszont megtartjuk a távolságot. A magyarok ehhez képest sokkal nyitottabbak, akár egy vadidegennel is el lehet csevegni, vagy viccelődni és nemcsak a szokásos, felületes hülyeségekről. Az igaz, hogy befelé forduló, nem túl udvarias és fejben eléggé bizarr emberek vagytok, de ugyanakkor nagyon kreatívak is.Amúgy a budaioldalon lakom, és akárhányszor átmegyek a Lánchídon, jó kedvem lesz. Onnan az egész várost be lehet látni, szerintem gyönyörű. Mondjuk a Duna elég gusztustalan, de a többi része tényleg lenyűgöző. Imádok egyébként sétálni, nagyjából ez az első dolgom, amikor végre végzek minden mással. Én Lego országból jövök, ahol minden túl szabályos, túl rendezett, itt viszont mindig lehet valami újat találni, mondjuk egy-egy lepukkant épületet, amelyek kilógnak a sorból, és pont emiatt lenyűgözőek.
WLB: Mi az, amit nem szeretsz Budapestben?
Ida:
Nehéz kérdés, mert tényleg mindent nagyon szeretek itt. Nem is tudom... talán az emberek mentalitása nem tetszik. Nem mondanám, hogy depressziósak, de tény, hogy nagyon szomorúak, de ami még rosszabb az az, hogy irigyek is mellé. Nem szeretik, ha valaki másnak éppen jól mennek a dolgai. Itt nálatok még az Egyetemen is máshogy oktatnak: normális esetben azt akarják kideríteni a tanárok, hogy mit tud a diák, itt viszont sokszor forgatják a szemüket és elmondják, hogy mennyire tehetségtelenek és buták vagyunk . Emellett meg amúgy folyton hisztiztek, vagy sajnálkoztok valami miatt. Ja! És az orvosok nem mosnak rendesen kezet. Undorító. Az első számú veszélyforrás az itteni kórházakban a kórházi fertőzés, ami pont emiatt van.
WLB: Van időd a doktorosdi mellett bulizni?
Ida:
Persze! Folyton bulizok. Bent vagyok az Egyetemen általában minden nap 7-ig, vizsgaidőszakban pedig akár 14 órákat is tanulok napi szinten, viszont, amint végeztem, már megyünk is inni. A legtöbbször egyébként az orvostan hallgatók a legrészegebbek és a legmásnaposabbak, amit általában úgy kezelünk, hogy felkelünk és tanulunk tovább. De kell is, mert az egy dolog, hogy te nem emlékszel valamire, de ha én felejtek el egy apróságot, akkor a betegem meghal, és az nem jó.
WLB: Hova jársz leggyakrabban?
Ida:
Szeretem azokat a helyeket, ahol nyugi van, ahol le tudok ülni, ihatok és beszélgethetek.
Egyik kedvencem például a Csendes, de mostanság valamiért sokat járok az A38-ra. Amúgy nem szeretek kocsmatúrázni, ha egyszer vagyok valahol, akkor szeretek ott is maradni. Jó persze előfordul, hogy jól berúgok és akkor hiperaktív leszek. Olyankor megjön a kedvem a táncoláshoz. A Fogas Házat is szeretem egyébként és a Marximot.
WLB: Hogy állsz a magyar nyelvel?
Ida:
Nagyon tetszik, viszont szerintem ez a nyelv teljesen bolond, minden visszafelé történik. Tök hülyeség. Azt mondjátok “helló”, amikor valaki elmegy és úgy köszöntök, hogy “see ya”, amikor valaki megérkezik. Nem is értem. De mindegy, szerencsére van mindenre valami rövidítésetek, ami sokat segít, például a “köszi”, vagy a “viszlát”.
Imádom, ahogy káromkodtok, annyira kreatív.
Svédül nagyjából öt csúnya szavunk van, és azokat variálgatjuk. Ha pedig valakit nagyon meg akarunk sérteni, akkor valami olyasmit mondunk neki, hogy “visszafelé húzlak”. Elég gáz. Amúgy van egy vicces sztorim: amikor ideköltöztem, akkor egyszer akartam rendelni egy forró csokit, és végül kihoztak nekem hat sört. Nem értettem, hogy ez hogyan történhetett meg.
WLB: Van kedvenc szavad?
Ida:
Igen. Szeretem azt, hogy “kicsi”, mert már maga a szó is apró és kedves.
WLB: Mit változtatnál meg Budapesten, ha szuperhős lennél?
Ida:
Azoknak az emberek hangulatát, akik más emberekkel dolgoznak, mondjuk a vendéglátásban. Komolyan mondom, annak ellenére, hogy az lenne a munkájuk, hogy kedvesek, soha nem mosolyognak. Meg a taxisokat. Hihetetlen, hogy egyfolytában le akarnak húzni, pedig pontosan tudom, hogy nem kerül 3000 forintba a Lánchídtól a Batthyánytérig egy fuvar.
WLB: Mit csinálsz, ha éppen nem orvos vagy?
Ida:
Olyankor modell vagyok az Attractive ügynökségnél. Szoktam reklámokban, meg magazinokban szerepelni, vagyis szinte bármiben, ami jut. Már 8 éve csinálom, de így 24 évesen már nagyon öregnek számítok a szakmában.
