Nos a helyzet az, hogy Péter bácsi a környék rezidens "taxisa", akit inkább az idősek jótevőjének illene hívnunk. A nyugdíjas, roppant jó kedélyű, bajuszos úr önkéntes alapon vállal fuvarokat elektromos autójával: időseket visz el a piacra, orvoshoz vagy épp házassági esküjük megújításának helyszínére. Teszi mindezt télen, nyáron, hétköznap reggeltől sötétedésig. Elhívtuk egy találkozóra, hogy a miértekről kérdezzük, aminek az lett a vége, hogy fél órával később már együtt róttuk az utcákat.

Mostanában gyakran bolyongunk Újlipótvárosban, az egyik ilyen alkalommal pedig elsuhant mellettünk egy kis fehér elektromos autó. Olyan hirtelenséggel tűnt fel, majd el, hogy éppen csak a tetején virító nevet tudtuk elolvasni, Péter bácsi konflisa. Az eset pár nappal később megismétlődött, és ekkor már csak felcsaptuk az internetet, hogy kinyomozzuk, mi ez a fura jelenség. Így vált egyértelművé, hogy itt bizony egy komoly társadalmi szerepvállalásról/jó cselekedetről/önkéntes közszolgálatról van szó, a dolog pedig annyira megtetszett, hogy meghívtuk a sofőrt, Adler Pétert egy teára és beszélgetésre.

Meg is érkezett hozzánk, pontban fél 3-kor, maga mellé tette a telefonját (ki tudja, mikor hívják), és mesélt. Így tudtuk meg, hogy minden 5 éve kezdődött.

Az akkor már nyugdíjas Péter bácsi ekkor ült be először a mini volán mögé, a környékbeli idősek segítése céljából. Kiderült, hogy a kezdet nem volt egyszerű, az emberek nem értették, mi ez, keresték a trükköt, hiába mondogatta, hogy a fuvarért nem kell fizetni. Aztán egy idő után híre ment a dolognak, és lassan már érkeztek a telefonos rendelések.

Péter bácsinak van egy naptára, ebbe jegyzi föl, mikor hol kell lennie (most éppen egy hétre előre tele van írva). Kacagva mesélte, hogy volt már rá példa, hogy egyszerre 5 helyen várták, de hát nem lehet minden kívánságnak eleget tenni, akkor sem, ha hat személyes a kocsi, mert csodákra még ő sem képes.

Azért ez utóbbival nem teljesen értünk egyet. A tény, hogy megannyi idős ember életét könnyíti meg, ráadásul bármiféle kötelező ellenszolgáltatás nélkül (ez az utasra van bízva), már önmagában csodaszámba megy. A „kuncsaftok” között vannak már törzsvendégek, és olyanok is, akik 2 éves találkozó után telefonálnak újra: „tudja, én vagyok az”. Péter bácsi pedig tudja, legalábbis általában úgy tesz.

Az egy dolog, hogy ő maga, vérbeli újlipótiként az egész környéket ismeri, térképet nem is használ, de látszólag az egész városrész ismeri őt. Közös autókázásunkkor legalább háromszor üdvözölte a cimborákat, de megtudtuk, hogy a hölgyek még serényebben szoktak köszöngetni: „marha jó dolog, hogy ülök az autóban, a hölgyek meg dobálják a puszikat.” A fuvar mellé egyébként egy adag jókedv is jár: a sofőrünk egy igazi bohém figura.

Az útközben feltűnő vendéglátóhelyekhez, üzletekhez is volt egy-két szava, itt kávéra, ott ebédre szokták behívni, amott meg a kocsiját tölti, de az sem ritka, hogy az utasaitól kap egy doboz tojást vagy süteményt a fuvarért. A jótett helyébe jót várj dolog tehát úgy látszik, tényleg működik. A "miért?" kérdésre pedig csak annyit felelt: „Miért, mennyivel lenne jobb, ha otthon ülnék, és a számítógépet nyomkodnám?”

És ha már jótettek: Péter bácsi misszióját bárki támogathatja. A konflis már nem egyszer került bajba, a garázs havonta több tíz, egy-egy új akkumulátor pedig több százezer forintba kerül. Igaz, hogy ő nem kér semmit a fuvarért, az utasok azért meghálálják az erőfeszítéseket, hol pénzzel, hol egy csomag virslivel, itt nincs szabály. Viszont van egy bázis, egy harisnyabolt a Hollán Ernő utca és a Budai Nagy Antal utca sarkán, ahol a tulajdonosok egy perselyt helyeztek ki.

Ide jöhet az, aki szívesen tenne azért, hogy Újlipótváros még sokáig számíthasson Péter bácsira és a konflisára. Addig is ha valakinek fuvarra van szüksége: +36204936136.