A házfoglalás (squatting) vitatott téma; Európa egyes részein kultúrateremtőnek számít a nem használt ingatlanok elfoglalása, és akár még törvények is védhetik, máshol viszont bűncselekménynek minősül és egyáltalán nem tolerálja a társadalom. Budapesten egyelőre ritkaság, ha egy lakatlan ház ablakában megjelennek a cserepes muskátlik, de ha ez megtörténik, nagy port kavar. Unatkozó fiatalok? Meg nem értett művészek? Mélyszegénységben élők? Anarchisták? Mi ez az egész?
Házfoglaló magyarok?
A squatting (házfoglalás) azt jelenti, hogy egy személy, vagy egy csoport birtokba vesz egy használaton kívüli ingatlant anélkül, hogy jogviszonyban lenne annak tulajdonosával. Ez nem újkeletű dolog, hiszen honfoglaló őseink is hasonló módon költöztek be anno a Kárpát-medencébe. Mivel akkoriban még nem léteztek engedélyek, önkormányzatok, vagy jogszabályok ezért mindez “kalandozásként” került be a történelemkönyvekbe. De a házfoglalásnak egyéb történelmi vonatkozásai is vannak: az önkényes beköltözés fénykorát élte a II. világháború után néhány nagyvárosban, amikor a bombázások miatt sokan elvesztették az otthonukat és ingatlanügynökségek híján, mindenki úgy talált újat, ahogy tudott.Foglalj helyet Budapesten!2004 novemberében bölcsésznek látszó fiatalok egy csoportja elfoglalta az Úttörő Áruházat, és ezzel Budapest ifjúsága hivatalosan is csatlakozott a házfoglaló Európához. Ugyan nem ez volt az első alkalom, hogy egy nem használt épületbe hivatalos papírok nélkül költözött be valaki, de tény, hogy ez volt az egyik első komolyabb kultúrsquat jellegű illegális akció nálunk, aminek ideológia alapjai voltak.
Ennek a fajta politikai squattolásnak egyébként sokféle okai lehetnek; az aktuális rendszerrel mosolyszünetet tartók foglalhatnak azért, hogy kulturális központokat hozzanak létre, hogy felhívják az emberek figyelmét pusztulóban lévő épületekre és ezáltal társadalmi problémákra, vagy hogy független kulturálistereket hozzanak létre önkifejezés céljából. Emellett viszont olyan emberek is vannak, akiknek ez egyfajta életforma, komoly világnézeti háttérrel; őket a sztereotíp köznyelv hippinek, punknak, vagy antiszociálisnak nevezi.
A 2004-es eseményeket több hasonló megmozdulás követte, többek között például a Centrum csoport 2005-ös házfoglalása szintén kulturális céllal, illetve a 2008-as beköltözéssel való fenyegetőzés, amikor az ikonikusnak számító Kultiplex szabadgondolkodó törzsvendégei nem értettek egyet azzal, hogy kedvenc helyük nincs többé. Ekkor a hatalom megijedt. Vagy mégsem?
A legutóbbi ilyen eset a híreket elárasztó 2013. január 20-i házfoglalás volt, amikor a VII. kerületben néhány hajléktalanaktivista és szimpatizánsbeköltözött egy üresen álló Csányi utcai lakásba és lakhatáshoz való jogot, bérlakásrendszert követelt. Ez az eset azért más, mert itt többről volt szó, mint tarisznyás diákok globalizmus-kritikájáról, itt a lényeg az volt, hogy felhívják a városvezetés figyelmét olyan valós problémákra mint a 10 000 hajléktalan és az 50 000 üresen álló budapestiingatlan zavarbaejtő aránya és az a rengeteg kihasználatlan tér, aminek használatba vételével élhetőbbé válna a város.Mindenki másképp csinálja
Rengetegen élnek a világon foglaltterületen. Ez jól látszik olyan nagyvárosok esetében, mint például Rio de Janeiro, ahol komplett squat-negyedeket építenek fel a szegények dobozokból, és/vagy fémlemezekből. Ezek esetében előfordulhat (ritkán), hogy egy idő után legális státuszt kapnak. A szükség alapú területfoglalást és a hajléktalan-kérdést azonban érdemes különválasztani a politikai célok által motivált illegális beköltözéstől, bár Budapesten azt látjuk - részben a gazdasági válság miatt - hogy a kettő kéz a kézben jár.
A nyugati országokban elég népszerűnek számítanak a squatok, így tulajdonképpen senkit nem lep meg, ha mondjuk Párizsban a csavart bajszú művészek az éj leple alatt átalakítanak állami tulajdonban lévő épületeket vagy műemlékeket galériává, ideiglenes koncertteremmé, vagy önképzőkörré.
Franciaországban egyébként kötelező minden 50 000 fő feletti lakosságú agglomerációban a lakások 20 százalékának bérlakásnak lennie (Budapesten kb. 6%), a lakáshiányban szenvedő településeken pedig 18 hónap után legalizálni az üres házak önkényes elfoglalását.
Belgiumban - ahol a lakhatáshoz való jog az alkotmány fontos része - arra törekszik a hatalom, hogy a lehető leghatékonyabban kezelje az üres ingatlanokat: ha valaki nem használja a lakását, annak bizony adó formájában fizetnie kell és ezt senki sem szereti. Ez a törvény még újnak számít, a pénzek behajtása egyenlőre nem könnyű, de a rendszer valószínűleg hosszabb távon sikerre van ítélve.
Egy másik jó példa még Dánia, ahol egyszer azért törtek ki zavargások, mert az önkormányzat eladott egy foglalt házat. A dánok egyébként nagyon toleránsak. A Koppenhágában található, nagyjából ezer fős Christianiára például kifejezetten büszkék, annak ellenére, hogy ez az elhagyatott katonai támaszpontra épült hippifalu sokszor kerül politikai és jogi viták kereszttüzébe.
A megoldás még várat magára
Korábban már írtunk róla, hogy mennyire aktuális Budapesten az elhagyatott ingatlanok problémája, amelyre a KÉK Kortárs Építészeti Központ által létrehozott Lakatlan Közösségi Térkép is felhívja a figyelmet. A forgalmas belvárosban lépten-nyomon elhanyagolt, nem használtépületekbe, lakásokba botlunk, amelyek pénz és kreatív ötletek hiányában egyelőre megoldás nélkül omladoznak. Mindez egyébként még drága is a városnak, hiszen a kihasználatlan ingatlanok után is kell közösköltséget, adót és minimális csatornadíjat fizetni, tehát sokak szerint ez nem más, mint a közvagyon elherdálása, ami sok milliárdba kerül évente.
Pedig okos ötletek igenis léteznek az élettelen terek megtöltésére, jó példák erre a romkocsmák, amelyek mára hungarikummá váltak és turisták ezreit csábítják Budapestre minden évben. Persze nem lehet mindenből szórakozóhelyet csinálni, van viszont igény sok más jellegű helyre. Bárhogy is alakul az elárvult ingatlanok jövője, valószínüleg egyre sürgetőbbé válik egy újragondolt szabályrendszer kitalálása, addig pedig biztosra vehetjük, hogy egyre több illegális foglalásra számíthat a város.
