A szükséges rosszValaki személytelen betontömbnek, mások otthonnak nevezik őket. A lakótelepek kényes pontjai a városnak, de kétségtelenül szükségesek. Amikor a panelépítés a fénykorát élte, 1961. és 1975. között, 187 000 lakást adtak át Budapesten melyeknek a háromnegyede lakótelepi volt. A fővárosiaknak csupán a harmada mondhatja el magáról, hogy nem lakott még soha ilyen épületben. Akármennyire is lenézzük őket, érdemes észben tartani, hogy rengeteg embernek biztosítottak otthont akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.
Építésük gyors volt és olcsó, hiszen legtöbbjük orosz mintára, előre legyártott vasbeton elemekből állt. Többek között az emiatt kialakult rideg formák, illetve az ebből fakadó rossz minőség az, ami miatt úgy érezzük magunkat a közelükben, mintha Orwell egyik regényében lennénk. A róluk alkotott pozitív vélemények általában kimerülnek abban, hogy “régen legalább épültek lakások”.
Mesék a HavannárólA Havanna lakótelepnek talán a legrosszabb a híre az összes közül. A kubai ihletésű névről a Havannához hasonló életérzés jut eszünkbe, leszámítva persze a pálmafákat és az óceánt. Építése után hosszú éveken keresztül a legnagyobb budapestigettó hírében állt, és számos városi legendának adott életet. Az egyik ilyen ismert történet - amely nem csak az állatvédőket és az ÁNTSZ munkatársait rendíti meg - arról szól, hogy állítólag előfordult, hogy lovat és disznót vágtak a nyolcadikon.
Egy másik történet pedig például azt részletezi, hogy sok lakó beköltözéskor még nem tudta használni az angol wc-t, ezért a mindenféle anyagcserefolyamatakat egy erre kijelölt szobában intézték. Ezzel kapcsolatban tények nincsenek, a hivatalos megfogalmazás az volt, hogy a környéken koncentrálódtak a szociális problémák. Ezek a történetek akár igazak, akár nem, kegyetlen csapást mértek a lakótelep megítélésére, aminek hatása a mai napig érződik. Hiába, tény, hogy valami azért bűzlik a Havannán.
Lőszergyárból lakótelepBármennyire is nehéz elhinni, egykor voltak a Havannánál sokkal baljósabb kinézetű épületek is ezen a környéken. A lakótelep története egészen 1916-ig, Lipták Pál (az első magyar harckocsi megépítője) gyáraihoz nyúlik vissza, amelyek az első világháború kitörésekor átálltak a fegyvergyártásra. Ekkor az üzemek mellé egy fallal körülvett lőszertelepet építettek, ami keretet adott a későbbi Állami Lakótelepnek, melynek neve jól tükrözi mindazt a kreativitást és egyedi dizájnt, amit a tervezéskor beleöltek. Itt kezdődött minden.
A háború után a gyár csődbe ment, az épületből pedig az újonnan meghúzott határok másik oldaláról érkező háborús menekülteknek alakítottak ki szükséglakásokat. Összesen 252 darab egy- és kétszobás lakást építettek fel azok számára, akik korábban pályaudvarokon és kapualjakban laktak. A lakótelep olyan volt, mint város a városban, saját vízhálózattal, iskolával, sportegyesülettel és kulturális központtal, tehát nagy részben önállátónak számított. A 40-es évek közpére majdnem 10 000 ember élt itt, nem a legjobb körülmények között. Ez főleg az alacsony lakbéreknek volt köszönhető, ami mágnesként vonzotta az alacsony jövedelemből élő munkásokat, akik a környező gyárakban dolgoztak. A lakótelep kapuit éjszakára mindig bezárták.
A Havanna korszakAz Állami Lakótelep átépítését már a 60-as években tervezték, de 10 évet várni kellett, mire valóban történt valami. A mostani lakótelep 1977. és 1983. között épült körülbelül 60 hektáron, és ezekben az években 22 000 új lakó költözött be, de ezúttal is inkább azok a vidéki nagycsaládosok és kilakoltatottak, akik kevés pénzből éltek. Az így kialakult zsúfoltság, az etnikai összetétel és az iskolázottságbeli különbségek mind hozzájárultak ahhoz a folyamathoz, ami a gyors romlás útjára terelte a környéket. Azaz kialakult egy Gotham city külvárosára jellemző stílus, sajnos Batman nélkül.
Erre rátett még egy lapáttal, hogy a rendszerváltás utáni üzembezárásokkor tömegesen kerültek utcára az itt élő emberek. A munkanélküliség okozta szegénység következtében a teljes elgettósodás közelébe került a Havanna. Aki megtehette, elmenekült a megélhetési bűnözés, a betörések, az autólopások és a bandákba tömörülő fiatalok elől. A környék évekig szenvedett a megbélyegzéstől, így fejlődésre nem igen volt lehetőség.
Repedésekben nyíló virágokSzerencsére az elmúlt években megkezdődött az átalakulás. Az első lépés a bérlakások privatizációja volt, amely lehetővé tette, hogy kiköltöztessék azokat, akik nem tudták fizetni a lakbért. Majd 2002-ben megtörtént az első térfigyelő kamerák felszerelése, amely rendőri jelenléttel kiegészülve nagymértékben visszaszorította a látható bűnözést. Később, a már sok helyen látható panelrehabilitáció kapcsán, itt is megkezdődtek a javítások és az átfestések, amelyek elsősorban a lakók közérzetének javítására és a régi, rossz emlékek lefedésére irányultak.
Az elvileg sétálóutcának kinevezett Kondor Béla sétány új burkolattal való ellátása, fák ültetése, modern játszóterek és gördeszkapálya építése mind azt a célt szolgálják, hogy az emberek jobban érezzék magukat, és hogy a fiatalokat csavargás helyett más szabadidős tevékenységekre ösztönözzék. A helyzet nagy mértékben javult.
A felújítások egyfajta öntisztító folyamatot is elindítottak; az alacsony ingatlanárak sok fiatalt ösztönöztek az ideköltözésre, amelynek mára látható eredménye van: egyre több a gyerek, egyre többen figyelnek oda a környezetükre. A bűnözés pedig semmivel sem gyakoribb itt, mint más tízemeletesek árnyékában. Az átok megtörni látszik, de a teljes megtisztulásra még várni kell. Erre egyébként valószínüleg egy átkeresztelés fog pontot tenni, amit a helyiek már tíz éve is kértek, hiába. Tény, hogy egy környék olyan, amilyenné a lakók teszik és nem pedig, amilyenre építik, vagy nevezik. Bízzunk benne, hogy a Havanna előbb-utóbb bizonyítani fog.
