Élmény

„Meddig van értelme ezt csinálni?” – Hód Adrienn- és Szabó Réka-interjú

Fotó : Mudra László / We Love Budapest
Hód Adrienn (HODWORKS) & Szabó Réka (Tünet Együttes)-interjú

A hazai kortárs táncos színtér két meghatározó társulata, a HODWORKS és a Tünet Együttes nagyjából egyszerre mutatott be egy olyan darabot, amiknek központi témája a kiszolgáltatottság érzése és a színtér kiszolgáltatottsága. Ennek kapcsán ültünk le beszélgetni a két alapító-koreográfussal, Hód Adriennel és Szabó Rékával, hogy kifaggassuk őket az okokról, TAO-ról, társulati létről és még sok másról.

We Love Budapest: Viszonylag rövid időn belül a HODWORKS és a Tünet Együttes is bemutatott egy olyan darabot, a Délibábot és A tünetegyüttes – reality a pincébent, amelynek központi témái a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése, a kortárs tánc elértéktelenedése. Véletlen egybeesés, vagy egyfajta általános közérzetre tapintottatok rá mindketten?

 

Szabó Réka: Ez egy nagy kérdés. Én általános közérzetnek élem meg, de az ember mindig gyanús magának, hogy ez mennyire belülről fakad vagy nem. De ha a színház területére gondolunk, Pintér Béláék is most álltak elő a Jubileumi beszélgetésekkel, szóval talán tényleg van ebben valami. De nem beszéltünk össze, hogy mindenki ezzel fog foglalkozni! (nevet) Adri, te mit gondolsz?

 

Hód Adrienn: Talán én is azt érzem, hogy ez most valahogy egy ilyen közös történés. Azokkal a szakmabeliekkel, akikkel napi kapcsolatban vagyok, és azokkal az alkotótársakkal, akikkel együtt megyünk be a stúdióba, napi szinten megjelenő téma a beszélgetéseinkben, hogy merre mutat ez az egész…

Hód Adrienn koreográfus, a HODWORKS vezetőjeFotó: Mudra László / We Love Budapest

Sz. R.: (közbevág) Hogy meddig van értelme ezt csinálni. Igazából van egy nagy kérdésfeltevés, ami most merült fel, pedig mondjuk öt vagy nyolc évvel ezelőtt sem volt egyszerűbb. Volt, amikor könyebb volt persze, de mindig megvolt a nehézsége, és az, hogy ez most nagyon erősen felmerült, annak lehetnek külső vagy belső okai is… Nyilván egyikünk sem a most kezdő kategóriába tartozik, tehát nem azzal a naiv, friss energiával vagyunk itt, de ettől még azt gondolom, hogy lehetne másképp.

 

H. A.: Én is elbizonytalanodtam egy kicsit, hogy ez mennyire az én személyes koreográfusi válságom vagy gondolati köröm, hogy egyik produkció a másikból hova tart, vagy én hova tartok, de biztosan meghatározta a közhangulat is az egész folyamatot. Vagy csak elkezdtek összeérni valahogy.

WLB: Réka, te egy friss interjúban hangsúlyoztad, hogy a nemrég visszavont TAO nagyon rosszat tett a kortárs területnek, mert emiatt a befogadó helyek sokkal kevesebb kockázatot vállaltak, és nem feltétlenül a művészi értékek mellett voksoltak.

 

Sz. R.: Én nagyon rombolónak éreztem a TAO-t, nagyon érezhető lett a befogadó helyeknél a stratégiaváltás, szinte mindegyikük elkezdett úgy működni, hogy „amíg telt házat csinálsz, gyere, ha viszont nem, akkor már ne gyere” – míg korábban sokkal inkább művészi koncepció alapján választottak. Ettől függetlenül a TAO-val kapcsolatban sem az az igazi probléma, hogy megszüntették, hanem ahogy megszüntették. Egyrészt ez ránk visszamenőleg hatott, vagyis a még élő szerződéseinkben foglaltatott pénzösszegektől estünk el emiatt; nem voltak egyeztetések, hogy hogy lesz, vagy milyen rendszer lesz helyette.

Fotó: Mudra László / We Love Budapest

WLB: Mindketten sokat beszéltetek arról, hogy a társulati lét egyre inkább eltűnőben van itthon, és a fiatalok inkább projektekben gondolkodnak. Mit mondanátok, mi az, amit utóbbi nem tud megadni, amit csak a társulati léttől lehet megkapni?

 

Sz. R.: Nyilván projektalapon is lehet működni, ami persze izgalmas, mert mindig van egy új helyzet, új emberekkel. De egy társulattal való munka egészen mást tud, az egy hosszabb távú gondolkodást kíván meg. Ha alkotómódszereket, színpadi gondolkodást próbálsz fejleszteni, kísérleteznél, akkor az nem egy bizonyos ideig tartó folyamat, hanem sokkal hosszabb, amit – ha mindig másokkal dolgozol – állandóan elölről kell kezdened. Szerintem az a jó egyensúly, amikor vannak fix emberek, akikhez újra és újra csatlakoznak friss energiák. Nekem nagyon fontos volt – és még most is az –, hogy van egy közösség, aki együtt megy egy úton, és hosszabb távon építkezik, mint egy darab.

 

H. A.: Nekem is fontos, hogy legyen egy bizalmam abban az emberben, akivel dolgozom, hogy tudjam, hogy ő mit gondol, hol tart a szakmai folyamatában, hogy ha kimegy a színpadra, úgy tudjon jelen lenni, hogy ott van az egész személyisége. Mivel én sem úgy dolgozom, hogy szimplán mozdulatokat rakok emberekre, tehát nem csak a testi adottságok vagy ügyesség alapján döntök, ezek olyan alkotótársak, akik a véleményükkel, a gondolataikkal folyamatosan részt vesznek az alkotásban. Ezért nekem az ilyen bizalmi helyzetekben fontos, hogy legyen egy ismert mag, de ahogy a Réka mondja, mi is mindig behúzunk új táncosokat, zenészeket, alkotókat a folyamatba, akik adnak egyfajta új energiát.

Fotó: Mudra László / We Love Budapest

Mondjuk… (elgondolkodik) Talán ez is egy finanszírozási kérdés, de nagyon nehéz csak szabadúszókkal folyamatosan ilyen projekteket összerakni, mert utána nagyon nehéz játszani őket. Tehát valamennyire tartani kell ezt a folyamatot, hogy egyáltalán képes legyek rendszeresen bemutatni. Ha több világtájról van összehúzva valami, akkor lehet, hogy ő utána továbbáll Kanadába, én pedig ott vagyok, hogy nem tudom műsoron hagyni a darabot. Szóval van ennek egy praktikus oldala is. A mostani projektben (Délibáb) volt két teljesen új táncos, kettő olyan, akikkel egyszer dolgoztam, és két ember, akiket tizenöt-húsz éve ismerek. Magára az analizálásra, a nyelv kialakítására, tehát arra, hogy értsük egymást, sokkal több idő elment.

 

WLB: Milyen eszközökkel próbáljátok ilyenkor kialakítani a csapatdinamikát, vagy megtalálni a közös hangot?

 

H. A.: Elsősorban rengeteg idő kell hozzá. Együtt kell lenni; ennél a projektnél például csináltunk egymással interjúkat különböző fiktív helyzetekben, hogy jobban megismerjük egymást. Ha történik egy improvizáció, akkor már tudom, hogy Csabinak (Molnár Csaba táncos-koreográfus – a szerk.) vagy Cuhorka Emesének megvan a tapasztalata, van egy közös világ, ezért tudom, hogy ők hogyan hozzák vissza ezeket az anyagokat. De az új embereket meg kell fejtenem, hogy ők hogyan képesek dolgozni, mi az, ami nekik teret ad, mi az, ami sok vagy kevés nekik, hogyan kell őket vezetni. Rengeteg idő megy el arra, hogy megismerjem őket, hogy hogyan vannak jelen egy folyamatban.

 

Sz. R.: A Tünet Együttes azért más, mert ott olyanokkal dolgozom együtt, akikkel nagyon régóta ismerjük egymást. Bár a filmrészleteket egy tök fiatal srác csinálta, az például egy nagyon izgalmas helyzet volt – hogy mi, a tizenöt éves múltunkkal egy most a pályán elinduló dokumentumfilmes srácnak hogyan magyarázzuk el, hogy miben vagyunk. De nagyon jól működött, szerettünk Kőrösi Mátéval dolgozni, csodálatos figyelemmel és energiákkal volt jelen. Visszaadott egy kis hitet abba, hogy a mai fiatalokban ott van az a plusz, csak mi nem látjuk vagy nem vesszük észre. De a Buroknál például négy lánnyal dolgoztam, ami egy nagyon vegyes társaság volt: egyesekkel még sosem kollaboráltam, másokat már tíz éve ismertem, míg másokkal már dolgoztam egy-két darabon, de csak egyfajta helyettesítésképp.

Mondjuk lehet, hogy a darab témája (a szülés) miatt is – vagyis mert egy nagyon személyes alapról indulunk – már a legelején beleugrottunk abba, hogy kvázi mindenki rekonstruálta a saját szülését. (nevet) Az kapásból egy olyan alapot teremtett, egy olyan föltárulkozást, mert ugye közös élmény is ez a dolog, ugyanakkor mindenkinek különböző… (elgondolkodik) Ez egy olyan háromórás, ha nem is real-time, de olyan session volt, amely során borzasztó hosszan, de mindenre kiterjedően mutattuk be egymásnak az egészet: hogy hol állt az orvos, mit éreztél fizikálisan, mentálisan vagy pszichésen, hogyan zajlott, így tovább. Ez pedig egy olyan bizalmi alapot teremtett, ami az egész próbafolyamatot meghatározta. Innentől persze még sok minden van, de nekem nagyon fontos ez a bizalmi helyzet, amiről az Adrienn is beszél, és az, hogy merjünk megnyílni egymás előtt, hogy ez meg tudjon történni. Mindig az az alapvetés, hogy ezt megpróbáljuk elérni egy csapattal.

 

WLB: Kit tartatok jelenleg izgalmasnak a hazai színtérből?

 

Sz. R.: Nem azért, mert itt ül mellettem, de az Adriennt mindenképp ajánlanám, Fülöp Lászlót, Vadas Zsófia Tamarát, Molnár Csabát, Cuhorka Emesét. Őket azért talán nehezebb azonosítani, mert egy fiatalabb generáció, nem társulatokban alkotnak, hanem különböző formációkban, de én őket meleg szívvel ajánlanám.

 

H. A.: Molnár Csaba és Marcio Kerber Canabarro közös duettje, a Tropical Escape, illetve annak a folytatása, a Winter Journey például izgalmas nekem. Illetve Vágner Orsolya! Neki az utóbbi időben vannak szóló- és duettkezdeményei, fizikális irányú dolgokat csinál, de a közben a színpadi esetlenség, vagy a véletlenszerű történések érdeklik. Fizikális, de emellett nagyon humoros, van bennük egyfajta abszurd irány, nagyon érdekes. Vagy a Nibiru, Vadas Zsófia Tamara, Tóth Márton és Gryllus Ábris közös darabja a gyerekekkel, szerintem az nagyon izgalmas történés. Tamara a saját tanítványaival dolgozott, tehát amatőrökkel, akik eljárnak hetente kétszer-háromszor táncolni, és tíz-tizennégy éves lányok, akik abszolút kortárs táncolnak, improvizálnak. Számomra nagyon érdekes volt, hogy ez kikerült a színpadra, mert a táncoktatásban is azt érzem, hogy inkább a balett vagy néptánc típusú órák vannak leginkább, főleg gyerekeknek. Úgy éreztem, hogy az például jót tenne a szakmának, ha látnák, hogy nem az ordas eszméket tápláló kortárs táncot nyomják ide-oda, hanem van egy olyan érték, vannak olyan pozitív történések, amiknek például ez is a része.

 

Az emberek tudnak együttműködni, teret adnak egymásnak, struktúrákat értenek meg egymás között, a testen keresztül kommunikálnak egymástól tíz-tizennégy éves kislányok – és tényleg nagyon jók! Mert ugye az van, hogy ha nem megy be valaki, dől az egész, rizikóvállalás van, mindig frissen van tartva az egész történés. Döntéseket hozhatnak a jelenben.

Fotó: Mudra László / We Love Budapest

Sz. R.: Szerintem a kortárs tánc egy felnőttebb dolog, nem egy autoriter helyzet, hanem demokratikus. Odafigyelőbb, analizálóbb, elemzőbb, partneribb helyzet. Mások az értékei, mint egy klasszikus balettelőadásban, ahol egy feladat tökéletes végrehajtására törekszel. Ott egy adott rendszerben kell elhelyezkedned, míg a kortárs tánc a mindennapi felfedezés, a személyiség kutatása, a folyamatos kérdésfeltevés, az egymára való odafigyelés, a jelenben levés tudománya.

 

H. A.: Mindenki részt vehet benne. Egy kortárs táncelőadásban nagyon megnyílik a tér, hogy ki táncolhat. Sokkal befogadóbb, nincs csak egy technika. Én például imádkozom, hogy a táncosok negyven éven túl is táncoljanak, a kortárs tánc erre pedig teret ad, mert nem annyira szigorúak a feltételei.

 

Sz. R.: Visszakanyarodva ahhoz, hogy eltűnhet ez a műfaj, szerintem ez egy társadalmi kérdés is. Hogy hogy dönt egy társadalom, milyen értékeket tart fontosnak, és őriz meg. Az új előadásunk is nagyon erősen erről szól, hogy ezt akarjuk-e, és ha igen, az oké-e. De még egy utolsó gondolat: most tíz éves a lányom, szóval látom, mi zajlik egy tornaórán. Az egész arra hivatott téged oktatni, hogy fussál körbe, tanuld meg a kosárlabda szabályait, és hasonlók. Ez tök jó, én ezeket nem akarom elvitatni. De a saját testeddel való kapcsolatra, vagy arra, hogy érezd, hogy mi hogy van benned, hogy kapcsolatba kerülj az ízületeiddel, az izmaiddal, a csontjaiddal, vagy hogy milyen egy érintés, hogy milyen formái vannak nonverbális kommunikációnak – ezekben nem segít. A kortárs tánc önismeret, egészséges visszanyúlás az életbe, a kapcsolatok teremtésébe. Ma, amikor a személyes kapcsolatok, az érintések is sokkal nehezebbek, mint az én gyerekkoromban, nagyon fontos lenne, hogy minél jobban kapcsolatba kerüljünk a saját testünkkel.