Élmény

„Nehezen találtam meg a hozzám hasonlóan gondolkodókat kamaszkoromban” – interjú Vecsei H. Miklóssal

Fotó : Mudra László - We Love Budapest
„Nehezen találtam meg a hozzám hasonlóan gondolkodókat kamaszkoromban” – interjú Vecsei H. Miklóssal

Vecsei H. Miklós a magyar nézők többségének az Egynyári kaland és a Csak színház és más semmi sorozatokból lehet ismerős, pedig filmes és tévés munkáinál sokkal jelentősebb a színház iránti elköteleződése. Az volt az érzésünk, hogy a Vígszínház 25 éves színésze korát meghazudtoló módon tisztában van saját céljaival és identitásával, miután az öltözőjében, a Bogyónak keresztelt puli jelenlétében hosszan beszélgettünk szerelemről, vallásról, művészetről, saját generációjáról és az okostelefonokról. Pár hete úgy döntött ugyanis: búcsút mond a mobiloknak.

We Love Budapest: Budapesten születtél, és sokáig nem volt egyértelmű, hogy színész leszel – még a papi hivatás is megfordult a fejedben.  

 

Vecsei H. Miklós: Óbudán nőttem föl a Kolosy tér környékén, a Kolozsvári Tamás utcai sporttelep volt a „grundom”. Kicsöngetés után öt perccel már ott voltam, fociztunk estig. Mindkét szülőm szociális munkás, szegény sorsú emberekkel, főleg cigányokkal, hajléktalanokkal, mozgássérültekkel foglalkoznak, és én is valami ilyesmit szerettem volna hivatásnak, amellett, hogy vallásos neveltetést is kaptam, és valóban megfordult a papi pálya is a fejemben. Aztán mikor a szüleim elváltak, egy nehezebb időszak következett be a gyerekkoromban; ekkor kezdtem verseket, naplóbejegyzéseket írogatni. 17 éves koromban verseskötetem is megjelent, és így, az írásaimon keresztül jutottam el a színház világába. Úgy éreztem, hogy ez lehet az én utam. Felvettek a Színművészetire, és kezdetben nem is értettem, mi történik; baromi nehéz volt az indulás, de aztán sokat segített az évfolyamtársammal, ifj. Vidnyánszky Attilával való találkozás, aki azóta is a legjobb barátom és alkotótársam.

 

WLB.: Ritka, hogy valakit elsőre felvesznek az Színművészetire. Általában nagy harcok árán kerül be az ember.
V.H.M.: Fél évet készültem intenzíven, és tudtam, hogy ezt akarom. Lehet rá sokat készülni, de alapvetően személyiség- és jellemtípusokat vesznek föl. Akkor a felvételiztetők úgy érezték, nekem ott helyem van. 10% múlik azon, hogy mennyit készülsz rá, és 90%, hogy megvan-e benned, ami keresnek.
Fotó: Mudra László - We Love Budapest

WLB.: A jóképű, szőke szívtipró imidzsével szoktak téged azonosítani, a sorozatokban is ez köszön vissza. Ezt keresték akkor?

 

V.H.M.: Természetesen. Nem vettek volna fel, ha nem vagyok jóképű szőke fiú, de az a feladatom most, a színházban, hogy ebből kitörjek. Ugyanakkor a személyiségemhez az is hozzátartozik, hogy nagyon nyílt vagyok, próbálok őszintén élni; nincsenek titkaim, nem tudsz olyat kérdezni, amire ne válaszolnék. És érzékeny típus is vagyok alapvetően – ez lehetett egy olyan kombinációja a jellememnek, amire Marton László és Hegedűs D. Géza osztályfőnökök felfigyeltek. Senkit nem vesznek fel pusztán azért, mert szép lány, vagy jóképű fiú.

WLB.: Az első három évben elég kemény a színészképzés, teljes burokban éltek. Hogy viselted?

 

V.H.M.: Olyan, mint a katonaság. Nem nagyon dicsérnek, nincs sikerélmény, hétfőtől vasárnapig reggel 8-tól hajnali 2-ig van tanítás. Karácsonykor van három nap szünet, nyáron egy hónap. Fekete a padló, a plafon, a falak, be vannak deszkázva az ablakok. Mindennapos a sírás még a legkeményebb fiúknál is. Összetörnek és újra összeraknak; vagyis inkább olyan mélypontra juttatnak el nagyon hamar, ahol kénytelen vagy saját magadat újrarakni. Aki szerencsés, és olyan osztályfőnökei vannak, mint nekem, az rájön, milyen irányba menjen, és végül saját magát találja meg: megtörténik a felnőtté válás egy nagyon letisztult hangulatban, hivatástudattól vezérelve. De gyakran megesik, hogy valaki a sikertelenség-érzésben benne ragad. Nekem ugye a kis Vidnyánszky Attilával való barátság sokat segített, és találkoztam az ő édesapjának színházával is, ami teljesen egyedülálló Magyarországon. Az a fajta rítikus, orosz, keleti színház, ami egyesíti a vallást, a szociális érzékenységet, a társadalom iránt érzett felelősségvállalást és hivatástudatot, és én ezzel azonosulni tudok.

 

Fotó: Mudra László - We Love Budapest

WLB.: Még mielőtt leszerződtél volna a Vígszínházba, Debrecenben voltál gyakorlaton, és nagyon fiatalon eljátszhattad Rómeót. Nehéz lehet ma új megközelítést találni a karakternek, főleg, hogy Tybaltot és Mercutiót izgalmasabbnak szokás találni.

 

V.H.M.: Sokan azt gondolják, hogy Rómeó a szépfiú meg a naiv hősszerelmes, szerintem viszont gyönyörű szerep. Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, pontosan úgy viselkedik és beszél, mint a barátai. De amint megpillantja Júliát, elkezd félrebeszélni, a barátai azt hiszik, megőrült. Hamvas Béla írja azt, hogy mi, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, pontosan tudjuk, hogy nem Rómeó hülyült meg; ő él a valóságban. Ez egy szép gondolat. Az én értelmezésemben egy olyan „mai” fiatal volt, akinek nem nagyon volt életcélja, és hirtelen megérezte, hogy a szerelem lehet életcél, sőt, az élete is lehet. Ez nem a naiv szerelmes története, hanem az útját kereső mai fiatal története, aki fel meri vállalni a 2010-es években, hogy a szerelemnél tisztább, fontosabb őrjítőbb és izgalmasabb dolog nincs. Fantasztikus volt megélni az őrületet, mikor elfelejtettem, hogy Vecsei Miklós vagyok. Betörtem a kriptába, ahol a Júliám holtan feküdt, és a mélyről jövő gyűlölet keveredett a szerelemmel. Ezekért a pillanatokért és megmagyarázhatatlan energiákért van értelme színházat csinálni. Rómeó egy nagyon komoly dolog volt az életemben.

Fotó: Mudra László - We Love Budapest

WLB.: Shakespeare-t fordítasz, szövegkönyveket írsz, és a kísérletező kedved, alkotói hozzáállásod alapján könnyen el tudnánk képzelni egy kisebb vagy alternatív színházban. Milyen döntések vezéreltek abban, hogy a Vígszínházhoz szerződj?

 

V.H.M.: Mindenképpen állandó helyre szerettem volna leszerződni, hogy összpontosítani tudjak a feladataimra. Pár kisebb méretű színház mellett Eszenyi Enikő ajánlott szerződést. Sokat agyaltam, mit tegyek. Én hiszek a színházban, mert tudom, hogy úgy hat, ahogy más már nem tud. Viszont ehhez el is kell jutnunk az emberekhez. Nagyon nehéz színházi szinten versenyezni azzal, hogy esténként egymillióan nézik a reality show-kat, viszont a Vígszínház évi 400 ezres nézőszáma már komoly kulturális tényező, szemben a kisebb színházakkal vagy alternatív csoportokkal. Én úgy gondolom, hogy most nincs idő kísérletezni. Építenünk kell. Persze ez nem azt jelenti, hogy mi nem játszunk kortárs darabokat, vagy ne próbálnánk folyamatosan reflektálni az égető társadalmi kérdésekre. A Katona méretéből és nézőközönségéből kiindulva bevállalhat olyan címeket, amik a Víget nem töltenék meg. Nekünk az a feladatunk, hogy a nézőcsalogató, esetleg sokszor ismételt címekből is megteremtsük azt a mához kapcsolódó katarzis élményt, ami a színház ereje.

 

Ha egyszer is azt érezném, hogy szórakoztatóipari tevékenységet csinálok, abbahagynám, és elmennék szociális munkásnak a szüleim példájára. A Pál utcai fiúkat fél éve játsszuk – amiben én Nemecsek Ernőt alakítom –, de már 90 ezren látták, ami egy magyar kisvárosnyi embert jelent. Nagy siker, tapintható katarzis van a végén, állva tapsolnak, ordítoznak, rengeteg a visszajelzés, hogy hatott rájuk. Nemrég volt a szülinapom, és 14-15 éves lányoktól, fiúktól kaptam videókat arról, hogy megváltozott az életük az előadás után. Láttam a tisztaságot, a naivságot a szemükben. Ezért választottam a Víget. Másrészt nagyon komoly történelme van, 122 éves, és ahol most ülünk, az Latinovitsnak volt az öltözője.

Fotó: Mudra László - We Love Budapest

WLB.: Úgy tűnik, neked azért másra is szükséged van. Mi nagyon szerettük az Iván, a rettenetet a Radnótiban, amit a fiatal Vidnyánszky rendezett, te pedig a szövegkönyvet írtad.

 

V.H.M.: Van egy társulatunk, a Sztalker-csoport, amiben én írok, ő rendez. Mindig tudjuk, milyen témával akarunk foglalkozni, és ha úgy alakul, hogy az egy angol vagy német darab, akkor újrafordítom, ahogy a III. Richárdot is a Nemzetiben. Szeretünk új szövegkönyveket írni, hogy az elejétől a végéig a sajátunknak tudjuk a művet. Most nyáron megyünk Moszkvába, egy kint diplomázó osztálynak csináljuk a diplomamunkáját. Ősszel lesz a Vígben egy József Attila-estem, amit ő rendez. Együtt játszunk a Háború és békében decembertől, aztán ő rendezi a Félkegyelműt, amiben én leszek az egyik főszereplő. Aztán Woyzecket rendezünk a Nemzetiben a Gobbi stúdióban, majd a Pesti Színházban az Arany János életéről szóló darabot, amit már Debrecenben is bemutattunk. Utána Faulkner Míg fekszem kiterítve című regényét alkalmazzuk színpadra. Jövő nyárig tele a naptár.

 

WLB.: Hogy jut időd ennyi mindenre?

 

V.H.M.: Csak ezt csinálom, a szabadidőmben is. Kicsit antiszociális vagyok, nagyon kevés színházon kívüli emberrel haverkodom. Minden reggel a Fény utcai piacon kezdem a napot, megreggelizem, megkávézom, iszom egy narancslevet, bejövök a színházba. Itt vagyok reggel 10-től este 11-ig. Aztán hazamegyek írni. Hétfőtől vasárnapig ez a program, vasárnap pedig elmegyek a templomba. Egyáltalán nincs igénye se a testemnek, se a lelkemnek, hogy eljárjak szórakozni.

Fotó: Mudra László - We Love Budapest

 

WLB.: Egy 25 éves színészről azt gondolná az ember, nagykanállal falja az életet.

 

V.H.M.: Falom a színpadon. Ott olyan élethelyzetekbe kerülsz, amiket amúgy nem élnél át. És az tényleg a te lelkeddel történik, nem a karakteredben játszódik le.

WLB.: Akkor felesleges megkérdezni tőled, melyik a kedvenc romkocsmád, szórakozóhelyed?

 

V.H.M.: Kifejezetten nem szeretem a belvárosi nyüzsgést, befeszülök, rámjön a szorongás a tömegben. De nagyon szeretek a Duna-partra kiülni két doboz sörrel vagy egy borral, különösen a Római-partra. Szeretem a Mátra borozót a Corvin téren, az a gimis éveim törzshelye, Tandori Dezsőt is lehetett látni ott írogatni. Az első szerelmem ugyanis a Mátra borozóval szemben járt gimibe, ott vártam rá.  De nagyon szeretek fröccsözni is, asztal körül, nyugiban.

 

WLB.: Léteznek még a legendás füstös színészbüfék, ahol hajnalig tart a mulatozás? 

 

V.H.M.: Minden színháznak van egy ilyenje, van felírás, hónap végén lehet egyenlíteni a számlát. Ott azért éppenséggel szeretek sokáig maradni, beszélgetni, annak tényleg van egy jó hangulata.

 

WLB.: Miről írsz esténként?

 

V.H.M.: 99%-ban szövegkönyveket. Most épp Arany János A nagyidai cigányok című művéből írok egy színpadi átiratot. Néha írok verseket, szeretném, ha karácsonyra kész lenne egy kötet, meg elkezdtem egy regényt egy évvel ezelőtt, néha hozzáírok valamennyit.

Chain BridgeFotó: Mudra László - We Love Budapest

WLB.: Eléggé polarizált most a kulturális élet, nehéz kimaradni a politikából. Úgy gondolod, neked sikerül? Elképzelhetőnek tartod-e, hogy például Alföldi Róberttel együtt dolgozz?

 

V.H.M.: Játszottam már Alföldi-darabban, a Julius Caesarban, itt, a Vígben. Nagyon szerettem vele dolgozni, ahogy Vidnyánszky Attilával is – mind a ketten nagyon jó, izgalmas emberek, csak hát művészek. Kívülről felületesen látszik csak a viszonyuk, azért lett ekkora politikai visszhangja, de szerencsére elcsitult már. És nekünk nem is szabad ezzel foglalkoznunk. Mi a kis Vidnyánszkyval úgy gondoljuk, hogy az ember nem változott sokat az utóbbi 5000 évben, és ezért nekünk sem kell a felületes aktualizálás irányába mennünk. Elég, ha kezünkbe veszünk egy Euripidész- vagy egy Seneca-kötetet, és látjuk, hogy erősebbet, és maradandóbbat lehet alkotni, ha az emberi létezés mélységeit próbáljuk megfogalmazni.

 

Emellett igyekszünk a generációnk hangján feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket legégetőbbnek érzünk a mai Magyarországon vagy Európában. Keressük azokat az emberi értékeket, szükségleteket, amelyekben mindannyian egyet kell, hogy értsünk. Ilyen például az oktatási minőség fontossága, az integrációs kérdések tisztázása, vagy éppen a múlthoz való viszonyunk feltárása. Mi Attilával nagyon hasonlóan látjuk ezt, még akkor is, ha tök más jellemek vagyunk.

Fotó: Mudra László - We Love Budapest

WLB.: A vallásos életforma nehezen hozható egy kalap alá a mai fiatalokkal. Te mit gondolsz erről?

 

V.H.M.: Sok a vallásos ember, csak nem a mainstreamben forognak. Rengeteg embernek van hite, ez egy nagyon fontos dolog az életben, kár kihagyni. Római katolikus vagyok, de zsidó is lehetnék, vagy buddhista. Meg vagyok győződve arról, hogy az nem egészséges, ha az ember csak magáért él. A keresztény hit teljesen egyértelműen azt mondja, nyitottnak, derűsnek kell lenni, másokért kell élni. A színházban ez működik. Sinkovits Imre is nagyon vallásos volt, pap akart lenni, és ezt nagyon jókedvűen és frankón élte meg az ő művészetében. A hit, a vallás nagyon szorosan kötődik a színházhoz, nagyon aktuális, nagyon izzó, izgalmas tud lenni. Úgy gondolom, hogy rengeteg embernek hiányzik valami hasonló az életéből, csak éppen nem tud róla.

 

Fotó: Mudra László - We Love Budapest

WLB.: Mit gondolsz a mai fiatalokkal kapcsolatos sztereotípiákról? Például hogy folyton „okostelefonoznak”, „felületesek”?

 

V.H.M.: Jó dolog lehetne az okostelefon, de én azt tapasztalom, hogy nagyon komoly függőséget okoz a generációnkban, és ami rosszabb, hogy elveszi tőlünk a csendjeinket. Ha pár pillanatig csend van, mindenki a zsebéhez kap és frissíti az állapotát. A mélyebb, fontosabb dolgok és gondolatok hajlamosak elsilányulni. Fiatalabb testvéreimen is azt látom, hogy eggyel taktikusabban szerelmesek, mint ahogy én voltam. Bármerre nézel a városban, képernyőre szegett tekinteteket látsz, és több felnőtt ismerősöm a vécére sem megy el mobil nélkül. Nekem már nincs is telefonom. Pár hete a születésnapomon találtam ki, hogy nem lesz. Tök jól bírom. Nagyon felszabadító. Van egy iPadem, és csak wifinél tudom használni a netet. E-mailezek, és ha úgy érzem, hogy van valami érdemleges, amiből nem lesz digitális hulladék, akkor posztolom a Facebook-oldalamra. Szeretek vele foglalkozni, mert tudom magamról, hogy nagyon nehezen találtam meg a hozzám hasonlóan gondolkodókat kamaszkoromban, és most úgy érzem, hogy részben A Pál utcai fiúk, részben a sorozatok miatt össze tudtam gyűjteni egy olyan tábort, akik talán egymás között is társakra találnak. A természetszeretet, a hit, a családcentrikusság mind olyan értékek, amiket sok kamasz nem mer vállalni, pedig szíve szerint azt tenné. Napi szinten kapok leveleket, hogy milyen jó, hogy van ez, mert nem érzi magát egyedül.

 

Fotó: Mudra László - We Love Budapest