2015-ben, a Budapest100 alkalmával már volt szerencsénk bejutni a Rákóczi út 74-be, egy rövid időre. Azóta is sokszor vissza-visszatér az emlék – konkrétan minden Rákóczi utas áthaladáskor, hisz a ház homlokzatának szélén végigfutó OTTHON felirat mindig figyelmeztet rá, hogy egykor szebb idők jártak errefelé. Másfél órás bejárásunkon a Wertheim kasszától a pincében maradt Freddi Bútor mementójáig haladtunk.
Igazi urbex (urban exploration – tilos vagy nehezen megközelíthető, elhagyatott helyekre való bejárást jelent) programon vettünk részt a hétvégén: a Hosszúlépés.járunk? egyik új sétáján, mely olyan ajtót nyit ki a nyilvánosság előtt, ami bizony hivatalosan 2002 óta zárva áll. Nagyszüleinknek még Divatcsarnokként él az emlékeiben, nekik még lehet rémlik a Rosemberg Márk által alapított, majd később fiai, a Ruttkai testvérek üzemeltette – főleg kelmékkel, olcsó árucikkekkel foglalkozó – első, igazi pesti áruház.
Egy közeli szatócsbolt volt Rosenberg első kereskedése, később vásárolt üzlethelyiségeket, majd egész háztömböket a Rákóczi úton. Egybenyitott, modern áruház volt, s bár előszeretettel gondolunk pátosszal a 20-as, 30-as évekre, embereire és építészetére is, elegancia és előkelőség helyett inkább nemzeti lobogókkal bőszen díszített, kicsit kusza stílusú áruházat képzeljünk el, az erősen eufemizált Divatcsarnok névvel.
Főként textil holmikat árultak, könnyen elérhető és olcsó aprócikkekkel. Ha lehet ilyet mondani, az I. világháború, sőt Trianon is „jót tett” a Divatcsarnoknak, hiszen a Keleti pályaudvarra tömegével érkeztek mindazok, akik a fővárosban próbáltak volna szerencsét. Az első útjuk könnyen vezethetett a Rákóczi úti áruházba. A városban itt tartottak először tematikus vásárlóheteket, mint például a „magyar hét” vagy a „fehér hét” (ezt húsvét után tartották), melyek később országos mozgalmak lettek.
Az 50-es évek végén az üzletsorra nehéz idők vártak: a 70-72-es számok például teljesen megsemmisültek, a 74 pedig leégett. Odalett az addig kialakított vásártér, Kozma Lajos épülete.
A Divatcsarnok – mint intézmény – ekkor az Andrássy útra költözött, a Párisi Áruház épületébe. 1957-ben Csapó József tervei alapján alakították át, 61-ben pedig meg is nyílt az Otthon Áruház. De miért éppen lakberendezést álmodtak meg a régi „divat” funkció helyett?
Ez időkben súlyos lakásválság volt Budapesten, a megoldását a Hruscsov-féle panelek építésében látták, így az 1961-es 15 éves lakásépítési terv keretein belül gombamód „nőttek ki a földből” a szovjet modell alapján épített társasházak. A szabványlakásokat pedig valahogy be kell rendezni – szabványbútorokkal, ugyanolyan szekrénysorokkal, okker/bordó/narancs kárpitú ülőalkalmatosságokkal, puffokkal. Az Otthon Áruház pedig nagyon fel volt szerelkezve mindebből.
Híradástechnikai termékeik ugyan nem voltak, de teljes tűzfalakat betöltő reklámjaikon jellemzően egy tévé volt az origóban. Érdekesség még, hogy az áruház nagy raktárját a Városligetben találtuk, egy néhai BNV pavilonban, ami később nem más lett, mint a már elbontott popkulturális ikon, a PeCsa.
Ahogy a kihalt, poros és valaha szebb időket látott áruházban bóklásztunk, elképzeltük, ahogy a korabeli bútorok mellé nippeket is ajánlottak, ahogy fiatal házasok tanakodtak: sky club fotelt vigyenek haza vagy Burián Judit-féle Erikát. Kell-e mellé puff vagy nem kell? Az Otthon Áruház forgalma a panelprogrammal hamar megnégyszereződött, ami nem is csoda, hiszen az egyetlen budapesti lakberendezési szaküzletként funkcionált. Ekkor még nem volt Domus, és csak ötletként merült fel a külvárosi nagyáruházak építése. Megérkeztükkel az Otthon „csillaga” nem ragyogott tovább.
A különös szerkezetű épület áruháza később sok kisebb üzletre bomlott, próbálták egy időben a Freddi Bútor nevű vállalkozással is menteni, de ez kudarcba fulladt. Azért néhány emlék még megmaradt ebből az egyáltalán nem dicső időszakból, ezeket mi is megtekintettük a raktárként funkcionáló pincében.
Van tehát egy neonfeliratunk, mely már nem az eredeti, hiszen a világháború azt is elsodorta, és a 70-es években az új neonhullámmal jött a ma is látható darab, mely a szomorkás Rákóczi út fölé magasodik, és jelzi, hogy valaha itt nem turkálók, kínai vegyesek uralták a teret.
Itt az épület, mely egyrészt egy kereskedelmi célra használható belső teret jelent, másrészt efölött egy lakóházat is – belső udvarán az üvegkupola külső részével. Passzív ingatlan, az áruházrészhez 2002 óta senki sem nyúlt hozzá, elzárva várja a szebb időket. Vajon mit tehetnénk vele? Lehetne belőle nívós szórakozóhely? Koncertterem? Galéria? Művészeti tér? Vagy „csak” egy textilmulti főhadiszállása? Kár lenne teljesen pusztulni hagyni.
A következő Hosszúlépés „A szocializmus Otthona” sétákról bővebb információkat ITT találtok.
