Élmény

Elromlani milyen? – Félvilág-kritika

Fotó : Félvilág Facebook
Elromlani milyen? – Félvilág-kritika

Történelmi thrillernek álcázott érzéki pszichodráma? Szórakoztató közönségfilm? A Félvilág legjobb tulajdonsága, hogy mindkettő, és kicsit még több is. Köbli Norbert és Szász Attila legújabb közös alkotása a Mágnás Elza-gyilkosságot dolgozza fel, de egyáltalán nem a megszokott módon: a rendőrségi akták helyett a szereplők lelkének hatol a legmélyére. Kritika az év egyik legjobb magyar filmjéről.

Úgy látszik, Köbli Norbert forgatókönyvíró neve lassan egybeforr a magyar műfaji film reneszánszával. Legalábbis – részben – neki köszönhetjük A vizsgát, a Szabadság különjáratot és A berni követet. Utóbbi rendezőjével, Szász Attilával közösen pedig most egy egész filmet szenteltek Turcsányi Emília (avagy ahogy a Fővárosi Orfeumban ismerték, Mágnás Elza) utolsó napjainak. Szerencsére amit vászonra vittek, az nem egy újabb American Crime Story; a páros itt-ott átírta a történelmet, de csak annyira, amennyitől a főszereplők jelleme és cselekvéseik még hitelesebbek lettek.
A Félvilág alapvetően Mágnás Elza (Kovács Patrícia) és komornája, Rózsi (Gryllus Dorka) kapcsolatára, a kettejük világának ellentéteire épül. Elza habzsolja az életet és a férfiakat, színházba és operába jár, és egy filmszerepről álmodik. Rózsi vele ellentétben templomba jár és úgy él, mint egy született aszkéta. Így megy ez évek óta, mígnem egy nap új cselédet vesznek fel, Katót (Döbrösi Laura) – akinek a lelki üdvéért mind a két asszony síkra száll. Mind a három színész elképesztő játékkal kelti életre a saját karakterét, fokozottan elmélyítve azt, ahogy a forgatókönyv apránként csepegteti az újabb és újabb információkat. Kovács Patrícia játékában egyszerre van meg a dekadencia és az abból való kiábrándultság, szinte uralja a vásznat, míg Gryllus Dorka arcának egy-egy rezzenésével többet mond el, mint más egy egész karrier alatt. Kulka János szokásához híven visszafogott és elegáns, mégsem tudjuk levenni róla a tekintetünk; sokadszorra bizonyítja, hogy ő a jelenlegi legjobb filmszínész. Ráadásul, mivel Elza az ő kitartottja, kettejük párbeszédei túlmutatnak a fekete humorral alaposan átitatott egysorosokon.
A Félvilág ugyanis egyszerre teljesíti a ‘whydunit’ krimik ismérveit, és túl is mutat azokon: az érvényesülés, a felkapaszkodás reményében a lábait széttevő Elzát a boncasztalra fektetve olyan témákat is érint, mint a luxus árnyoldalai, az öregedés és saját magunk el-nem-fogadása és a társadalom prűdériája. Ehhez pedig tökéletesen illik a Krúdy Gyula-i Budapest, a maga romlottságában is csillogó Orfeummal, a ködbe burkolózó Lánchíddal és a hólepte utcákkal. Ehhez jön még Parádi Gergely, aki tökéletesen érti, mikor működnek jobban a vonósok és mikor a modern elektronika, még inkább felerősítve az amúgy is sűrű atmoszférát, ami néha talán túl sűrű.
Fotó: Félvilág Facebook
A film legnagyobb hibája ugyanis, hogy sokszor a kevesebb több lett volna. A párbeszédek sokszor túl direktek, mintha az alkotók féltek volna, hogy enélkül nem értjük meg az adott karakter motivációit. Ugyanez áll a katartikusnak szánt tetőponttal, amely kicsit már meg is bicsaklik saját felfokozottsága alatt. Ezek azonban apróságok, melyek eltörpülnek a film pozitívumai mellett. Ha ilyen lesz a magyar filmgyártás egész éve, egy rossz szavunk sem lehet.
Zárógondolatként pedig csak annyit: bár a Félvilág tévéfilmnek készült, önmagában a látvány miatt megéri moziban nézni. Mától (február 18) vetítik a Puskinban, a Művészben, a Kino Caféban és az .