We Love Budapest:Hogyan kerültél a fodrászolló közelébe? Subert Zsolt: 11 évvel ezelőtt kezdtem magát a szakmát, még akkor a Hajasnál, amikoris a szüleim elküldtek dolgozni abból a célból, hogy mossam csak az emberek haját, majd megtanulom én mi is az igazi munka, s majd biztosan inkább a főiskolát választom.W.L.B.:Aztán annyira jól sikerült az elriasztás, hogy beleszerettél ebbe az egészbe, és fodrász lettél?S.Zs.: Igen, végül a Hajasnál maradtam 3 évig, gyorstalpalón elvégeztem a fodrász tanfolyamot 8 hónap alatt. Jó kis időszak volt az, kimehettünk akkor Londonba, rengeteg jó arcot ismertem meg, akik szerették, amit csinálnak. Később a Toni&Guy csapatához csatlakoztam, amelynek keretében 2005-ben és 2006-ban is megnyertem a londoni Toni&Guy versenyeket, majd 2007-ben a Toni&Guy Kaizen Book-ban az én képeimet publikálták világszerte.
W.L.B.:És akkor gondolom nem volt kérdés, hogy külföldön is kipróbálod magad.
S.Zs.: Igen, kiköltöztem Londonba, és majdnem egy évig dolgoztam a covent garden-i Toni&Guy-ban.
Ott azonban elég hamar megéreztem, hogy szokványos lett a dolog, s megéreztem a márka hiányait, sokkal inkább más irányba szerettem volna továbblépni. Így csatlakoztam a CONCRETE HAIR, majd a HOB szalonokhoz, és olyan mesterekkel dolgozhattam együtt, mint Akin Konizi, Christel Lundqvist, Darren Bain, akik a szakma legjobbjai. Rudi Lewis-szel is dolgoztam együtt, amely munkákat a 10 Magazine, Love Magazine, I-D Magazine lapjain publikálták. Brutális munkatempóban dolgoztam, naponta 11 vendégem mindig volt, minden nap meg kellett dolgoznom a helyemért, mert ha hibáztam, tudtam, hogy másik három ember vár erre a pozícióra. Rengeteg az elvárás, egy vendég semmiképpen nem várhat többet 5 percnél.
W.L.B.:
Mi az, amiben mások ezek a szalonok, mint mondjuk az itthoniak?
S.Zs.:A kommunikációban mindenképpen más a helyzet, minden vendéggel kell konzultálni legalább öt percig, megismerni, ráhangolódni a másikra, s onnantól kezdve nincs az az Isten, hogy rossz hajat vágjál neki. Fel kell készülni a kötekedő emberekre, meg arra is, amikor egy nő teljesen elégedetlen magával, és el kell vele hitetned, hogy nincs igaza, hogy úgy lépjen ki a szalon ajtaján, hogy szépnek tartsa magát.
W.L.B.:Számomra örök talány, hogy kell-e beszélgetni a fodrász székben ülve, vagy lehet csöndben maradni?
S.Zs.: Ezt te döntöd el, velem mondjuk mindenki beszél (nevet), mert én meg mindig dumálok. Általában azért ha kezdeményezek, akkor nem olyan kínos ez az egész, s kevésbé érzik kötelezőnek. Valaki például azért is jön el ide, hogy elmesélje a fél életét. Valaki hajért jön be ide, valaki másért.W.L.B.:
Na de vissza az életutadhoz, mindezek után 2010-ben hazatértél Budapestre.
S.Zs.: Igen, hazajöttem, kipihentem magam, s éreztem, hogy valahova be kéne állnom, de a legtöbb helyet itthon már kevésnek éreztem. És akkor jött az ötlet, hogy csinálok egy saját üzletet, saját fodrász bútorokkal, saját termékekkel. Nekem elég konkrét elképzelésem volt, hogy csak úgy tudok független maradni Magyarországon, ha kizárólag csak az enyém minden az ollótól kezdve, a fodrászszékig minden. Útközben pedig el kezdtem gondolkodni, hogy mi legyen az üzlet neve. Nálam mindig gyanús, ha nem jut eszembe semmi, s megakadok, így jött a franchise ötlet, a Saco lánchoz való csatlakozás. Itt sokkal jobb a technika, a vágás, az oktatás, ami a legjobb helyről, Londonból jön, ahol éves szinten 10 ember foglalkozik csak a márka kreatívjával. Mellesleg a Saco tulajdonosa a Vidal Sassoon kreatív igazgatója volt, ami sokat elárul a színvonalról.
W.L.B.: Apropó London, ha jól tudom az idei London Fashion Week-re is kijutottatok, ami különösen nagy érdem egy magyar csapattól. Milyen volt?
S.Zs.:Még soha nem jutott ki magyar csapat a Fashion Week-re. Mivel én vagyok az európai Kevin Murphy kreatív csapattagja, nekünk sikerült kijutni. Koppenhágában megismerkedtem a vezető mesterrel, s ott engem emelt ki, mint legjobb résztvevő, ezért egyenes út vezetett Londonba. Magammal vittem Barsi Balázst is, aki szerintem a legjobban feljövő fiatal tehetség, már egyre többen ismerik őt itthon.
Egyébként a saját tanítványaimat mindig szeretem sikerre vinni, s kevésbé tolom magam előre, én mindig csapatban dolgozom.W.L.B.: Mi volt az elképzelés a design-nal kapcsolatosan? Valljuk be, ez a hely minden csak nem egy tipikus hajszalon.
S.Zs.:Nekem az elején nem volt elképzelésem, viszont egy híres belsőépítész, Fónagy Dóra már vagy tíz éve a vendégem, és pont neki mondtam hajszárítás közben, hogy szerintem csinálok egy szalont, és megtervezné-e, amire ő rögtön rávágta, hogy “hogy a huzatba, ne?!”. (nevet)
Fónagy Dóra: Fontos megemlíteni, hogy a design stratégia kidolgozásában a Zsolt nem mint megrendelő, hanem kreatív csapattag vett részt. Emellett tudni kell, hogy ez a fodrászat néhol már félrevezetően kreatív, hiszen ez egy szellemi bázis, amit különleges módon kell kommunikálni. Ennek a kreatív műhelynek a bejáratánál ehhez mérten nem egy recepció, hanem egy vörös amőbaforma fogad, mely az eladó-vevő oppozíciókat elmosva bárkit beránt íves testhajlatai közé. Ahogy a belépési rituálé, a várakozás modellje is változik, ugyanis a passzívan időző, félreültetett vendégek, és a futószalagon készülő kliensek helyett mindenki aktív résztvevője a térnek. Ezt a játékot a támfalakra és a térbe belógatott egyenként száz kilós tükrök adják, melyek nem utolsó sorban igen ügyes térnövelő szerepet látnak el. Az aktív térből egy intimebb, galériával megnyomott helyiségbe érkezünk, mely egy Szőke Gábor Miklós installációval igyekszik feldobni a felfelé bambulás perceit. Így a szokványos gyakorlattal szemben, mikor oda nem illő részletek, vakító neonfény ömlik a hajmosástól felfelé szegezett tekintetünkbe, itt egy speciálisan erre a szemszögre kialakított szobrot kémlelünk.
W.L.B.:
Mik a jövőbeli tervek, hogyan mentek tovább?
S.Zs.:Leginkább ugyanazt szeretném továbbvinni, amit az elmúlt időkben elkezdtünk. A hazai divatmagazinokkal, csapatokkal együtt dolgozni, s még több emberrel megismertetni a szalont.
