Élmény

Aki a biológusok laborját cserélte fel a fotósokéra – interjú Mónus Márton fotóriporterrel

Fotó : Mónus Márton

Lógott képe a párizsi Louvre falán, az idei Sajtófotón több díjat és különdíjat is bezsebelt, és még 30 éves sincs. Mónus Mártonnal, az MTI külsős fotóriporterével beszélgettünk arról, hogy hogyan lett biológushallgatóból fotós, milyen témák mozgatják meg és milyen is egy fotóriporter élete, akinek a munkáján keresztül eljutnak hozzánk a világ hírei.

We Love Budapest: A 36. Magyar Sajtófotó Pályázaton, ami a hazai fotóriporteri munka legnagyobb eseménye és elismerése, több díjat is nyertél, mik voltak ezek pontosan?

Mónus Márton: Egy több hónapos sorozat, a tavalyi nagy hidegek alatt készült A krízisautó éjszakája című sorozatomért ítélték oda az André Kertész Nagydíjat (amely a legjobb emberközpontú, dokumentarista képért vagy képsorozatért jár – a szerk. megj.), illetve megkaptam a Szalay Zoltán-díjat, amely a 30 év alatti, legjobb teljesítményt nyújtó fotográfusnak jár, és két további kategóriában is harmadik díjat ítélt nekem a zsűri.

Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton

WLB: Hogyan találtál rá a krízisautó témájára, milyen volt velük dolgozni?

M.M: A tavalyi kemény tél alatt kerestem egy olyan témát, amivel meg lehet megmutatni azt, hogy ebben a szélsőséges hidegben, a mínusz 10-15 fokban hogyan tudnak túlélni azok, akinek nincs fedél a fejük fölött. Így találtam rá a Menhely Alapítványra, akik a krízisautó szolgáltatással megpróbálnak minél több rászorulón segíteni: meleg ruhához, szálláshoz, szükség esetén orvosi ellátáshoz juttatni az utcán élő embereket. Az alapítvány csapata nagyon befogadó volt, hónapokig jártam velük Budapest és környékét, és fotóztam az este kezdődő, és gyakran hajnalig tartó műszakot.

 

Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton

WLB: És akkor valamennyire ehhez is kapcsolódik a budapesti hajléktalanokat bemutató nagyon személyes sorozatod is?

M.M: Részben igen, az ennek egy oldalhajtása. Az alapítvány munkatársai rendszeresen felkeresik és látogatják, így jól ismerik a hajléktalanokat. Segítenek az ügyeiket intézni, lebonyolítják a szükséges papírmunkát. Eleinte, amikor elmentek valakihez, én ott tébláboltam, aztán megkérdeztem, hogy fotózhatok-e, és a legtöbb esetben rábólintottak. A menhely örült, hogy születik képes anyag a munkájukról, én pedig eljutok olyan helyekre, amikről nem is gondoltam, hogy léteznek Budapesten.

Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton

WLB: És mennyi időn keresztül dolgoztál egy-egy projekten?

M.M.: A Sajtófotó-válogatásba bekerülő krízisautó-sorozat nagyjából három hónapot ölel fel, de a hajléktalanokat bemutató sorozat egy év munkája. Így is rengeteg fotó maradt fiókban, mivel van, ahol a képpár egyik fele hiányzik. (A sorozat a portré mellett megmutatja, hogy hol alszanak azok, akinek nincs fedél a fejük fölött).

 

WLB: Lassan adja magát a kérdés, hogy hogyan lettél fotóriporter? Mert azért ez sem volt egy egyenes út.

M.M.: A fotózás hobbiszinten már régóta érdekelt,  az analóg és digitális technika is, de igazán az egyetem alatt kezdtem el vele foglalkozni.

 

WLB: Mármint az ELTE biológusképzés alatt?

M.M: Igen, volt egy óránk, a Természetfotó az alapoktól, ezt bárki felvehette a karon. Nagyon népszerű volt, mert kevésbé volt megterhelő, mint más tárgyak, cserébe nagyon érdekes volt. Ott jóba lettem az oktatóval, akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a fotózással, ami szép lassan kiszorította a biológiát.

 

Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton

WLB: És hogyan indult a fotóriporteri pályád?

M.M.: Nekem az vált be, hogy csináltam egy honlapot, meg persze rengeteget fotóztam, és azt elküldtem mindenkinek és mindenhova. Gondolom, mennyire idegesítő lehettem (nevet).  Aztán adtak próbamunkákat, gyakornokként dolgoztam pár hónapot a 24.hu-nak, majd több mint egy éven át a HVG-nek, október óta pedig az MTI-nél vagyok külsős fotóriporter. Illetve miután otthagytam az egyetemet, beiratkoztam a MÚOSZ Bálint György Akadémia Fotóriporteri képzésére, de akkor már aktívan dolgoztam is.

Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton

WLB: Elvárás hogy valamilyen papírt lobogtass a fotós szakmában vagy inkább a kíváncsiság hajtott?

M.M.: Szerintem nem számít különösebben a papír. Persze jó, ha van, de itt nagyon gyorsan kiderül, ha valaki tényleg tehetséges és ért hozzá, de az is, ha nem. Bár egy autószerelő műhelyben vagy egy műtéténél is hamar kiderül. De itt sem lehet kamuzni, ha kiküldenek és nem értesz hozzá, vagy nem küldöd az anyagokat. A fotóriporteri – főként elméleti – egy éves képzést sem bántam meg, jó volt belelátni mélyebben a szakmai életbe, megismerni az ezen a területen dolgozó fotósokat, nem csak úgy, ahogy egymással lökdösődünk a sajtótájékoztatókon.

 

WLB: Ahogy nézegettük az oldaladat, nagyon változatos témákat fotózol: portrék, szociofotók, tájképek, életképek…

M.M.: Igen, az (is) nagyszerű ebben a szakmában, hogy sokszor a munkából növi ki magát egy-egy személyes projekt, vagy akár egy hosszabb távú munka. De viszonylag sokat utazom is, főként Európában, nagyon szeretem Skandináviát, Észak-Európát. Így valóban elég változatos és sokféle témát tudok megörökíteni, akár Budapesten, akár külföldön.

Fotó: Mónus Márton

WLB: Egy északon készült tájképeddel kerültél ki  Louvre-ba is, ugye?

M.M.: Igen, az a kép a Lofoten-szigeteken készült, három éve, Norvégiában. Tíz napot sátraztunk arra, a sarkkörön túl. Láttam az Exposure Photography Award pályázatát, oda elküldtem a sorozatot, aztán el is feledkeztem róla, meg se osztottam közönségszavazásra, pedig elvileg az ott bezsebelt lájkokkal lehetett volna tovább jutni. Aztán pár hét elteltével jött az email, hogy egy képemet az egyik zsűritag mégis kiválasztotta a kiállításra, ami a kiállítás anyagából készült könyvbe is bekerült. Azonnal kérdezték, hogy mennyit szenvedtem a képért, kellett-e hegyet mászni, pedig valójában nem igazán történt semmi ilyesmi, szerencsém volt: egy parkolóból készült, miközben a reggelimet ettem, és megtetszett a táj a felhőkkel.

Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton

WLB: Említetted, hogy szerettél filmre fényképezni, ez az analóg technika iránti vonzalom a mai napig megmaradt?

M.M.: Igen, mindig nagy dilemma például nyaralásnál, utazásnál, hogy milyen gépet vigyek. Főként az utazásaim alatt, vagy a saját projektjeimnél szeretek filmet használni. Például Izraelbe csak egy filmes gépet és egy objektívet vittem, ott nem hiányzott a digitális, de volt olyan, amikor jobb lett volna, ha megvan az adott téma digitális formátumban is.

 

WLB:Van olyan állapot,  amikor leteszed a géped, és nem fotósként nézel a világra?

M.M.: Van, igen, előfordul, hogy leteszem a gépet, vagy valahova nem viszem magammal a felszerelésem.  De akkor annak meg úgyis az a vége, hogy a telefonommal fotózok.

Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton

WLB: Mennyire feszített a munkatempód, mennyire hajszás egy fotóriporter élete?

M.M. : Az főleg a fotózott témától függ. Elég sok sajtótájékoztatót vagy eseményt fotózom, ilyenkor szinte azonnal, fél-egy órán belül el kell küldenem az anyagokat a helyszínről. A színházi vagy kulturális események nem olyan hajtósak, utána van idő nyugodtan válogatni és megszövegezni a képeket. Összességében tud hajtós lenni a szakmám, de ha néha nehezebb is, én ezt élvezem, azt hiszem.

 

 

WLB: Szakmán belül mennyire nagy a konkurencia? Vagy említetted a vállazásokat egy-egy sajtótájékoztatón az első sorban…

M.M.: A fotóriporteri kör viszonylag szűk, rendszerint ismerős arcokkal futok össze egy-egy munka során. Ha van is némi furakodás egyes eseménynél vagy tülekedés, – mivel mindenki igyekszik a legjobb szöget elkapni, vagy ha már megvan, megtartani azt a pozícióját – még sincs ettől harag. Senki nem személyes okokból lök meg egy kicsit a vállával, hanem mert ez a munkája. Lehet, hogy kívülről vadállatinak tűnik a hatalmas táskákkal és gépekkel, de igazából nem az.

Izrael analóg géppelFotó: Mónus Márton
Izrael analóg géppelFotó: Mónus Márton

WLB:Mitől lesz valaki jó fotóriporter?

M.M.: Az igazat megvallva erre nem tudok összeszedett választ adni. Amit mindenképpen fontosnak tartok, az a megbízhatóság, hitelesség, vagyis hogy azt fotózzam le, ami valójában meg is történt, úgy, ahogy történt. Közel kell kerülni a témához, ám lehetőleg észrevétlennek kell maradni, nem befolyásolni az eseményeket és a résztvevőket. A riportkép nem mindig a legszebb, legesztétikusabb, de amiről hírt ad, az legyen fontos, megdöbbentő, váltson ki érzelmeket. És az is lényeges, hogy a képek magukért beszéljenek. Ne kelljen például egy fotósorozathoz egy értelmező kézikönyvet végigolvasni, hogy tudjuk, mi látható a képeken, elégnek kellene lennie egy címnek és maximum egy-két sornak. De persze ezek csak általánosságok, nincs egy „bevált recept”, hogyan készül a jó fotóriporter.

 

WLB: Van olyan fotós, akire példaként tekintesz, vagy akinek a képeit nagyon szereted és inspirálóan hat rád?

Példaképeim – a szó szoros értelmében – nemigen vannak, de nagyon szeretem például Benkő Imrét. Lenyűgöző, hogy ő akár évtizedeken keresztül is dolgozik egy-egy projekten. Természetesen nagyon szeretem Robert Capa munkásságát és képeit, David Alan Harveyt, Sebastiao Salgadot vagy Michael Yamashitát, William Albert Allard képeit, a magyarok közül pedig Molnár Zoltán és Bácsi Róbert munkáit.

Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton
Fotó: Mónus Márton

WLB: Kérdezhetünk arról is, hogy mik a jövőbeni terveid?

M.M.: Két nagyobb téma vagy sorozat van, ami mostanában nagyon foglalkoztat, és amiken már elkezdtem dolgozni: egy szívtranszplantáció végigkövetése a konzultációktól a szerv szállításán át a műtétig. A másik pedig egy kevésbé ismert sport, a rally gyerekváltozatáról szólna, ahol alig tizenegynéhány éves gyerekek versenyeznek komoly autókkal.

 

WLB: És hol láthatjuk legközelebb kiállítva a képeidet?

M.M.: A Március végén kezdődő, 36. Magyar Sajtófotó Kiállításon mindenképpen. A díjak átadása március 29-én lesz, a kiállítás pedig másnap, a Budapesti Tavaszi Fesztivállal nyílik a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

36. Magyar Sajtófotó Kiállítás