Budapest

Távoli szigetek mértani pontossággal – Bartis Attila kiállításán jártunk a Mai Manó Házban

Fotó : Bartis Attila
Bartis Attila, Mai Manó, fotó

A most kiállított, majdnem száz fekete-fehér fotó 2014 és 2017 között készült, innen 10 000 kilométerre, többnyire Jáván, Yogyakarta környékén. Bartis Attila életművében az írás és fényképezés szorosan összefonódott, a képi és írott világa közötti hasonlóságokat itt is felfedezhetjük. Bár a helyszín alapján a témák egzotikusságát várnánk, a képeket jobban megfigyelve szinte bárhol készülhettek volna, inkább az alkotó a valóságról való személyes érzéseit közvetítik, ahogy a kurátor, Petrányi Zsolt fogalmazott.

A kiállítás elején olyan, mintha vakon tapogatóznánk a falak mentén, ami fotókiállításról lévén szó, kicsit morbid hasonlat. De a fotók mellett a csupasz falak – a képaláírások, címek, mindenféle feliratok mellőzése – egészen szokatlan érzést ad. Ösztönösen, miután rápillantottunk a fényképre, keressük a címet, a készítés helyét, témáját, idejét, amolyan kapaszkodóként, hogy jó, én látok valamit, de mire gondolt vajon az alkotó.

Fotó: Bartis Attila

Csak lassan nyugszunk meg és állunk rá a nézésre, hisz minden, amit Bartis el akar mondani, ott van a képen. Vagy ha nagyon kutatjuk, a termek eldugott szegleteiben megtaláljuk a képek címét, de aztán ne sopánkodjunk, ha kapunk némi fricskát. (Például a kép címe: Két kutya, amit látunk: három kutya.)

Fotó: Szerkesztőség / WLB
Fotó: Szerkesztőség / WLB

A 2001-ben megjelent  A nyugalom című regényével, és a majd másfél évtizeddel később, részben Indonéziában is írt A Vége művével íróként nemzetközi hírnevet szerzett Bartis eddigi legnagyobb fotókiállításának anyaga nagyrészt Jáván, Yogyakarta környékén készült, de a fókusz nem a távoli egzotikumok bemutatásán van, hanem sokkal inkább olyan részletek, mozzanatok és pillanatok megragadásán, melyek igazából bárhol a világon megtörténhettek volna.

Fotó: Bartis Attila

A mértani pontossággal megkomponált képeken az emberek és tárgyaik sokszor csak sötét árnyak a képek aló sávjában, és az ég, a felhők vagy a természet erői uralják a látványt. Kettős élmény egyszer közelről megnézni a képeket, felfedezni az apró részleteiket, és utána pár lépéssel hátrébb lépni, és újra rápillantani a falra. Az egymás mellé kerülő képek, képpárok tökéletes és diszkrét párbeszéde még egy újabb értelmezési lehetőséget biztosít: a jávai előember koponyája mellett egy női fej vagy a meztelen női hát íve, és a parton kiszáradtan heverő ág göcsei közötti viszony még egy többletjelentést ad a szemlélőnek.

Fotó: Szerkesztőség / WLB

Kemény István jellemzi így a képeket: “E fotográfiák Bartis Attila világának csak elenyésző töredéke. És mégis mindaz megtalálható rajtuk, amiből Bartis világa épül. Az ösztönösség. A természetesség és valószerűtlenség. Az érzékiség. A személyesség. A pontosság. Ezek tökéletes aránya. A kegyetlen művészi erő.

 

Nincs a képeknek semmi festményszerűsége, mégis ott érezzük a háttérben Giorgio de Chirico és Caspar David Friedrich rejtélyességét, melankóliáját. Kőlépcsők, sötét sűrűségek és megrendítő égboltok, valószínűtlen terek és fények, iszkoló kutyák. Minden képen ugyanaz az összetéveszthetetlen, kísérteties-hidegleléses világlátás, mint Bartis prózájában.”

Fotó: Bartis Attila
Bartis Attila: A szigeteken