Élmény

„Kecskét azért nem szoktam áldozni” – interjú Áron Andrással, az Apey & the Pea frontemberével

Fotó : Bodnár Dávid
Szponzoráció

Az Apey & the Pea aránylag rövid idő alatt a teljes ismeretlenségből a hazai metálzenekarok egyik első számú bandájává nőtte ki magát, sőt a nevüket már külföldön is jegyzik. Első tíz évüket egy pusztító koncerttel varázsolják kerekké a Budapest Parkban szeptember 19-én.

We Love Budapest: Egy 10. életévét betöltő zenekar történetének már vannak fontos vonatkozási pontjai. Nálatok mik voltak a legfontosabb mérföldkövek? 

Áron András: Az első, amikor 2012-ben visszatértem Londonból és elkezdtük komolyabban ráfeküdni a zenélésre. Előtte csak egy EP-nk volt, aminek underground körökben szép visszhangja volt, de azért nem ütötte át az ingerküszöböt. Meghatározó volt az első komoly turnénk, a Leander Rising, Blind Myself, Apey & the Pea turné 33 állomással, másfél év alatt, 2014-15-ben. Mérföldkő volt a Fonogram-díj 2015-ben, amivel egy abszolút underground zenekart jutalmaztak úgy, hogy se menedzserünk, se kiadónk, se stábunk nem volt.

 

A következő fontos esemény a 2016-os londoni koncertünk volt a Weedeater előtt az Underworld nevű metálklubban, ami az egyik leghíresebb, legkultikusabb koncerthelyszín az angol fővárosban. Azért is volt izgalmas a számomra, mert a Weedeater óriási hatással volt rám, az Underworldbe pedig rendszeresen jártam koncertekre, amikor kint éltem. Említésre méltó még az első sold out-os A38 koncertünk, ami nagyon megható élmény volt, az első Budapest Parkos bulink, meg az, amikor a Sziget Nagyszínpadán léptünk fel.

Fotó: Bodnár Dávid

WLB: Mérleget vontatok már, hogy: innen ide eljutottunk, ez pipa, most pedig jöhet a következő 10-es?

Á. A.: Soha nem volt tervünk, soha nem gondolkodtunk tovább, mint 1-2 év. Most sincs ez másképp, és ezek is inkább a turnézásra vonatkozó tervek. Az viszont biztos, hogy most, a Budapest Parkos koncerttel lezárunk egy korszakot, és megnyitunk egy másikat. Sokan meg fognak lepődni a hogyanon, és azon, hogy mi jön a folytatásban, de erről többet most nem is mondanék, szeptember végén minden kiderül. 

 

WLB: Egy születésnapi koncert kapcsán adja a kérdés: készültök valami különlegessel?

Á. A.: Szeretnénk ezt a tíz évet kellőképpen megtisztelni, mind a közönség, mind a zenekar irányába. Szeretnénk megmutatni, honnan hová jutottunk el. Nagy merészen kiszórtunk a programból pár videóklipes „slágert”, meg olyan számokat is, amiket már kismilliószor játszottunk. Viszont lesznek helyettük olyanok, amiket még sosem adtunk elő élőben, meg olyanok is, amiket legalább nyolc évvel ezelőtt játszottunk utoljára. Ráadással együtt másfél óra lesz a program. Mindehhez borzasztó hatású vizuált terveztünk tűzzel és fényekkel, az első sorokban állóknak pokoli élményben lesz részük. Minden pénzt eltoltunk a látványra.  

WLB: Egy ilyen fontos koncertre többet készültök, mint egyébként?

Á. A.: A helyzet annyiból más, hogy vannak olyan számok, amiket gyakorlatilag újra kell tanulni. Ez annyit jelent, hogy meghallgatjuk egyszer-kétszer, megértjük, aztán eljátszuk. Ennyi elég. Mi már szinte magunktól működünk, olyan régóta vagyunk együtt. Össze vagyunk szokva. 

 

WLB: Aránylag gyorsan sikerült, némi építkezést követően, nagyon népszerű zenekarrá válnotok, a folyamat pedig azóta is tart. Hogyan lehet ezt ép ésszel kibírni, pláne úgy, hogy egy underground zenekarról beszélünk, amelyik nem is akar mainstreammé válni?

Á. A.: Számomra ösztönző a figyelem. Bármilyen felületen, nemcsak koncerten. Pozitívan hat a kreatív energiáimra. Még jobbat és még súlyosabbat akarok csinálni. Kíváncsi vagyok, meddig lehet elmenni, mi lesz a következő csavar, hogy mennyire tudok meghökkentő vagy ijesztő lenni. A figyelem erre jótékony hatással van. 

WLB: És meddig tud ez a figyelem ösztönözni? Egy ennyire hipersúlyos zenénél nem érzed néha úgy, hogy elég volt?

Á. A.: Majd akkor hagyjuk abba, amikor közösen úgy döntünk, nem csináljuk tovább, de ott még egyáltalán nem tartunk. A jövőre megjelenő következő nagylemezzel (Lazarus lesz a címe) nagyon messzire mentünk, egészen a falig. Borzasztóan hideg, helyenként kifejezetten morbid lesz, tele új dolgokkal. Folyamatosan kutatom-keresem a friss inspirációkat, a merész kísérleteket, azokat a zenéket, amik megijesztenek, amiktől még én is félek. Hatnak rám, átszűrődnek rajtam, majd megszületnek belőle a számok. Az új album nehezen befogadható lesz. Miközben a zenekar sztenderd DNS-e meg változatlan marad rajta. 

Fotó: Bodnár Dávid

WLB: A zenéken kívül honnan kapsz még inspirációt? Figyelsz a világ dolgaira, vagy „kiteszed magad az ablakba”, vagy egyszerűen csak nagyon eleven a fantáziád?

Á. A.: Ebből is, abból is jön valami. Érzékeny, rétegelt ember vagyok. Nagyon durva párbeszédek mennek olykor a fejemben. Hajlamos vagyok a depresszióra is. Mindez összekeveredik a zenékkel, amiket hallgatok, és a fantáziám rendezi a képet. Amikor zenét szerzek, akkor, nincsenek szabályok. 

 

Eleve az a zenei világ, amiben mozgunk, csupa fantasy varázslókkal, boszorkányokkal, ördögökkel, biblikus tartalmakkal, mindenféle fura dologgal. Kecskét azért nem szoktam áldozni a szabadidőmben, mint ahogy a Slayer tagok sem, és ahogy egy horrorfilm-rendező sem sorozatgyilkos. A metál klasszikus iskolájából jövünk, a zenét egy teljesen kerek világgá formáljuk a szövegekkel, az azokban megjelenő történetekkel meg a vizuállal együtt. Művészetként fogjuk fel azt, amit csinálunk.

 

WLB: Van kedvenc koncerthelyed Budapesten, ahol előszeretettel lépsz fel, aminek hálás vagy?

Á. A.: Budapesten bizonyos nézőszám felett és alatt is elég szűkös a lista. Van az A38, az Akvárium, a Dürer Kert és nagyjából ennyi. Mind a három helyszínt nagyon imádom. Tizenhat éve zenélek, mind a három helyen többször felléptem, ismerem az ott dolgozókat, csupa jót tudok róluk mondani. 

 

Vicces és jelképes is egyben, hogy a tízéves születésnapi koncert helyszíne, a Budapest Park mellől, a Vágóhídról, az R33-ból indult a zenekar. Nagyon hiányzik az a hely. Ott alakultunk, ott volt az első próbatermünk, az első koncertünk, most pedig a szomszédban tartjuk az eddigi legnagyobb volumenű, szülinapi bulinkat. Körbeért a sztorink.

WLB: A zenei öntudatra ébredésednek voltak kultikus helyszínei?

Á. A.: Az egyik a Süss fel Nap, ahova nem mindig engedtek be, mert még kicsik voltunk. Egyszer elmentünk egy barátommal Sun Workshop koncertre, és a sorban épp előttünk állt a zenekar énekese, a későbbi nagy példaképem, Horváth István Pityesz sapkában, sokdioptriás szemüveggel, elsőre fel sem ismertük. Szóba elegyedtünk vele, kértünk tőle autogramot, a haverom csaja a karjára kérte, de oda nem adott, mert azt mondta, bőrre nem ír alá. Ezt azóta én is tartom, bőrre soha! Tök jó fej volt, mert megint nem akartak beengedni, de ő meg a gitáros elintézték, hogy bemehessünk.

 

Nagyon bírtam a Kultiplexet is, meg persze a Rocktogont, ahol életem első zenekarával léptem fel. Vagy ott volt még a Jókai Klub, a Kék Yuk, a Vörös Yuk, ezek voltak az én helyeim. Később aztán jött a Dürer, és a PECSA-ban is jó bulik voltak. Odaköt az első metálos élményem, egy fesztivál, ahol legjobban a Shamrock nevű zenekart vártam, de csak két számot láttam tőlük, mert pechemre jött értünk apám, hogy hazavigyen, mert már késő volt. 

 

WLB: És te mentél. Ezek szerint szófogadó, rendes gyerek voltál, pedig a metálosok állítólag eleve balhésnak és rossz gyereknek születnek…

Á. A.: Nem voltam rossz gyerek. Inkább az osztály kreatív bohóca. És mellette rossz tanuló. Tanulás helyett sokat írtam. Novellákat, verseket. Kreatív gyerek voltam, és szerettem a nyelveket. Minden másból katasztrófa volt a teljesítményem. Kétszer buktam, 20 évesen érettségiztem. De nem voltam balhés, verekedős gyerek. Ha csináltam valami rosszat, az is mindig valami kreatívkodás volt.

WLB: Autodidakta vagy tanult zenészek vagytok?

Á. A.: Makkos és Zolika (Makai László dob, Prepelicza Zoltán basszusgitáros – szerk.) húsz éve játszanak együtt, hihetetlen DNS van köztük. A neves kőbányai zeneiskolába jártak, ők tanítják is a zenét, szakmailag nagyon profi színvonalon állnak. Én meg vagyok az autodidakta, az ösztönzenész. Ez az elején picit nehéz volt, mert ők mindent pontosan vágnak, én meg kézzel-lábbal magyarázok. Sokszor kiröhögtek, de azért most már olajozottan működik köztünk a dolog. Oda-vissza kiegészítjük egymást. Zeneileg most vagyunk a topon, ahonnan már csak romlani lehet, úgyhogy mostantól arra kell figyelnünk, hogy megtartsuk a kondíciót. Sok-sok gyakorlással, fizikailag és lelkileg a lehető legkiegyensúlyozottabb állapotban. Olyan ez, mint egy párkapcsolat. A lehető legőszintébbnek kell lennünk egymással, csak így működik. 

 

WLB: A metálon kívül hallgatsz más zenét is?

Á. A.: Persze. A countryt, az amerikai népzenét, a bluest és a bluegrasst is nagyon szeretem. A négy nagy, Johnny Cash, Bruce Springsteen, Bob Dylan és Neil Young, nálam ők vannak az első helyen. 80%-ban őket hallgatom, ezt a zenei világot bújom, figyelem a történeteiket, a meséiket, ahogy megéneklik az élet súlyát. Páratlan. 

Apey & The Pea - 10. jubileum