Az idén 80 éves Korniss Péter leginkább arról híres, hogy a 60-as, 70-es években készült fotóin halhatatlanná tette a tradicionális erdélyi paraszti kultúrát, ebből is készült legelső, nagy visszhangot keltő egyéni kiállítása 1974-ben a Műcsarnokban. A 2000-es évektől figyelme a globalizáció és a hagyományok ütközése, összefonódása felé fordult, fotózott például betlehemeseket különböző modern urbánus környezetben.
Az öt teremben bemutatott életmű egyes szakaszai szervesen kapcsolódnak egymáshoz, és az 50 évet átölelő anyagot végignézve fontos társadalmi folyamatokat, a paraszti kultúra eltűnését, transzformálódását, régi világunk átalakulását és az új létrejöttét is megérthetjük. Ezért is fontos látnia Korniss fotóit a modern embernek, akitől távol áll a táncház, a tisztaszoba, a hokedli, a hímzett terítő, és a népművészet legfeljebb műtárgyként jön szembe vele a látogatói kordonok mögül, ha a skanzenben jár.
Az első blokk az idilli paraszti életet mutatja be, a második pedig tíz évet a tiszaeszlári Skarbit András életéből, amelyet a Fővárosi Gázművek munkásaként töltött Budapest és faluja között ingázva. A 70-es évek végétől sokan kiszorultak a mezőgazdaságból, és csak a városban találtak munkát. A vonatozástól a munkásszálló zuhanyzóján át a hétvégi hazatérésig és disznóvágásig megismerhetjük ennek a kétlaki életnek színét és fonákját.
1989 után Korniss figyelme azok iránt a „földcsuszamlásszerű” változások felé fordult, amelyet a rendszerváltás hozott a vidékiek életébe: immár nem spontán pillanatokat kap el, hanem beállított fotókat készít, amelyeken megjelennek a trabantok, a parabolaantennák, a Coca-Colá-s palackok, a modern (és divatosnak gondolt) berendezési tárgyak, keveredve a hagyományos bútorokkal. A családi fotók mögött felsejlik a Michael Jackson-plakát, a népviselethez nejlonharisnyát és magassarkút húznak a lányok. Korniss egyébként nemcsak kitűnő fotós, hanem nagyon jó mesélő is; erről tanúskodnak a videók is, amelyekben a fotók keletkezésének körülményeiről mesél.
Ahogy haladunk előre a kiállításon, a képek hangulata egyre kevésbé idilli, egyre eklektikusabb és szomorúbb. A buszmegállókban, plázákban, panelházak előtt pózoló betlehemesek fotóin már egy az egyben érezzük a két világ, hagyomány és jelen konfrontációját. A takarítóként dolgozó nők portréi a legújabb munkák: ezek a népviseletbe bújt idős nénik (akik ismerősek lehetnek az utcáról is) Korniss új „vendégmunkásai”, akik Erdélyből járnak fel Budapestre megkeresni a betevőt. Különös párhuzam, hogy elődeik 50 éve még a földeken dolgoztak és táncházban múlatták az időt; valahogy sejtetik is, hogy ahogy a változás is folyamatos, úgy Korniss Péter életműve sincs még lezárva.
Névjegy
Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron. 1961-től 1991-ig a Nők Lapja képes újság munkatársa, majd szabadúszó fotográfus. Hírnevét több évtizedes dokumentarista munkájával alapozta meg. Tizenhat ország múzeumaiban és galériáiban állított ki. 1977-től három éven át a World Press Photo zsűrije, 1983-tól pedig a W. Eugene Smith Memorial Fund nemzetközi tanácsadó testület tagja. 1999-ben – fotográfusként elsőként – Kossuth-díjat kapott. A nemzet művésze, Pulitzer-emlékdíjas, Prima Primissima-díjas művész, korábban a World Press Photo nemzetközi zsűrijének tagja.
