Művészettel a sajgó gondolatok ellen – Tárt Kapu Galéria, az art brut terepe

Szokás azzal viccelődni, hogy a művészek nem normálisak, és valóban, boldog átlagember ritkán hozott létre maradandót a művészettörténetben. Van, aki az elmegyógyintézetet is megjárta, és sok híres alkotót csak egy hajszál választott el az idegösszeomlástól. Ott van a skizofrénia tüneteivel küszködő Csontváry Kosztka Tivadar, a saját fülét lenyisszantó van Gogh, a Sikoly festője, Edvard Munch, aki súlyos szorongással, hallucinációkkal és alkoholproblémákkal küzdött, vagy a depressziós és szexuálisan frusztrált Salvador Dalí. Ők a szerencsések, akik életükben inkább művészek voltak, mint lelki betegek.

Az art brut és az outsider art minderre ellentétes irányból tekint: az olyan mentális zavarokkal küzdőket és a társadalom perifériájára sodrókat soroljuk ide a nagykönyv szerint, akik művészete figyelemre méltó. A kifejezést eredetileg pszichiátriai betegek műveire alkalmazták, amelyeket elmegyógyintézetek orvosai kezdtek el felfedezni a 20. század elején. Nem volt ritka, hogy a falra, földre karcoltak a betegek, kenyérgalacsinból készítettek szobrokat, így adták ki, kommunikálták belső tartalmaikat a külvilággal. A „tiszta”, ösztönös művészet forrásait kutató avantgárdokkal került a kortárs képzőművészet fókuszába, és ez nagyban köszönhető Jean Dubuffet francia informel festőnek, aki börtönlakók, hajléktalanok és gyerekek műveit egyaránt felkutatta és beemelte a kortárs művészetbe, létrehozva egy óriási art brut gyűjteményt.

Ma már majdnem mindenki belefér ebbe a kategóriába, aki a hivatalos képzőművészeti kánonon kívül rekedt; a Tárt Kapu Galériának Down-kóros alkotója is van, de olyan is, akinek nincs semmi „baja”, csak épp nem vett részt kanonizált képzésben. A galéria találkozási pont és művészetterápiás foglalkozások színtere is egyben, és bár az alkotók el is adják munkáikat, a "hivatalos", felsőfokú képzéseken kupálódott és kulturális közegbe integrálódott képzőművészektől leginkább az identitástudat különbözteti meg őket. Nem tudatosan, kész koncepcióval a fejükben, hanem ösztönösen, belső indíttatástól vezérelve „nyers” műveket hoznak létre. (A brut szó is „nyerset” jelent.)

Balassa Mária egy a leghíresebb magyar art brut alkotók közül, Vonallá vált lélek című kiállítása május 23-án nyílt meg a Tárt Kapu Galériában. Munkái a híres osztrák Gugging Art But Centerben is megtalálhatóak. A már nyugdíjas hölgy a Ráday utcai Galéria IX -ben dolgozik teremőrként, ide akkor került, amikor a szociális foglalkoztatóból leépítés miatt elküldték. Itt is szokott alkotni: a papírra ronggyal vagy papírzsebkendővel visz fel tintafoltokat, ezekből állnak össze alakjai, amiket személyes szövegekkel egészít ki. Mária a Bakáts tér közelében született és nőtt fel, az érettségi után ötvösnek tanult, majd sokfelé dolgozott, újságkihordóként, óvónőként, porcelán- és gobelinfestőként is. 17 évesen kezdődtek el lelki problémái, ezóta küszködik a „sajgó gondolatokkal”. Depressziójára sokféle gyógyszert szedett már, szanatóriumban is kezelték Pesthidegkúton. Rosszullétei miatt gyakran kellett bemennie a kórházba, de 11 éve már, hogy erre nem volt szükség. „Most egész jól érzem magam, napközben itt vagyok a galériában, hazamegyek, olvasok, rajzolok” – meséli nekünk. Öt percre lakik munkahelyétől szociális gondozó lányával és négyéves unokájával. „Boldogok azok az emberek, akiknek nincs semmi gyötrelem a fejében” – vélekedik.

Mindig saját élményeiből táplálkozik, művészetterápiás képzésben sose vett részt. „A szanatóriumban a terápia az volt, hogy faleveleket gyűjtöttünk az udvaron, és azt ragasztottuk rajzlapra. Idétlen és unalmas volt” – meséli. „Ültem az asztalnál 17 évvel ezelőtt, már előttem volt a papír, a ceruza, hallucinációszerű csengés-bongás támadt a fejemben, és elkezdtem rajzolni. Először egy női arc jött ki a foltokból, a lányom érettségi képére hasonlított” – mesélte a kezdetekről.Egy idő után mindennapi elfoglaltságává vált az alkotás, és talán azért is érdemes az ő rajzaival kezdeni az art brut-tel való ismerkedést, mert a szövegeken keresztül jobban megérthetjük, mi megy végre egy lelki gondokkal, szorongással és depresszióval küzdő ember fejében. Némi empátiával felvértezve egészen elementáris élmény is lehet; mivel normális és „nem normális” között a határ gyakran csak egy hajszálnyi, nem kizárt, hogy a kiállított, őszintén kitárulkozó művekben saját belső félelmeink is visszaköszönnek majd.