WLB: Hogyan kezdődött a graffitis pályafutásod?

Nikon: Amikor gyerek voltam, akkor ez volt a legvagányabb dolog, és amikor megláttam az első rajzot, akkor tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Amellett, hogy izgalmas és illegális, nem tudja bárki csinálni. Tudás is kell hozzá. Tök jó dolog, hogy tehetséged van valamihez, és ezt fel tudod használni úgy, hogy valamit egy oda nem illő helyre teszel. Izgalmas, ahogy az értékek ütköznek, de mégis tudnak együtt létezni. Megfogott ez a fajta ellentmondásosság.


WLB: Nevezhetjük a graffitit kortárs művészetnek? Nikon: A legtöbb ember szemében nincs ennek művészeti értéke. A firkászok nem is akarják feltétlenül ezt a “művészet” kategóriába sorolni, inkább egyfajta önmegvalósítás… az elkallódott lakótelepi gyerekek útkeresése az egész. Ha pedig megvan az út, akkor az van, hogy a graffitis vagy továbblép és elkezd művészi értékű dolgokat létrehozni, és mondjuk cégeknek, márkáknak tervezni, vagy egy idő után teljesen leáll és villanyszerelő lesz. Olyan ez, mint egy piramis. Ha eljutsz a csúcsra, nincs tovább. Nekem ebből lett elegem, így elkezdtem nyitni más irányba. Olyan dolgokat kezdtem el értékelni, amik a köz javát szolgálják és nem azt, hogy felírom a nevem a falra.

WLB: Most akkor miben éled ki a kreativításod?Nikon: A Shopp Urban Art Gallery-t csinálom itt a Telepen. Ez a graffitis élet egyik leghitelesebb üzlete jó minőségű festékekkel, filcekkel, ruhákkal. Inkább a kultvonalat képviseli, mint az üzletit. Ez egy olyan bolt, ami generációról generációra száll, én 2005-ben kaptam meg a lehetőséget, hogy átvegyem az irányítást. Persze nem ebből élek, rengeteg privát melóm is van. Szórakozóhelyeket festek, például a Kolort, az Ötkert bizonyos részeit, de sok kisebb helyet is. Emellett néha dolgozom külföldön is, képeket készítek megrendelésre, ruhamárkáknak tervezek, kiállításaim vannak, de egy barátomon keresztül belekerültem a filmbizniszbe is; a Hellboy 2-ben például én csináltam a graffitiket, és most megint dolgoztam a Borgiák című sorozatban, mint kellékes.

WLB: Vágysz néha azért arra, hogy kisurranj éjjel és otthagyd a nyomod egy falon? Nikon: Már nincsenek ilyen vágyaim, de néha azért csinálunk olyat, hogy összepakoljuk a cuccunkat, felülünk egy haverommal a bringára, és elmegyünk fújni egyet. Persze, ennek már semmi köze nincs a versenyhez, meg ahhoz, hogy bizonyítsak, ez már csak az élvezetről szól. Nekem a graffiti szabadságot és vadságot jelent. Ha nagyon vaskalaposan és bénán akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy a graffiti számomra még mindig a kúlság megtestesítője.

WLB: Mit gondolsz, Budapesten hol néz ki jól a graffiti, és melyik az a hely, ahova semmiképpen nem fújnál?

Nikon: Én úgy látom, hogy néha a kevesebb több. A belvárosi kis utcákban szerintem nagyon jól néznének ki a firkák, viszont az MTA épületére egyáltalán nem lenne jó rajzolni. Egyszerűen oda nem való, ahogy a Várban és a Lánchídon is rosszul néznének ki a graffitik. Ezek a helyek úgy szépek, ahogy vannak. Az ember egy idő után megtanulja, hogy mit lehet és mit nem.

WLB: Melyik volt a legextrémebb hely, ahová fújtál? Nikon: A metrókocsi egy elég extrém helynek számít. Már a lejutás is elég kemény volt, fel kellett feszegetni a szellőzőnyílásokat, de megoldottuk. Régen még a peronról is be lehetett sétálni az alagútba, de most már ez szinte lehetetlen. Éveken keresztül úgy futott a szerelvény, hogy rajta volt a rajzom. Az a legmenőbb hely, mert rengetegen látják.

WLB: Volt valami izgalmas rendőrségi történeted?

Nikon: Az én "karrierem" ilyen szempontból unalmas. 18 év alatt egyszer sem volt gondom a törvénnyel. Egy éve megtaláltak egy piti üggyel a nyomozók. Valaki feljelentést tett, mert állítólag összefirkáltam a boltjának a falát. Persze nem én voltam. Már nem csinálok illegális akciókat, ha én csináltam volna, bevallanám. Aki ilyen hobbit választ magának, az legyen jó betyár és vállalja, amit tesz.


WLB: Ugyebár a graffiti már nem annyira underground, mint régen, gyakran önkormányzatok rendelnek falfirkákat, hogy színesebbé tegyék a várost. Erről mi a véleményed? Nikon: Ez egy tök jó platform arra, hogy az alkotni vágyók kiélhessék magukat. Egy jó lehetőség a kommunikációra, de ettől függetlenül a graffiti illegális része nem fog meghalni. Ezentúl is mindenki oda fog fújni, ahová akar, de mindenképpen egy nagyon jó nyitás ez a városvezetés részéről.

WLB: Van olyan, hogy budapesti stílus? Van valami, amiről fel lehet ismerni egy itteni rajzot?

Nikon: Nem igazán, nálunk ez olyan, mint minden más; sok hatás érte, ez által rengeteg dologból lett “összegyúrva”. Vannak nevek, amikről tudnak külföldön is, de inkább az egyénről szól a dolog és nem a városról. Berlinnek, Párizsnak és Amerikában egy-két nagyobb városnak például van egyedi stílusa, de Budapestről ez nem mondható el. Ez persze nem rossz dolog, ettől csak változatosabb lesz az egész.


WLB: Merre tart a budapesti graffiti? Milyen jövőt jósolsz a street artnak? Nikon: Minél modernebb és csillogóbb világot élünk, annál több lesz ennek a létjogosultsága. Minél több a márvány a környezetünkben, annál jobban fognak az emberek ragaszkodni a természetességhez. A graffiti egy naturál, ősi dolog, hiszen már régebben is felírták az emberek a nevüket a barlang falára. Ez ugyanolyan, mint az hogy a szupermodern technikai világunkban megjelentek a hipszterek. Az eredetiségnek, a kézimunkának mindig lesz értéke, és mindig vissza fog térni.

WLB: Te miért szereted Budapestet?

Nikon: Egyrészt, mert itt születtem, másrészt pedig van ennek a városnak egy jó atmoszférája. Az is ideköt, hogy egy közösséghez tartozom, ahol jól érzem magam. Budapesten egy csomó várossal ellentétben rengeteg minden van egyszerre. Jó a közösségi élet, jó helyek vannak, minden fajta kultúrából megtalálható itt egy kevés. Bármikor lemehetünk mondjuk az Ankerbe, vagy bármelyik belvárosi bárba, és jól érezhetjük magunkat. Budapesten a fiatalok össze tudnak tartani és jókat tudnak együtt bulizni. A város maga pedig lenyűgöző.